Apró Andi

HR területen dolgozom közel 20 éve. Az interjúk során sokkal többször ültem a vállalati oldalon, mint az álláskereső oldalon. Így is többször kerestem már állást, mint szerettem volna. A legtanulságosabb időszak az volt, amikor úgy mondtam fel, hogy nem is volt másik munkahelyem (2024. nyarán). Ezt a nyugis időszakot egyúttal az önismeretem fejlesztésével töltöttem, (családállítás, sématerápia, coaching tanulmányok, stb.), kiolvastam és kijegyzeteltem néhány könyvet (Carol S. Dweck: Szemléletváltás és Füredi Juli: Csúcsragadozók c. könyve óriási hatással volt rám, de hasznos volt a Hogyan legyünk vezetők c. könyv a hvg The School of Life sorozatából). Persze közben munkát kerestem. A szokásos profession.hu, LinkedIn pályázatok nem működtek, mint utóbb kiderült. Fél év alatt Kb. 50(!) helyre adtam be úgy, hogy mindenhol testre szabtam a kísérő levelem (mi tetszik abban a cégben, hogy tudnám ott elképzelni magam), néhol a CV-mben is a releváns területet domborítottam ki. A statisztika: kb. 50 pályázat (ebből igazán kb. 10 tetszett), 3 helyre hívtak be személyesen, abból kettőre felvettek. A legnehezebb az volt, hogy tartsam magamban a hitet, hogy igen, a világnak szüksége van rám és valahol egy munkahely rám vár. Az segített, amikor emlékeztettem magam, hogy milyen eredményeket értem el és hogy miért szerettek velem dolgozni a munkatársak. És én miért szerettem velük dolgozni. A főnökeim meg olyan voltak, amilyenek, és igyekeztem levonni a tanulságot a velük való együttműködésből. Volt, ahol túl sokáig maradtam, volt ahonnan túl korán eljöttem. Ezek is hasznosak voltak, még ha sokáig fájtak is. Summa summárum, a tanulság az, hogy felesleges beadni olyan helyre a pályázatot, ami már az elején sem tetszik (persze, nekem is kellett már a munka). Valahol tudják, érzik, hogy mégsem én vagyok az igazi, vagy a telefonos interjún kiderül, hogy mégsem tetszünk egymásnak. Bármennyire nehéz, ki kell várni azt a pár lehetőséget, ami tényleg nekünk szól. Addig meg tartani magunkban a lelket. Ja, és még egy: barátokat, ismerősöket bevonni, megszólítani,mert sok állás ki sem kerül az internetre, betöltik ismerőssel vagy fejvadásszal. Végül engem is egy ismerősöm (fejvadász) helyezett el az egyik megbízójához. Mondhatnám, hogy felesleges volt az 50 pályázat és a sok idegeskedés, de nem igaz. Az energiát beletettem, megdolgoztam érte, és végül összejött. Így vagy úgy, de jóra fordult minden :) Szívesen megosztom a tapasztalatom mind HR-esként, mind álláskeresőként.

2024. májusában csatlakoztam egy online meditációs csoporthoz, mely nagyon sokban segített a magánéleti kihívásaim kezelésében. Nem csak meditálni tanultunk, hanem jógapszichológiát. Jámákat és Nijámákat, melyek útmutatóul szolgálnak az életben (hasonló "törvények", mint a Tízparancsolat). A meditálás és a tanítások hatására sokkal türelmesebb és elfogadóbb lettem, és ezáltal könnyebb megbirkózni életem legnagyobb kihívásával is, a válással. Ennek még nem értem a végére, de a 10-ből 3 törvényt kiemelek, melyek a legnagyobb hatással voltak rám ebben a folyamatban, és ezek segítségével viszonylag békésen tudjuk végigcsinálni (3,5 hónapja így megy, de majd update-elek a végén): - Ahimsza: A nem ártás törvénye. Nem ártok tovább magamnak, ha nem jó nekem, akkor nem erőltetem tovább. A másiknak sem ártok tovább, nem akarom többé megváltoztatni (mert nem lehet... és egy dolgon tudok csak változtatni: a saját hozzáállásomon.) - Asztéja: A birtoklástól való tartózkodás - és Aparigraha: A nem ragaszkodás törvénye. A birtoklás egy illúzió, ha elkezdek kötődni, akkor azon fogok aggódni, hogy mi van, ha elveszítem? A dolgokat átmenetileg kapjuk. A barátok, ismerősök jönnek-mennek, de egyedül megyünk az úton. Először a szüleink csatlakoznak, majd a barátok, aztán kicsatlakoznak, és jönnek új emberek. Ami biztos, hogy egyedül megyünk tovább. Azonban, ha a becsatlakozó emberekhez, tárgyakhoz, gondolatokhoz hozzákötjük magunkat, és elkezdünk felhalmozni dolgokat, és meg akarjuk tartani őket, akkor kialakulhat a félelem attól, hogy elveszítjük őket. Azt kell(ene) megtanulnunk, hogy a dolgokat átmenetileg kapjuk. Ha mennem kell, ha mennie kell, akkor elengedjük egymást. Ez a tanítás számomra vigasz. Persze ehhez nekem nagy segítség, hogy alapvetően bizakodó és pozitív beállítottságú vagyok, és tudom, hogy jobb lesz nekem is és neki is később. Meglátjuk.

A szüleim házassága, mint minta Rengetegszer mondtam anyukámnak az elmúlt években, hogy én a helyében már réges-rég elváltam volna... Sok idő eltelt, mire rájöttem, hogy nagyon hasonló házasságban élek, mint ő (talán annyira nem durva). A szívósságot, a kitartást anyukámtól örököltem. De azt, hogy én is fontos vagyok magam számára, hogy megtanultam szeretni magam, azt már magamnak köszönhetem. Felismertem, hogy nem kell feláldoznom magam, úgy, mint ő. Hogy csinálhatom másképp. Jobban. És egyedül még mindig jobb, mint társas magányban élni.