MMária

Kifelé mindig is a jó kislány, a kedves, a mosolygós de valójában nagyon is zárkózott voltam, és féltem attól, hogy valakihez érzelmileg közel kerüljek. Gyerekkorban is ezt láttam és 30 évig a házasságomban is a fegyelmezett, „másokért mindent megteszek, magamért szintem semmit” típus voltam, és ezzel érzelmileg elszigetelődtem. Beálltam egy áldozat szerepbe, mert ez volt a mintám és mert tudat alatt haragudtam magamra amiért csak ritkán tudtam az érzelmeimet kimutatni. Közben kedves voltam, mosolyogtam, mindenkivel tisztelettudóan viselkedtem. Azt hittem ha ilyen leszek akkor mások is viszonozzák majd ezt, és szeretnek végre. Olyannak akartam magamat mutatni amit mások elvártak, belesimultam a helyzetekbe és többnyire alkalmazkodtam. Nagyon rossz érzés erre rájönni, de már tudom nem megy másképpen a változás. ŐSZINTESÉG!! Miért lettem ilyen már jól tudom, és persze terapeuta is segített, de itt most nem ez a fontos. Csupán azért kezdtem így hogy ezt megmagyarázza, miért alakult ki az érzelmi függőségem a válásom után egy olyan férfival aki hihetetlen erős érzelmekkel és nagyon gyorsan, nagy erővel törte át a falakat amit magam köré építettem a hosszú évek alatt. „Meghackeltek” mondta az egyik barátom és igaza volt, mert jött egy olyan férfi aki egy ösztönös, érzelmeit nem titkoló, tele szeretettel, akinek én voltam a legfontosabb, mindig rám fókuszált, aki folyton ölelt, kedveskedett, stimulált. Hát persze hogy beleszerettem és szép lassan elkezdem tőle függeni. Hiszen annyi hosszú év után végre "szerettek" és végre én is "szerethettem"! Csak hogy ő teljesen akart, nem akart osztozni másokkal, sem a gyerekeimmel, sem barátokkal, senkivel. Féltékenykedett, korlátozni akart és eleinte hagytam mert ha ketten voltunk és biztonságban éreztük magunkat akkor jól szeretettünk. És persze azt hittem majd megváltozik, ő pedig azt hogy majd én. Heti szinten vitáztunk, hiába ő volt aki elkezdte én sem hagytam magam. Elküldtem de visszajött, kérlelt, és megbocsájtottam de ha nem jelentkezett akkor én éreztem a hiányát és visszahívtam. SE VELED, SE NÉLKÜLED! Próbáltam kilépni a vitákból, néha sikerült, de akkor pedig hosszú napokig ment a csendes büntetés felőle. Vagyis ez sem segített. Párterápia után kb. 1 hónapig sikerült nem bántanunk egymást. Hiszen a viták során már én is sokszor bántottam őt is. Szavakkal és tettekkel is mert hogy mindig elküldtem, szakítani akartam, csak nem ment. Aztán szépen lassan elkezdtem magam figyelni, és próbáltam nem az ő viselkedését kritizálni. Hanem megkérdeztem magamtól miért kell nekem ő? Biztos hogy ezt akarom? Miért ragaszkodom hozzá? Hiszen már nem jó vele. Mitől félek? Sok óra terápia, önismereti módszerek használata, sok-sok őszinte baráti beszélgetés, sok mindent kipróbáltam. Aztán mikor megcsalt - már nem ítélem el érte - de akkor megharagudtam nagyon és nem találkoztunk azóta. Már nem haragszom, mert jól tudom, hogy ő nem tud egyedül élni, és még nem tud szembenézni a démonjaival ahogy én teszem. Iszonyat nehéz volt elszakadni, de muszáj volt magamat választanom. Így hogy nincs fizikailag a közelemben és hogy elkezdtem más férfiakkal ismerkedni már tudom a gyógyulást a nyugalmat választottam. Hálás vagyok amiért megnyitott engem, és hogy jobban kimerem mutatni az érzéseimet, a gyengeségeimet, de azt is tudom hogy nem fogok visszafordulni és hogy tapasztaltam, rengeteget tanultam ebből és tőle is. Köszönöm hogy elolvastad a soraimat. Keress ha szeretnéd. :))