Fodor Márti
Márti vagyok és keresem az utamat ebben a csodálatos, kiszámíthatatlan, olykor meghökkentő, máskor zavaros, de semmiképpen sem unalmas ÉLET nevű nagy játékban 💫💫💫
Ajánlók
- +4
Tapasztalataim
Nekem az a tapasztalatom, hogy ugyanannyi időt tudok megígérni embereknek, mint amennyit már eltöltöttem velük. Van olyan barátom, akivel lassan már 18 éve ismerjük egymást, vele szívesen bevállalok még 18-at. De hogyan ígérhetném őszintén valakinek a következő 40 évemet, ha belőle én még csak 5 évet láttam? És mennyire hiszem el neki a holtomiglan holtodiglant, ha ő sem látott belőlem többet 5 évnél?
0Lassan kezdem észrevenni, hogy van egy konkrét folyamata annak, amikor elkezdek új dolgokat kipróbálni. Pár hete egy Instagram hirdetést látva kitaláltam, hogy ki akarom próbálni a wakeboardozást. El is mondtam több embernek, hogy én bizony ezt ki fogom próbálni. Ez az első szakasz, amikor hamarabb teszek valamit az identitásommá, minthogy ténylegesen is csinálnám ebben a valóságban. Mert mégis hogyan várhatnám el magamtól, hogy képes vagyok valamire, ha hangosan ki sem mertem mondani? Aztán eljött a szép nap, kint voltam a tesómmal a Lupán. Megvettem a jegyet és izgatott is voltam. Ez még mindig az első szakasz része. Az őszinte öröm az újdonsággal kapcsolatban. Aztán beütöttek a kételyek. Második szakasz, ahogy az agyam elkezdi rommá szabotálni, amit csinálni akarok. Hiszen ezek nem mi vagyunk! Itt vagyok a sötét dzsungelben, még nem jártam ezen az úton. Bozótkéssel kell hadonásznom, hogy ezt az új pályát kiépítsem a fejemben. Ahogy a víz is a legkisebb ellenállás felé folyik a legkönnyebben mikor patakká érik, úgy nekem is abba az irányba kellene haladnom. Úszni tudok, akkor miért nem elég nekem ez a szép augusztus végi pancsikolás a homokos parton? De felveszem ezt a furcsa deszkát és elkezdem hallgatni az oktató utasításait. És akkor beüt a harmadik szakasz. A fizikai tünetek. A szívem kalapál és szapora a légzésem. Minden erőmmel próbálok figyelni az oktató szavaira, aki arról mesél, hogy hogyan is kellene a súlypontomat megtalálni. De basszus, én nem ez az ember vagyok! A sportra is kínkeservek árán veszem rá magam és nincs is egy olyan dimenzió a szemem előtt, ahol látom magamat siklani a vízen. Nem tudok megvalósítani olyat, amit nem tudok elképzelni. De aztán a kötél elkezd húzni. Innen már nincs visszaút. Itt már ki kell találni saját magamtól, hogy hol van a súlypontom. 5 perccel előtte láttam a profikat edzeni és hiába tudom, hogy ők csak azért jók ebben, mert többször buktak el benne mint én, ez most nem segít. És akkor bekövetkezik a negyedik szakasz. A Csinálás. Valahogy fent maradok a deszkán. Olyan mintha repülnék. Önkéntelenül is mosolygok. Aztán az ötödik szakasz: Hibák sokasága. Eszembe jut, hogy mit mondott az oktató. Hiába érzem a zsigereimben, hogy nem kéne előrehajolnom, mégis megteszem. A régi rosszul működtetett rendszereim karmokként nyúlnak utánam. Hiába vagyok boldog, nem tudok benne maradni ebben az érzésben. Előrehajolok és elemi erővel csapódok a vízbe. Köhögve érkezem fel, a deszka méterekre van tőlem. Ott a vízben kell magamra imádkoznom és valójában miért is? Mert megint nem akartam hinni magamban. Mert az Egóm eldöntötte, hogy Márti nem egy sportos lány. Hogy nincs olyan sport, amit Márti úgy igazán szeret. Hát bassza meg az Egóm, ha itt a Dunában akar verekedni velem, akkor állok elébe. És a hatodik szakasz. Az idő! Ahogy telnek a percek, elfogadom, hogy igenis képes vagyok erre. Ugyanúgy leesek néhányszor, de már közben is tudok korrigálni. Elöntenek az ötletek. Vajon egy kézzel is menne? És természetesen megy, mert miért ne menne, hiszen én itt a zavaros vízben épp magamat győzöm le. Long story short, az egyik legkedvesebb ajándék amit magamnak adhatok az az, hogy időről időre olyan dolgot csinálok, amiről azt hiszem, hogy nem vagyok rá képes.
