Veronika Csendes

Kedves István! Köszönöm szépen, hogy ezt megosztottad! Csoda! Aminek olyan eredményei is lehetnek, amire talán nem is gondolnátok elsőre. Már egyszer pár éve valahol leírtam, most újra megteszem. Ha nincs az Enakademia, akkor ma nem létezne ez a Családunk sem :) Azt a tapasztalatot, amit megosztottál, bár ilyen erősen és ilyen sokáig átélni nem tudtuk, vagy talán csak időre eltevelyedtunk ettől, de ilyen volumenű teremtésre képes Férfi, Nő és Isten egységének harmasa. Számot vetettem én is, mert sajnos az utóbbi időben csak elégedetlenség szőtte at a napokat. Ami hiba szerintem, mert elesni szabad, de nem kell azt hinnunk, hogy mindig padlón vagyunk , pláne maradunk. Amikor ez az egység összeállt, született romhalmazbol egy élettér, egy ideig otthon is két kezunkkel, cseperedik ket gyermek nem is akárhogyan, mellé tudtunk állni olyan ügyeknek és értékrendeknek, hozzátenni és támogatni, amit amúgy ma is fontosnak tartunk, született sok írás, videó olyanról , ami fontos lesz amíg világ a világ, és még megtepazottan is így hárman képesek voltunk egy halálos betegségen felülkerekedni és új élette formálni, bár ez még tart egy ideig. Ugyanakkor az ellenkezőjét is tapasztaltam már, amikor ez az egyseg sérül, az egy mélyrepülés. Amikor pedig egyedül voltam, akkor amikor erősnek éreztem magam az inkább ilyesmiben testesült meg: jól szervezett élet, elégedettség, alkotások, sikerélmények, sok kapcsolódás, sok apró mozaik, sok tanulás, amik egy szép életet kerekitenek Nekem, de nem elemi erejű teremtés és kizárólag rólam szól. Mindkettő jó tapasztalat, és nekem mindkettő adott. Sok boldog évfordulót kívánok nektek!

Különös élményem volt néhány napja Istennel való kapcsolódásrol, ezt szeretném megosztani Veletek. A hétköznapokban sokszor vagyok gyarló, az ami bennem van, legyen az szeretet, türelem, beleerzes, vágy, de akár fájdalom is, nem mindig tudom abban a megvilágosult, szép formában magamévá és másokéva tenni, ahogy amúgy érzem belül. Emlékeztetnem kell magamat, hogy Isten velem van. Olvastam itt olyan "csoda" hölgy írását, aki már állítása szerint ezen a legmagasabb szinten all...hmm...Na én nem. De van egy olyan erőm és hitem, és egy olyan lelekkapcsolatom, ami életem minden fontos fordulatnál mindig és mindenkor velem volt és megjelent. Ez a legerosebb kapcsolódás, amit valaha átéltem, noha a földi létben ennek csak a vetülete jelenik meg, a kapcsolatot csak belül elem at. Legutóbb ezt a napokban a Napfogyatkozáskor éltem át, mindenemet átható örök élménykentent. Egészen véletlen volt, hogy a gyerekekkel autóba ültünk és abban a kb tíz percben, amikor a Nap látható volt egy tíz kilométeres szakaszon haladtunk át, ahol a teljesen jelenség látható volt a horizonton, végig a földek felett. Meg így vezetés közben is olyan semmihez se fogható ereje volt a Napnak, a nagyfiamra gondoltam. 5 éves és holnap fog "megszületni", kereken a 250. napon közel 9 hónap után. Igen, megszületni, mert eddig tart az a fajta intenzív kezelés, amin kísértük. O egy Nap gyermek, oroszlán. Az első születésekor is Isten így jelezte számomra, hogy érkezik. Ugyanezen a tájon voltam, november első napja volt, egyedül voltam, csend volt, homály és két kilométeren belül akkor epp egy lélek sem. Épp ott dolgozgattam a pusztában, amikor belémvillant, hogy babát várok. Bár már megfogant, sot még igazából azt sem, de biológiai értelemben pláne nem voltam terhes. Felnéztem az égre, "Ugye?" es abban a percben egy messzi farol felszállt annyi madár, hogy nem tudom hogy tudta elbirni a fa. A Nap pedig ezen a novemberi napon pár perce úgy rám sütött, ahogy meg nyáron sem tud sutni. Két hét múlva már az orvostudomány is elismerte, amit akkor teremtettem. Nekem ez az erőm, és ez az életben többször megmutatkozott már, szerencsére legtöbbször ilyen csodában, de volt már sajnos negatív kimenetel is, amit utólag ismertem fel. Csak annyit tudok, hogy akkor és ott velem lesz, semmi mást nem. Visszatérve a Napra...Akkor ott hívtam valakit, a Valakit, de már nem értem el. Az út végén kisebb erdők jöttek, el el vesztettem a Napot, amikor újra megláttam, már lemenőben volt, másodpercek alatt tűnt el a horizonton. Az a felemelő csoda érzés, az újjászületés érzése, hirtelen mérhetetlen fájdalomba csapott át. Először a szívem, majd a lelkem, de még a beleim is ott terültek el a learatott buzafoldeken és kiszáradt kukorica szárakon. Minden szétfolyt és elnyelte az éhező föld. Hogy mondja István? Belehaltam, sőt beledoglottem. Éreztem azt az energiát, ami már elpusztít, hogy az én világmindenségem közepe már nincs, ami az enyém volt már nem az enyém, amit én vágyok már mashova megy, senki lettem minden helyett. Aztán megérkeztünk. Ki tudok szállni az autóból, állok, látok és élek. A gyerekek ugyanúgy jönnek felém, és ez máris visszaköltözött. Csak délibáb volt a szettoccsano szív látványa, el az még, és még működik is valamennyire. A kisfiam ma tett egy nagy lépést az élet felé, holnap pedig megszületik. Én írok és ők vannak, van vállalásom, amit fentről kaptam. Köszönöm!

