Kardos Zoltán

Én úgy érzem, hogy ez egyre nehezebb. Jó lenne megfejteni, megoldást találni, és úgy élni tovább, hogy ez a rész gördülékenyebben, örömtelibben megy :) Azt gondolom van egy tábor, férfiak, nők vegyesen, ahova én is tartozom. Itt vannak akik tapasztaltak, tudják milyen a házasság, ami valamiért véget ért. Sokat tanultak belőle, főleg magukról, sőt megismerték önmagukat, és nem akarnak már hazudni, főleg saját maguknak nem. De még fiatalok, és jó lenne nem egyedül megöregedni. Annyi minden van még az életben, és főleg most kezdenek értelmet nyerni az apróbb, egyszerűbb dolgok. Mondjuk egy jó beszélgetés. Vagy a lelassulás, és a részletek megfigyelése. Az én tapasztalatom, hogy mi, akik egy táborban vagyunk, nem találkozunk. Pedig kézenfekvő lenne. Én nem rohanok, nem tervezek hosszútávon, csak szeretném jól érezni magam valakivel olyan dolgokban, ami kettesben jobb, mint egyedül. Találni valakit akivel megvan a kölcsönös tisztelet, érdeklődés, őszinteség, szexuális vágy. Egy minőségi kapcsolat, ami nem görcsös, és alakul ahogy alakul, tart ameddig tart. De addig viszont jó! Simán benne van, hogy akkor is jó marad, amikor jönnek a nehézségek, de az is, hogy nem állja ki az első próbatételt. Mindenki tart valahol.... bírom amikor a társkeresők azonnal a feltételeiket írják (legyél kész, lezárt múlttal, legyél szőrös, legyen autód.... :)) Én elfogadom, ha valaki a gyerekét tanítja, vagy a barátnőivel elutazik, a szüleit meglátogatja, vagy dolgozik sokat, mert imádja amit csinál.......de ha mondjuk hetente meglátom, akkor ragyog, mert örül, hogy együtt lehetünk, és van sok témánk, jól feltöltjük egymást, nem unottan nyomkodja a telefonját mellettem. Vagy ilyen nincs? Ez álomvilág? Én tényleg azt tapasztalom, hogy az ismerkedéseim során totál másképp alakul. Eleve szinte csak online megy manapság. Ami nehezítő, hiszen szinte mindenki hazudik. 10-ből 7 nő a korát sem vállalja, és a képeit is "retusálja". (Sajnos az meg az én bénaságom, hogy ritkán megyek oda valakihez aki tetszik....) És milyen esetekkel találkoztam: vagy azonnal hozza a fogkeféjét, és betervezi az egész hetet velem, vagy egyszerűen csak unatkozik, és kell valaki aki elviszi ide-oda, de beszélgetni 2 szót sem lehet vele..... na mindegy, pont az ellenkezője annak amit font leírtam. Kiváncsi lennék mások tapasztalataira, véleményére! Köszönöm, hogy elolvastad :)