3
Dilemmáim
Nagyon nehéz megemésztenem, hogy ahhoz, hogy megtaláljam a küldetésemet, egyszerűen csak ki kell menni a Világba és kipróbálni dolgokat. Itthon ülök és akarok venni még egy önsegítő könyvet, keresem mi legyen a következő terápia - pedig már egyikben sem hiszek. Találok még egy motivációs YouTube podcastet és a nap hátralévő részét azzal töltöm, hogy órákon át hallgatom tőlem sokkal önazonosabb emberek életét. Aztán amikor megcsap a motiváció a csinálásra, akkor olyan szintű rettegés fog el, hogy muszáj vagyok rágyújtani egy cigire. Nem csak ahhoz kell energia, hogy lebontsam a régit, hanem hogy ugyanebben az időpontban képes legyek felépíteni az újat. S hiába, a régi már romokban áll, de ez nem fáj annyira, hogy elkezdjek valami mást előkészíteni a helyére. Amikor az életemen akarok változtatni, ugyanolyan félelem fog el, mintha azt kérné tőlem valaki, hogy ugorjak ki a tizedik emeletről, de csak úgy bemondásra higgyem el neki, hogy puhára fogok érkezni, bár maga a zuhanás félelmetes lesz. Végre el tudom képzelni, hogy igenis okkal vagyok ezen a Földön és ki fogom találni, hogy hogyan szolgáljam jól a körülöttem lévő embereket. Ezt egy évvel ezelőtt még leírni sem mertem volna. De megtalálni a saját hangomat? Megtalálni a saját utamat? Egy trial and fail rendszert üzemeltetek magam körül. Mintha a sötét háborgó tengeren lennék éjszaka. A nyitott csónakomat dobálják a hullámok. És nekem a legjobb megoldásom a helyzetre, hogy milyen jó lenne most festeni egy tájképet. De eszembe jut, hogy nincs is karom. Szóval a számba veszem az ecsetet és így próbálok egyenes vonalat húzni. Hogy miért nem kérek segítséget? Mert már elegem van abból, hogy a környezetemben senki sem ért semmihez. Úgyhogy maradok a sötétben hadonászva. Abban bízhatok, hogy az idő múlásával felkel a Nap, de a szívem mélyén tudom, hogy ez még nagyon messze van. Kimenni és csinálni. Mindegy mit. Érezni. A jelenben érezni. Ha olyan dolgot csinálsz, ami feledteti veled az exedet, akkor a legjobb úton jársz.
0
Céljaim
Viták... Mostanában sokszor találom magam abban, hogy felülvizsgálom a korábbi, megingathatatlan véleményeimet. Az egész egy incidenssel kezdődött. A Libriben ültem egy könyvet olvasva, amikor az egyik eladó mellém lépett és jelezte, hogy reméli megveszem a könyvet, így hogy már megrongáltam és eladhatatlanná tettem. Egy puha fedeles könyvről volt szó és a borítót a könyv alá fogva olvastam, így okozva benne kárt. Jeleztem, hogy nincs kirakva erre utaló figyelmeztető jelzés és így nem lehettem tudatában, hogy épp tönkreteszem ezt a tárgyat. A hölgynek nem tetszett az érvelésem, így oda hívta a főnökét. A férfi főnök jól láthatóan kellemetlenül érezte magát két nő konfliktusában és arra kért, hogy innentől kezdve szépen olvassak, majd mind a ketten elszaladtak. Az ezzel kapcsolatos frusztrációmat kicsatornáztam a mellettem ülő hölgynek, aki velem ellentétben, tudott szépen olvasni. Végül megvettem a könyvet és ahogy sétáltam haza