Lassan 8 hónapja kaptunk odafontrol egy utat a már akkor se túl könnyű életünkbe, amiről akkor tudtam, hogy mindannyiunkat megváltoztat majd, lehet elvesz, de ad is majd, máskülönben egészen felfoghatatlan lenne a miertje. Ekkor derült ki, hogy az öt éves nagyfiunk leukemias. Meg benne vagyok a folyamatban bőven, de van már most is egy két felismeresem önmagammal kapcsolatban, azzal ahogy most tudok hozzaallni már dolgokhoz. Nekem akkor az első pár nap sokkja után a legfőbb kapaszkodom, amit egyben célul is tűztém ki, hogy a kisfiú újra megszületik. Jelképesen, mert a kezelés nagyon intenzív része pont 7-10 hónap kozott várható. Azoknak a gyerekeknek, akik ezt az első szakaszt végigcsináltak, szokták tartani egy kis ünnepséget, hol megkongatnak egy harangot és jelen vannak az orvosok, nővérek, sorstársak. Egy ilyet egyszer távolabbról megnéztem, épp a főorvos beszélt, és azt mondta, "Ennél nagyobb nehézséguk az életben nem lesz, és higgyék el meg fogja edzeni Onoket, lesz neki több miertje is". Ez volt a másik olyan mankó, ami engem azóta kísér. Folyamatosan kapom azóta közelebbi és távolabbi ismerősöktől is, hogy milyen erős vagyok, hogy tudok a kisfiúval haladni. És hát nincs mit szépíteni, van benne igazság, mert ebben a történetben nagyon könnyen meg lehet vagy lehetne hajolni. Jól esik, ha annak látnak, de nem szívesen mondanám magamra. Pedig itt a Humanian is állandó téma, "erős vagyok", "nem vagyok erős", "erős szeretnék lenni". (Bár az erős vagyokat sosem értem, mert aki itt van, az számomra ertelemszeru, hogy nincsen teljesen jól, különben már máshol lenne. Tisztelet a kivételnek, aki mondjuk segítő szándékú). Én máshogy látom és mást tanultam ebből. Tudom, hogy tudok erős lenni, mert rengeteg napon az voltam, de tudom, hogy van olyan, amikor nem tudok az lenni. A gyereket néhány hetente elaltatják kb 20 percre egy kezelés miatt. Mindig az ajtó előtt állok, magamat tartom, nem lehetne onnan elvonszolni se, akkor tudok a legerősebben Istennel kapcsolódni, egyszerűen csak "bemegyek" az ő terebe, ez mindig sikerül is. De volt már, hogy a gyereket csak a 27. perc körül hozták ki, és akkor már összedőltem, mint a kártyavár. Tudom, hogy már ez is lehetséges. A közelmúltban volt pár olyan nap, amikor ugyanazt a földcsuszamlást éreztem, mint 8 hónapja, ugyanúgy széthullott a testem és a szívem is. Régen, ha fájdalom vagy csalódás ért, beraktam magam "kicsibe". Biztos béna, nem jó, nem kedves, nem szép, ügyetlen stb voltam. Aztán jól felszivtam magam és következett az erős vagyok, tudom mit akarok, szép vagyok, kedves vagyok, stabil vagyok. Mindkettő igaz és egyik sem...Egyikhez sem lehet oszinten kapcsolódni. Az elsőhöz meg nem, a másodikhoz már nem. Nekem most az a megtapasztalasom, hogy ha megengedem az Eletben ezt a dualitast, hogy minden és bármi lehet kettos is, hogy az életben törvényszerűen benne van a halál is, akkor tudom csak élni és választani az életet. A kisfiam halálos betegségére a válasz az élet, mert megygogyul és élhet tovább. Én már tudom, hogy lesz helyzet, amikor erős leszek, hisz tapasztaltam, de lesz, amikor nem. Van olyan dolog, amiben kőbe vésve tudom, hogy mit akarok, de van, amiben még nem. Van olyan, aki sosem lat kedvesnek, de tudom hogy van akinek egy igazán kedves teremtés vagyok. Van, aki atnez rajtam, és van aki rámnez, de mindkettőt megengedem, merném kell megengedni, mert nem tudhatom előre. Meg gyakorlom persze mindezt. Nekem ez a felismeresem így ebben a bő fél éves "tanulási" folyamatban, hogy ha megengedem ezt a kettősséget, akkor jobban merek élni, jobban tudok haladni és jobban tudok választani is. Biztosan van tökéletesen megvilágosodott nő/ember is, bár ebben én nem tudok maradéktalanul hinni, mert ha valóban haladunk, márpedig az élet mindenképp halad, akkor idővel új és új élethelyzetek lesznek, amik újra és újra atertelmezhetik, hogy erős vagyok e, ki vagyok, mit akarok stb. Meglátjuk...én meg most itt tartok.

