MMária

Több hétig tartó betegség kapcsán jött fel egy gondolat arról hogyan is éltem meg a múltban azt ha segítségre, támogatásra volt szükségem a szeretetteimről. Hosszú házasságom során a "gyenge" periódusaimban szinte sosem támogatott a volt férjem. Kialakult egy rossz minta, és azt hittem nekem mindig erősnek kell lennem. Onnantól kezdve kellemetlen érzéssel töltött el ha másra szorultam és ki voltam szolgáltatva. Nem szívesen vagy egyáltalán nem kértem segítséget. Ha pedig nem jöttek rögtön akkor elkeseredtem és haragudtam magamra, hogy minek is szóltam, miért nem próbáltam egyedül megoldani? Aztán sajnos továbbvittem ezt a mintát, és későbbiekben is elfelejtettem bizalmat adni. Fogadalmat tettem hogy soha senkitől nem kérek segítséget, pedig nagy hiba azt hinni hogy hozzátartozóink nem szívesen segítenek. Mindenkinek szüksége van arra hogy segíthessen és jót cselekedjen és érezze hogy fontos valakinek, és tudja a másik hálás ezért. Már tudom hogy arrogancia azt hinni hogy a párunk, gyerekünk, barátunk nem szívesen segít. A lányom az utolsó betegségem során is elmondta "hidd el hogy nem terhelsz ezzel, örülök hogy visszaadhatom azt amit tőled kaptam kicsi koromban." Megkönnyebbültem, és elengedtem ezt a rossz hiedelmet. Rájöttem nem szabad elszigetelődni, általánosítani néhány rossz tapasztalat után sem. És ne féljünk attól sem hogy nemet mondanak. Hinnünk kell abban hogy a másikban is van empátia és ne vegyük el tőlük a lehetőséget arra, hogy a szeretetüket kifejezhessék felénk, mert ez nagyon hamar elszigetelődés felé vezet mindkettő oldalon. Köszönöm hogy elolvastad és örülnék bármilyen reakciónak. :)

Kifelé mindig is a jó kislány, a kedves, a mosolygós de valójában nagyon is zárkózott voltam, és féltem attól, hogy valakihez érzelmileg közel kerüljek. Gyerekkorban is ezt láttam és a házasságomban is a fegyelmezett, „másokért mindent megteszek, magamért szintem semmit” típus voltam, és ezzel érzelmileg elszigetelődtem. Beálltam egy áldozat szerepbe, mert ez volt a mintám és mert tudat alatt haragudtam magamra amiért csak ritkán tudtam az érzelmeimet kimutatni. Közben kedves voltam, mosolyogtam, mindenkivel tisztelettudóan viselkedtem. Azt hittem ha ilyen leszek akkor mások is viszonozzák majd ezt, és szeretnek végre. Olyannak akartam magamat mutatni amit mások elvártak, belesimultam a helyzetekbe és többnyire alkalmazkodtam. Nagyon rossz érzés erre rájönni, de már tudom nem megy másképpen a változás. Miért lettem ilyen már jól tudom, de itt most nem ez a fontos. Csupán azért kezdtem így hogy ezt megmagyarázza, miért alakult ki az érzelmi függőségem a válásom után egy olyan férfival aki hihetetlen erős érzelmekkel és nagyon gyorsan, nagy erővel törte át a falakat amit magam köré építettem a hosszú évek alatt. „Meghackeltek” mondta az egyik barátom és igaza volt, mert jött egy olyan férfi aki egy ösztönös, érzelmeit nem titkoló, tele szeretettel, akinek én voltam a legfontosabb, mindig rám fókuszált, aki folyton ölelt, kedveskedett, stimulált. Hát persze hogy beleszerettem és szép lassan elkezdem tőle függeni. Hiszen annyi hosszú év után végre "szerettek" és végre én is "szerethettem"! Csak hogy ő uralni akart, és nem akart "osztozni" másokkal, sem a gyerekeimmel, sem barátokkal, senkivel. Próbáltam kilépni a vitákból, néha sikerült, de akkor pedig hosszú napokig ment a csendes büntetés felőle. Vagyis ez sem segített. Párterápia után is csak rövid ideig sikerült nem bántanunk egymást. Hiszen a viták során már én is sokszor bántottam őt is. Szavakkal és tettekkel is mert hogy mindig elküldtem, szakítani akartam, csak nem ment. Aztán szépen lassan elkezdtem magam figyelni, és próbáltam nem az ő viselkedését kritizálni. Hanem megkérdeztem magamtól miért kell nekem ő? Biztos hogy ezt akarom? Miért ragaszkodom hozzá? Hiszen már nem jó vele. Mitől félek? Sok óra terápia, önismereti módszerek használata, sok-sok őszinte baráti beszélgetés segített. Már nem haragszom, se magamra se őrá, mert jól tudom, hogy nem mindenki tud egyedül élni, és szembenézni a sémáival, a korábbi traumáival úgy ahogy most én is teszem. Iszonyat nehéz volt elszakadni, de muszáj volt magamat választanom, vagyis a gyógyulást és a nyugalmat választottam. Hálás vagyok amiért megnyitott, és hogy jobban kimerem mutatni az érzéseimet, a gyengeségeimet és hogy tapasztaltam, rengeteget tanultam ebből és tőle is. Köszönöm hogy elolvastad a soraimat. Keress ha szeretnéd :)