Fehér Imelda

10 évesen kértem egy tükröt karácsonyra a szüleimtől. Kaptam egy nagyot, amiben tetőtől talpig láttam magam. Ez lett az egyetlen biztos pont az életemben. A tükör és a mozgás. Bármi történt velem a testemre mindig tudtam hatni. Táncoltam, tornáztam és figyeltem, ahogyan változik minden. Meghízom és lefogyok, szomorú vagyok és boldog. A tükör ott volt. Aztán jöttek költözések, a tükörnek nem lett helye. Sok éven át. 40 évesen elváltam, egyedül maradtam 2 gyerkőccel. És vettem egy tükröt, beindult újra a mozgás, a tánc, hogy itt vagyok magamnak bármi történjék is. Lassan kezd megnyugtató valósággá válni. Nehéz volt az út eddig, de szeretem az utat, ami önmagamhoz vezet. És mennyi ijesztő és sötét oldalamat tudtam végre látni, őket még nem annyira szeretem, de már ismerem. A mozgás, ami megforgatja az energiáimat, mint egy Rubik kockát és végül minden a helyére rendeződik. Szeretem a mozdulatokat, a kéz finom kecsességét. Gyönyörködöm amikor egy erőteljes mozdulatot pihe könnyedséggel meg tudok valósítani. Szeretem, hogy uralom a mozdulataimat és együttműködöm vele. Csodálom, ahogyan életre kel egy egy érzés a mozdulat csatornáján át. Lenyűgöz, ahogyan kapcsolódik a térhez a mozdulat és kölcsönhatásba kerül az irányokkal. Zseniális, hogy ilyen szerkezet áll a rendelkezésünkre. A test minden része tiszteletet és áhitatot érdemel. Akárcsak a lélek, ami szikraként élteti azt.