Gergely Kiss

Én egy olyan vidéki családban nőttem fel, ahol menő volt, hogy apukám rengeteg nőt megkapott édesanyám mellett, bátyáimnál is természetes volt hogy mindig voltak csajok a feleségek mellett, és így természetesnek tűnt hogy én is ilyen legyek. Ilyen is lettem. Aztán az egyetem elején egy nagyon jó barátomtól kérdeztem hogy az esti buliban azért majd csak becsajozunk ugye? Persze mindkettőnknek komoly kapcsolata volt. Erre ő teljes bizonyossággal hogy isten őrizz neki barátnője van. Döbbenet volt számomra. Érthetetlen. Azóta ismerem a szüleit is és az apukája mindegy hogy ha Győrben dolgozik is nappal, aludni hazamegy Miskolcra a szerelméhez. Na ilyen szerelemre vágyok én is...és azt szeretném hogy a gyermekem is ezt lássa

Érdekes dolog az elválás. Számomra először van ez a tapasztalat, hogy hogyan éli meg egy nő és egy férfi a szakítást. Én mint tipikus férfi az első pár hónapban úgy éreztem, mint aki kiszabadult, ő 2-3 hónapig gyászolt. Ezután találkoztunk és beszélgettünk egy nagyot. Talán 2-3 éve nem beszéltünk ilyen jót. Ezt követően otthon hetekig emésztgettem a dolgokat, rájöttem mi vezetett a szakításig, milyen sokat hibáztam, hányszor volt az egom miatt veszekedés és arra is hogy még mindig szeretem. Ő viszont már tovább lépett... Esküszöm ez most sokkal rosszabb, mint mikor szakítottunk. Minden percben írnék neki, meg szeretném beszélni de nem teszem, mert tisztelem őt és a döntését. Olyan mint egy leszokás egy függőségről, mintha nem gyújthatnék rá, pedig le se akarok szokni. Tudom én, hogy ez a gyász időszak és egyszer majd elmúlik, de milyen kár hogy nem léphetek egyből oda.