forrongott bennem a düh. Hogy képzeli ez a nő, hogy csak oda jön hozzám és megvetet velem egy könyvet. Bezzeg ha még lett volna 5 perce velem, akkor megmondtam volna a magamét. Ahogy haza értem világossá vált számomra, hogy konfliktusos helyzetekben eszköztelen vagyok. Miért kérem más validálását a saját érzéseimhez? Hogyan kell jól nemegyetérteni a másikkal? Az a tapasztalatom, hogy az élet fejlődésének az alapja a különbözőségeink. A különbözőbb genetikájú párok tudnak erősebb utódot produkálni. Azok maradnak életben, akik a legtöbbféle körülményhez tudnak adaptálódni. Ennek ellenére a barátaimat a hasonlóságok mentén választom ki és kerülöm velük a konfliktust, de ezzel valójában hazudok is nekik. Ha a párkapcsolatban vitás helyzet merül fel, akkor meghunyászkodok és ezzel esélyt sem adok a másik félnek a fejlődésre. Nem mindegy, hogy mi a vita célja. A hallgatóságomat akarom meggyőzni vagy álláspontokat akarok közelíteni? A házastársi konfliktusok 69%-a megoldhatatlan John Gottman kutatásai szerint... Akkor mégis mi a fenéért próbálom foggal körömmel meggyőzni a másikat az igazamról? Mert identitás kérdést csinálok belőle. Az egóm ragaszkodik már ezekhez az érvekhez és nem én. Egyszerűen könnyebb feketén-fehéren látni a dolgokat. Egyszerűen sokkolna a tény, hogy van, hogy akaratomon kívűl én is megbántok másokat, mert ez összeegyeztethetetlen a saját magam jó emberségéről kialakított képpel. Ha bárkinek vannak bevált tippjei konfliktus rendezésre, azt szívesen fogadom. :)
0Sokadik átgondolásra és megfogalmazásra sikerült összeraknom ezeket a sorokat. Az volt az alapgondolat, hogy elsőre olyasvalamit osztanék meg, amit mélységesen szégyellek. Sok ideig az volt a benyomásom, hogy tudatosan élek, valójában abszolút nem tudok bánni a pénzzel. Jelenleg a megtakarításaimból élek, amiket olyan munkákkal szereztem, amiket gyűlöltem avagy egyszerűen csak értelmetlennek éreztem. Olyan családból jövök, ahol titkolni kellett, hogy volt pénzünk és úgy tenni, mintha szegények lennénk. Elvárás volt az, hogy meg kell szólni azokat, akik nagylábon élnek. Minden ruhát addig kellett hordani, ameddig gyakorlatilag le nem szakadt rólam. A családomban a pénzügyi tudatosság annyit jelentett, hogy tilos költeni bármire is és aki szórja a pénzt, az ostoba. Arról az anekdotáról nem is beszélve, hogy akkor lesz valaki "jó nő" ha a férje/párja pénzén élősködik. Ilyen alapokkal próbálok rendet rakni az anyagi dolgaimban és mélységesen eszköztelennek érzem magam. Valahogy a pénzről beszélni ugyanakkora tabu, mint a szexről, pedig gyakran az a tapasztalatom, hogy van átfedés aközött, ahogy az ember ehhez a két témához áll. Nem tudom merre induljak el ebben a témában és azt érzem, hogy a velem egykorúak sokkal jobban értenek ehhez és én le vagyok maradva. A legfontosabb célom az lenne, hogy lenyűgözzem magamat azzal kapcsolatban, hogy tökéletesen tudom, hogy mik a hosszútávú anyagi terveim és ne legyek rászorulva soha senki jövedelmére.