Sziasztok! Hiszek a rendszeres testmozgásban, de nem vagyok sportoló. Szerencsém volt, hogy gyerekként apám erőltette, és beíratott karatéra, ami kemény volt, de megszerettem. Utána már magamtól mentem kungfura, és kipróbáltam iskolai keretek közt a szertornát is. Főiskolai évek alatt átment a fókusz a bulikra és piázásra, heti 3 sportból heti 3 bebaxxás lett :) Amikor dolgozni kezdtem, számítógép előtt ültem egész nap, és hiányzott a testmozgás. Én hülye eszetlenül elkezdtem kondi terembe járni, és megemeltem magam, lett egy gerincsérvem, amit egy furcsa, mai napig rejtélyes izületi gyulladásos betegség követett. Akkoriban nem tudtam sportolni, örültem hogy járni tudok. Ebből kijöttem (az egy másik tapasztalás, hogy hogyan, lehet megírom) és onnantól újra az életem részévé vált a mozgás. Vallom, hogy nem szabad nyűgként, vagy valamilyen kényszerként tekinteni a testmozgásra, hanem olyan rendszeres rutinná kell tenni, mint a fogmosást. Reggel soha nem agyalunk azon, hogy vajon kell-e, van-e kedvünk fogat mosni, hanem automatikusan csináljuk. 47 éves vagyok, és kb 10 éve 80-82 kg a súlyom. Egy applikáció segítségével otthon saját testsúlyos gyakorlatokat végzek heti 3 alkalommal, és ha egy kimarad, már rosszul érzem magam. Mellette úszni járok, néha futok, és bicajozok. Pár éve volt egy Ironman tervem, de sajnos azt feladtam (remélem nem örökre), igaz a covid sem segített, mert nem tudtam uszodába járni. Ezzel kapcsolatban egyébként szívesen olvasnám mások tapasztalatait. A téli szezonban heti 2x a falmászást (Boulder) is sikerült rendszeressé tenni És ami újdonság, hogy túl vagyok az első 3 jóga edzésemen. A jógára mindig úgy tekintettem, hogy a nőknek való, és egyáltalán nem férfias, ezért volt bennem egy gát, de mára már azt is áttörtem. Örülnék, ha kialakulna egy jó sportos közösség itt, akik nyitottak az együtt mozgásra. Most, hogy leköltöztem a Balatonhoz, a kajakozást is elkezdem, és tovább folytatom a vitorlázást, ami nagy szerelmem és szenvedélyem. A hajón mindig akad pár hely olyanoknak akik szívesen kipróbálnák. Bocsi, kicsit hosszú lett :)

Sajnos már nem találom a korábbi bejegyzéseimet, gondolataimat, beszélgetéseinket az énakadémia platformon, de ott és akkor kb 3-4 éve kaptam segítséget Istvántól és csapatától ebben a témában. Jó életem volt, mert jól kerestem, és biztos pozícióm volt, amerikai multiban dolgoztam. Akkor friss volt, ma már csak emlékeim vannak, de először csak a hétfők voltak szarok, a sales meeting, ami egyre unalmasabb volt, aztán már a kedd reggelek is egyre lassabban indultak, és nemsokára azt vettem észre, hogy minden nap a hétvégét várom, és rohadtul nem lelkesít amit csinálok. Érdekes, mert jött a Covid, és minden kollégám felsóhajtott, hogy de fasza, be sem kell menni, csak passzívan végigülni az összes online meetinget (reggeltől-estig szinte minden nap) hó elején meg jön az sms a fizuról. Én viszont azt éreztem, hogy elmegy az életem, értelmetlen dolgot csinálok, és minden ami jó volt a sales munkában (utazás, emberi kapcsolatok kezelése), azt is elvette a Covid. A járvány közepén amikor mindenki be volt szarva, hogy lesz-e munkája, én megírtam a felmondásomat, bevittem a főnöknek. Mindenki örült, hogy senkit nem kellett kirúgni, és kis időre megoldottam a fokozatos létszámleépítést. 1 hónap múlva utolsó napomon beparkoltam a céges mélygarázsba, (már aznap vitte is valaki a szép nagy autómat), és leadtam az összes céges cuccomat ami addig a nap 90%-ában a fő munkaeszközöm, és használati tárgyam volt. Lemondtam a kényelemről, és kiugrottam a totál ismeretlenbe. Nem ment könnyen és gyorsan, emlékeim szerint 1-1,5 éves folyamat volt. Pszichoterápiára is jártam a döntésem előtt. Beszélgettünk arról, hogy mi okozza a kiégést, mi az amin tudok változtatni. Szó szerint égettem az üzemanyagot, mint amikor 8000-es fordulaton 1-esben tolod neki, de nem váltasz föl 2-esbe. Nem akartam, hogy tönkremenjen a motor, nyomtam egy féket, és kiszálltam. OK, az élethelyzetem engedte, volt tartalékom. De azóta sem dolgozom nagy multinak, kipróbáltam már magam pár területen, nincs már az a biztonság, de büszke vagyok, hogy megléptem, nem bántam meg, és meg is változott a hozzáállásom a pénzhez, élethez. Érdekes, hogy azóta is sok emberrel találkozom, aki nem érzi jól magát, saját elmondása szerint is kiégett, de nem mer lépni, és mai napig sokan gratulálnak, hogy én ezt meg mertem lépni. Hát ez :)))))