Épp 5 éve vagyok anya. Ezidő alatt végig vagy várandós voltam, vagy szoptatós anyuka (utóbbi részben még most is). Mostmár 6 éve van "valaki" mindig a testemben vagy a testemen. Nem szegyellem bevallani, hogy rengetegszer szabadultam volna ettől, miközben egy kisbaba közelsége semmihez sem fogható érzés és élmény, ami ha áldozatokkal is jár, de olyan nővé formálhat, amilyen előtte sosem voltam még. Sok év, mire a testem végre újra magában is lehet. Na de nem akar! Ez a felismeresem. Hogy amikor végre a testem az enyém, és képes szusszanni egyet, utana újra kapcsolódna, mégcsak nem is rögtön máshoz, hanem önmagamhoz. Amit ott találok, az már nem az, ami őt éve volt és ez izgalmas, kíváncsivá tesz, megbizserget és feleleszt. Hogy milyen nő lettem, tetszem e magamnak, jól esik e az érintés, milyen a bőröm, hogy kel életre a testem, amin már eletek mentek át. Ez az az izgalom, amihez majd kapcsolódik a másik ember is, és a test sosem pihen, mindig vibrál és el.

Kislány korom óta anya akartam lenni. Már lemondtam róla, amikor megadatott. Örök halam Istennek, hogy mindkét gyermekem csodálatos pillanatban fogant és azért is, hogy igazán jó szülés és születés élményeim voltak. A második gyermekem vajudasakor a doktor azt mondta a szülésznőnek, ne aggódjon, az Isten is szülésre teremtette ezt a nőt. Csodálatos volt az édesapjuk is, megelhettem, milyen az Apa és a Társ. Köszönöm! De ami utána jött...Az anyasagrol egyetlen tapasztalatom van, ami számomra mindent összefoglal. Nem mérhető ehhez semmi érzés és öröm, amit az életben korabban megéltem, a felelősség terhe egyben gyönyör is, origó lettem, életét adhattam. A mérleg másik oldalában pedig az van, hogy semmi amit eddig nehezsegkent éltem meg, nem hasonlítható ehhez. Minden, ami stabil volt az életemben, az már nem az. A nő is eltűnt, akit közel 40 évig nevelgettem. Az anyaság kontextusában már minden atfogalmazodik, a szabadság, a magány, a halál, az élet, a szerelem, a szexualitas. A szűken vett anyasaggal eltöltött idő számomra hosszabb, a nagyobbik gyermekem picit más, mint a kortarsai és most súlyos beteg is. Az egyedülálló anya szele is elért már. Hiszek abban, hogy ha képes voltam életet adni, akkor képes vagyok az életet élni is, és minden fogalom , álom és szerepem egyensúlyba kerül. Erről fog szólni az életem második fejezete. Ebből tudok bármit is építeni, mert mint nő mas teremtő erők is élnek meg bennem.