Bene Ildikó

Azt éreztem, hogy a testemben egy másik ember lakik. Ki ez? Ki ez, aki belém költözött? Ezt kérdezgettem magamtól. Ez nem én vagyok.. Elmondhatatlanul és sürgetően epekedtem, hogy újra megtapasztaljam saját régi önmagamat. Őrülten vágytam arra, hogy visszakapjam azt a régi én-t, azt a régi Ildit aki a testemben lakott… Tisztában voltam azzal, hogy nagy a baj. Ekkor már 9 hónapja vergődtem. Alvászavarok, álmatlanság, láttam a saját temetésem, közöny, testi fájdalmak, pánikszerű tünetek, folyamatos bizsergések test szerte. Örömtelenség, szűnni nem akaró, fékezhetetlen negatív gondolati spirál, temérdek orvosi vizsgálat, diagnóziskeresés, hogy mi lehet a bajom…. Persze semmi szervi bajom nem volt… Eközben próbáltam tenni és tettem is magamért. De ez nem tudott elég lenni, már túlságosan mélyen voltam. 9 hónap telt el így, aztán amikor már nagy volt a nyomás, hogy romba döntöm magam, elvesztem a kapcsolatot a gyerekeimmel, szeretteimmel, külvilággal,... döntöttem. Patakokban folyó könnyekkel állítottam be a pszichiáterhez, hogy azért jöttem, hogy írjon fel valami gyógyszert, mert ezt én már nem bírom ki. Eddig halogattam ezt a lépést. Halogattam, mert próbálkoztam saját erőből kijönni és végtelenül utáltam magam, hogy ez nekem nem sikerül, pedig biztos sokan képesek erre, csak én vagyok ilyen gyenge. Az antidepresszánst elejétől a teljes elhagyásig 1 éven át szedtem. És utólag nagyon sajnáltam, hogy nem kezdtem el már hamarabb. Bár az is lehet, hogy kellett ennyi szenvedés, hogy igazán fájjon. Fájjon annyira, hogy megtanuljam a leckét. Rengeteg negatív véleményt lehet olvasni, hallani az antidepresszánsokról és tisztában vagyok vele, hogy ennek van alapja. Kiváltképp, amikor ész és stratégia nélkül használják. De amikor már olyan mélyre süllyedtem, hogy onnan saját erőmből visszajönni olyan lehetetlennek láttam, mint nyitott szájjal kimondani az „m” betűt, akkor éltem vele. És nagyon jól tettem. Ezt a tapasztalatomat azért osztom meg itt, mert rengetegen túlzó mértékben idegenkednek a gyógyszeres kezeléstől hasonló helyzetekben és inkább végeláthatatlanul szenvednek. Az én esetem egy nagyon pozitív példa, hogy hogyan lehet a gyógyszeres terápiát egy felépülési, megújulási stratégia egyik, DE KÖZEL SEM EGYEDÜLI eszközeként, nagy körültekintéssel alkalmazni. Hogy hogyan lehet ez eszköz, de koránt sem megoldás. Ha hasonló helyzetben vagy, akkor szívesen megosztom Veled az én gyógyulásommal, megújulásommal kapcsolatos tapasztalataimat. Nemcsak gyógyszer vonatkozásban. Ja, igen. És most köszönöm, jól vagyok a bőrömben. Jobban, mint előtte 😊

Két értelmes, jófej gyerkőc büszke anyukája vagyok. A büszkeségemet elsősorban azok a visszajelzések táplálják, amelyek olyan emberektől érkeznek, akik sok korukbeli gyerkőccel foglalkoznak, illetve kiváltképp olyanoktól, akik először a fiamat, vagy a lànyomat ismerték meg és majd csak utána engem. Így minden előzetes befolyásoltság nélkül kaptam visszajelzést. Gyakran kérdezték, hogy mit csinálok, mitől ilyenek a gyerekek.. Sokszor gondolkodtam, hogy mi lehetett esetünkben a siker kulcsa, mert szerintem semmi különöset nem tettem. Fizikai síkon a testi igények (környezeti feltételek, táplálkozás, ölelés) kielégítése alapvető. Lelkiek terén arra jutottam, hogy a rendszeres közös játék és az esti mesélés volt a meghatározó. És hogy milyen játék? Az amit én is szívesen játszom/játszottam. Mert abban tudok lelkes lenni, ettől lesz a gyerkőc is lelkes és ekkor elképesztő energiák áramlása indul meg. Igazán bevonódunk és fókuszáltak leszünk. Meggyőződésem, hogy esetünkben a gyerekkori együtt játszás nagyon sok minden alapja lett. Pl kapcsolatunk jelenlegi minősége, konfliktusok megoldása, kamaszkori nehézségek mértéke, másokhoz való kapcsolódás képességének kialakulása… A gyerekkori közös játék “olyan üzemagyag” sok készség kialakulásához, amely csak kicsi gyerekkorban tankolható. Utána viszont kitart az egész életben.

Kilépés a komfortzónából...? Milyen mértékben lehetséges önszántunkból? Személy szerint a legnagyobb fejlődéseken az élettől kapott legnagyobb pofonok bezsebelése után mentem át. Ebből eddig kettőben volt részem: egy betegség és egy válás alatt/után. Minkét folyamatban a legnagyobb támogatóm többek között az a nézőpontom volt, hogy vajon mit akar az élet tanítani nekem ezzel. Mire akar ez rávilágítani? Mit kell ebből tanulnom? Mire ad ez lehetőséget? A válásom után pedig további konkrét kérdésem volt magamhoz, hogy miben kell nekem magamnak fejlődnöm ahhoz, hogy először is én magam önállóan is boldog legyek, másrészt a jövőben boldog párkapcsolatom lehessen. Én azt tapasztaltam, hogy a komfortzónámból ki tudtam ugyan lépegetni, de igazán csak az élet tudott kitaszítani belőle. (Mint ahogy -20 fokban sem álldogálunk sokáig pólóban odakint szabad akaratunkból, csak pl ha kizáródtunk a lakásból...) Ezért amikor az élet egy hatalmas krízist küld rám, akkor ezután erre már úgy fogok tekinteni, mint egy kivételes továbbfejlődési lehetőségre.