Domokos Gyula

Hazugságok és igazság. Érdekes egyébként, hogy sodródik bele az ember a hazudozásba és mennyire nagy gátja ez az előrelépésnek. Nekem az egyetemen kezdődött, mivel nagy elvárásokat támasztottak felém a szüleim és csak egyféle kimenetelt, egyetlen változatot voltak hajlandóak csak elfogadni. Anyagilag tőlük függtem és a túlélés egyetlen módjává vált a hazugság. Visszatekintve nagyobb problémának látom, mint a függéseimet vagy a szorongásaimat. Akkoriban ez mellékes velejárója volt az "életvitelemnek". Nem tűnt fontosnak. A hazugsággal nem az a baj, hogy esetleg már nem hisznek neked, hanem hogy magadnak is hazudsz, magadat is átvered kicsiben és nagyban és egy idő után már fel sem tűnik. Nem tudsz elengedni semmit sem, amivel nem vagy képes szembenézni márpedig, a hazugság kizárja a szembenézést és a valóságot is. Ha hazudsz önmagadról vagy arról, hogy hol jársz kifelé másoknak, akkor azt kommunikálod magad felé, hogy nem vagy méltó és érdemes arra, hogy önmagadat a világ előtt felvállald. Tehát a hazugság az önpusztítás egy formája. Azaz az igazmondással nem másoknak teszünk szívességet. Ez nem valami kegy, amit nagyvonalúan gyakorlunk a világ felé, mert ezt tanították nekünk gyerekként. Ez az önmagad felé tanúsított tisztelet, a valóság elfogadásának kifejezése. Sőt, a Teremtő felé tanúsított kötelesség(?). Nem tudom, hogy ez-e a jó szó. Nekem az az élményem ma, hogy ha hazudok, nemcsak önmagamat árulom el, hanem ami még rosszabb a Teremtőt is, aki akkor is hitt bennem, amikor én nem hittem őbenne.

Pályakezdő vagyok. Ez valami, ami folyamatban van az életemben. Valami, amit csinálok és meghatározó nálam. Szinte vallásos hittel járok be dolgozni. Bár Istenben nem hiszek. Tettem egy all-int a "menni és csinálni"-ra. Nem azért, mert ilyen nagyszerű vagyok, hanem mert nekem nem maradt más. Minden mást már próbáltam és belebuktam. Ez az utolsó dolog, amiben hinni tudok. Törekszem hasznos lenni, bár nem gondolom, hogy jelentőségteljes a munkám. Egy (érzelmi) Viharból jövök. Nem tudtam megoldani évekig és más sem tudott segíteni, mert nem tudtam elmondani mi a bajom. Már évek óta "megoldottam" a mentális puzzle-emet, amikor először el tudtam mondani valakinek pontosan. Ha odatettem magam valamiben, bármiben életem során egyszer egy ponton előbb-utóbb elfáradtam és jött egy Vihar. Nevezheted szorongásnak, pánikrohamnak, aminek akarod. Ez a legfélelmetesebb dolog volt, amivel valaha találkoztam. Ha ösztöni szinten reagálsz rá: menekülsz vagy harcolsz, akkor neked annyi. A menekülés az tipikusan a pornó, videojáték volt nálam, meg igazából bármi, ami tompítja a valóság érzékelésemet. A harcolás egyértelműbb, de mivel ugye eleve azért jött a vihar, mert elfáradtál, sok sanszod nincs. (Igazából ebben az esetben amúgy állandósul a vihar.) Ezt úgy képzeltem el, hogy ha van akaraterőm, akkor van erőm passzívan a háttérben elnyomni olyan múltbeli kellemetlen élményeket, amiket nem tudtam feldolgozni anno és amikor átmenetileg elfáradsz, akkor a "szörnyek" kiszabadulnak és ott vagy a Viharban. Az egyetlen mód, hogy enyhüljön, ha szembefordulsz vele, de nem azért, hogy harcolj vele. Csak besétálsz a közepére és teljesen irracionális módon leülsz valami olyasmi hozzáállással, hogy akkor tépjetek szét, itt vagyok. És szét is tépnek. De amikor elérsz egy vihar végére, a vihar "kifutja magát", akkor rájössz, hogy senki nem tépett szét, sőt erősebb vagy, mint a vihar előtt. Ahogy rendszeresen üldögélsz a vihar közepén mindig egyre rövidebb lesz a következő vihar meg gyengébb. A kezdeti több napos viharok néhány órákra zsugorodnak, majd elmaradoznak. Az egész olyan, mint egy izomláz marha kellemetlen, de annak a jele, hogy előrelépsz. Ha így kezeled, nem esel szét, ha találkozol vele. A legrosszabb az volt, hogy még a legelején azt tettem, amiről tudtam, hogy az utam és cserébe az élettől csak szorongást kaptam és azt hittem el vagyok átkozva. Vagy attól szenvedtem, hogy nem teszem a dolgom, vagy attól, hogy igen. Teljes patt. Tehetetlenség. Szégyen. Én elhátráltam félelmemben a falig mielőtt elkezdtem volna üldögélni a Vihar közepén.

Játék és pornó függő voltam meg, ami ezzel jön. Ezek olyanok, mint amikor egy tengerben fuldokló egy cápa hátán kapaszkodik meg. Eleve azért alakulnak ki, mert jelentős elakadásai vannak valakinek, majd ezen problémákat ezen függések tovább eszkalálják. Nekem egy 9,5 éves "harmónikus" kapcsolatom ért véget, mert karriervonalon teljesen egyhelyben álltam 7 éven át. Én egy személyként érzékeltem magunkat. Számomra közel elviselhetetlen fájdalom volt, amikor kiszakadt "belőlem". Sarkítva persze úgy is mondhatnám, hogy problémáim forrása az volt, hogy nem tudtam mit kezdjek a saját (kellemetlen) gondolataimmal, érzelmeimmel és élményeimmel. (Hiába tudom, mikor volt a pákozdi csata, ez az információ valahogy sosem segített :D) A szüleim hatalmas elvárásokat támasztottak felém, amelyeknek amúgy képességeim szerint simán meg kellett volna tudjak felelni. De nem azzal a mentális teherrel együtt, amit cipeltem és aminek a kezelésében ők nem tudtak segíteni. Az én élményem az, hogy egy Ferrari vagyok, amit szoftveresen lekorlátoztak egy Zsigulira és így éltem 10 éven át. Ezt a korlátozást mára feloldottam, de felfoghatatlan mennyiségű időt buktam mostanra. Mások ezt az időt és energiát közvetlenül be tudták csatornázni a karrierjükbe. Én meg írtam egy könyvet az asztalfióknak, ami valószínűleg kiadhatatlan, mert olyan szinten áthatja a saját elvont, romantikus, mesei nézőpontom, hogy az nem befogadható a többség számára. Nem említve, hogy nekem nincsenek "gyors" megoldó tippjeim, mint az önfejlesztő piacon népszerű arcoknak. Én éveken át mentem be a függésekbe és éveken át jöttem ki. Nekem gyanús minden csodatechnika, ami pár héten belül hatalmas változásokat ígér. Összefoglalva, amivel dolgom volt az a függőségek, a szorongás, a depresszió és a kényszeres cselekvések, gondolatok. Jelentékeny mennyiségű időt töltöttem ezen minták társaságban. Én ezeket testközelből éltem át, nem csak valami könyvben olvastam róluk, mint némelyik pszichológus. Egyiküket sem megbántva.