0
Bátor tetteim
Ma van egy hónapja, hogy haza jöttem Spanyolországból, miután befejeztem a Caminot és szeretném leírni a tapasztalataimat, hátha valakinek ez segítségül szolgál. Gimis koromban döntöttem el, hogy végig fogom gyalogolni ezt a csodálatos zarándokutat. Egy Nők lapja vagy egy Kiskegyed akadt akkor a kezembe, ahol egy nő arról írt, hogy egy szép reggelen feküdt az ágyában és úgy sütött be a Nap az ablakon, hogy pont a homlokára esett a fény. Ő úgy fogalmazott, hogy ekkor nyílt ki a harmadik szeme és tudta, hogy meg kell csinálnia a Caminot. Ahogy a pattanásos, fogszabályzós, túl hosszú végtagokkal megáldott Márti ezt olvasta, eldöntötte, hogy ő is pontosan ez a nő lesz majd a jövőben. Aztán telt múlt az idő és 17 évet váratott magára ez a projekt. Ahogy a húgom fogalmazott: azért örülök annak, hogy végre elhúzol megcsinálni a Caminot, mert nem lesz még egy olyan év, amikor azt hallgatom, hogy idén tutira megcsinálod. És hogy miért halogattam eddig? Mert egyszerűen nem fájt eléggé az életem ahhoz, hogy tényleges változtatásokat akarjak eszközölni. Továbbá szerencsétlen események szerencsés kombinációjának kellett bekövetkeznie. Az elmúlt fél évben elköltözött a férjem, én leléptem a szeretőmmel, akivel utána szakítottam, összevesztem egy nagyon fontos barátommal és rájöttem, hogy gyűlölöm a munkát, amit jelenleg végzek. Maga az összepakolás része is embert próbáló volt. Mai napig nem értem, hogy tudtam egyedül összerakni a motyómat a táskámba. Azt mondják a Camino akkor kezdődik, amikor ténylegesen eldöntöd, hogy végig csinálod. Ez nálam is így volt. A felkészülésre szánt egy hétben fontos beszélgetések sora hangzott el. Nem akartam elmenni úgy, hogy nincsenek rendezve a soraim. Arról nem is beszélve, hogy jeleztem a családom és barátaim felé, hogy nem kontaktálhatnak míg oda vagyok, mert nem leszek elérhető semmilyen social media platformon. Ez kisebb-nagyobb ellenállást váltott ki belőlük, de végül sikeresen elfogadták. Aztán felültem a repülőre. És elmentem. Mi változott azóta? Valószínűleg könnyebb lenne listázni azokat a dolgokat, amik nem változtak. Korábban nagyjából 15 barátomnak volt bejárása az otthonomba. Ez a szám most lecsökkent háromra. Ismétlem. Háromra. Beszélgetek emberekkel és számomra érthetetlen, hogy miért barátkoztam velük. Vagy hogy miért nem álltam ki magamért korábban. A saját lakásomban azt érzem, hogy megfulladok. Nem értem, miért gondoltam, hogy valaha szükségem lehet 20 törülközőre és ugyanennyi ágyneműre. Nem is tudok ennyi embert egyszerre elszállásolni! Miért van 40 féle outfitem, ha ezek közül nagyjából 10 ha van, amit szívesen felveszek? A küldetésemet pedig keresem. Óriási a csábítás, hogy visszamenjek a korábbi munkahelyeimre, de elég erős vagyok ahhoz, hogy megértsem, hogy ismét ugyanerre a sorsra jutnék. Szokom ezt a régi-új embert aki vagyok és próbálom belakni ezt a szintet. Életemben először érzem azt, hogy jól elvagyok egyedül. Nincs az a szorító érzés, hogy be kell pasiznom. Nincsen erőm már ahhoz, hogy olyan dolgokat csináljak, amibe nem tudom beletenni a szívemet és a lelkemet. Nem akarok már másokat kibeszélni a hátuk mögött és tanácsot is már csak akkor adok, ha ezt valaki kifejezetten kéri. És úgy döntöttem, hogy már nem akarok terápiába járni. Mindig azért mentem, mert azt éreztem, hogy baj van a Mártival és a Mártit meg kell szerelni. A Caminon jöttem rá, hogy semmi baj sincs velem. Jelenleg az foglalkoztat, hogy mit adhatok a Világnak. A képességeknek az a különleges kombinációja, amivel a sors/a Jó Isten/egy felsőbb hatalom megáldott, vajon hogyan lehet más emberek hasznára. Hogyan tudok adni? Hogyan tehetem jobbá mások életét? Biztos vagyok benne, hogy ki fogom találni. De ehhez 33 napon át kellett több, mint 800 km-t sétálnom egy idegen országban. Miért működött? Nem tudom. De már soha sem lesz semmi sem olyan, mint korábban volt. És ezért mérhetetlenül hálás vagyok.
4
Lépj velem kapcsolatba!
e-mail kapcsolat
A gombot megnyomva üzenetet tudsz nekem küldeni, amit e-mailben kapok meg. Válaszolok rá, amint tudok.
Értékelések
Még senki sem értékelte ezt a felhasználót.