Napsugár

Boldognak lenni nem azt jelenti, hogy mindig minden tökéletes és csodálatos. Pedig én sokáig ebben az álomban ringattam magam. "Én aztán nem leszek savanyú, nem leszek mogorva, karótnyelt, és nem fogom fényemet veszíteni soha!" ..Ó, dehogynem...! :-) Teljesen normális és rendjén van egyszer fent, máskor pedig lent lenni. Tudnám ragozni de most csak röviden: A boldogság számomra abban rejlik, hogy megengedem és szeretettel elfogadom: "Az egyetlen állandó a változás maga." Mennyi minden van ebben a mondatban! ...ha az ember egyszercsak át tud lendülni a ragaszkodáson, és megismeri az "árral úszás" állapotát, onnantól elkezd megváltozni az ÉLET. A Boldogság maga az út, nem pedig a cél.

Az ego halála, avagy "Ki vagyok én, és mit akarok valójában?" A "kötelező" egyetemet otthagyva rögtön szárnyakat bontottam. Kipróbáltam magam, belekóstoltam sokmindenbe, megjártam mélységeket és magasságokat, párhuzamosan: párkapcsolat, hobby, önismeret és munka területén is. Egyet elhatároztam már a legelején, kizárólag a szívemre hallgatok majd, és mindenhol csak addig maradok, amég jól esik, vagy amég azt látom hogy tud hozzám adni, és nem csak elvenni.. A teljesség igénye nélkül (és nem időrendi sorrendben), voltam pici faluban posta vezető, voltam autó alkatrészes cégnél sofőr (kiszállító), kipróbáltam magam fesztiválon sörcsaposként, tanultam, dolgoztam külföldön, költöztem jónéhányszor, jártam életem során úszni, teniszezni, légtornázni, néptáncolni, játszottam furulyán, fuvolán, gitáron, énekeltem éveken keresztül. Oldottam sokmindent családállítással, kineziológiával, asztrológiával, ismerkedtem számmisztikával, kronobiológiával...stb. Legutóbb pedig úgy hozta a sors hogy egy szuper, lehetőségekkel teli multi céghez keveredtem, ahova eladó-pénztárosi pozícióba jelentkeztem, és itt ismertem meg igazán önmagam. (Fun fact, nem is emlékeztem hogy beadtam az önéletrajzom... :D) Egy rövid beszélgetés után felvettek, mindent imádtam, a környezetet, az embereket, a feladatokat, a kihívásokat, nehézségeket, mindent!.... és néhány héten belül a legnagyobb döbbenetemre és meglepetésemre felkértek üzletvezető helyettesnek. (Wow, mekkora sztárnak éreztem magam, micsoda elismerés volt ez a hiúságomnak...) Igazi Amazon voltam, hasítottam, szárnyaltam, mindenki elájult tőlem, -najó, voltak olyanok is, akik kifejezetten utáltak, és ezt valahol meg is értem-, és egyszerűen imádtam az érzést, hogy nekem nem kell megsavanyodnom a munkahelyemen, mert ez egy teljesen más világ az átlaghoz képest. (Azért egy belső hang végig ott volt, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni :-) ) Szóval 1-2 év hasítás után jött a hideg zuhany, lett egy új főnököm -akit kezdetben tényleg imádtam-, aki szép lassan egyre többet és többet várt el. Én a tőlem telhető legtöbbet nyújtottam, mégsem volt neki egy idő után elég, elismerést sem sokszor kaptam. "Ez a munkád, mit dicsérgesselek?!" Egyszerűen hervasztó volt vele együtt dolgozni, sőt egy idő után gyomorgörcsöm, hányingerem lett tőle. A területi vezetőnk tanácsára, én végig csapatmunkában szerettem volna működni. Azt csinálni amiben igazán jó vagyok, amiben szívvel-lélekkel tudom használni a képességeimet, és kívülről -az én szemszögemből- teljesen jól ráláttam, hogy mennyire jól kitudjuk egészíteni egymást a kollegáimmal. Vagyis tudnánk. Mert a közvetlen főnököm azt akarta, hogy mindannyian orrvérzésig dolgozzunk és multifunkcionálisak legyünk. Tiltakozni kezdtem. Küzdöttem, vergődtem, veszekedtem vele, mindenbe beleálltam és én szívből akartam egyirányba húzni a szekerünket, mert láttam mennyire jó lehetne úgy a csapatunk, ahonnan én néztem. (Btw: A munkatársaim mind egyetértettek velem mindenben, mégsem szólalt fel rajtam kívül élesben senki.) A főnököm nem így látta, sőt, bizalmatlan és gyanakvó volt velem szemben, azt hitte ellene dolgozok, hogy a munkatársainkat manipulálom, és ellene uszítom őket. Olyat vetített ki rám ami nem én vagyok, hadakozott velem, és én is ővele. Aztán amikor már eleget szenvedtem, rájöttem mi a következő lépés. Be kellett látnom, hogy lehet hogy képes lettem volna arra, amit elvárt tőlem, de milyen áron... "Na nem. Biztos hogy nem fogok tovább gyomorideggel és megfelelési kényszerrel dolgozni! Az fogja meghozni a lelki nyugalmam, ha "visszafokoztatom" magam eladóvá. Akkor majd nem lesz akkora felelősség a vállamon, nem kell 100 dologra figyelnem egyszerre, nem hagyhatom hogy elfogyjon az energiám. Csak mondják meg reggel mi a dolgom aznap, azt szívvel-lélekkel fogom végezni, a vásárlóinkat nagy mosollyal és nyugalommal fogom kiszolgálni, este pedig átöltözök, hazamegyek, és magam mögött hagyom a munkát." Így is lett. Mindenki meglepődött, volt aki egyenesen hülyének nézett. "Még ilyet!" - Jó fizetést, a menő pozíciót, és az azzal járó "szabadságot" feladni?! Ki hallott ilyet ... senki. Korábban én sem. ..de tudtam, hogy ez már nem fér bele. Többre, másra vágytam. Hívott egy hang, és bár nem tudtam mi lesz a cél, de a következő lépést már tisztán láttam. "Újra költöznöm kell." Cégen belül átkérettem magam egy másik városba.. ..és innentől pedig gyökerestül megváltozott az életem, átadtam magam, és sodródni kezdtem. Annyira jól döntöttem! Egyetlen percre sem bántam meg, sőt. Kicseréltek, és a világ legboldogabb embere lettem. :-)

"Nem vagy buta, csak még keveset tudsz." -tanítja szerető, szelíd szívvel Karak a kicsi Vukot. Annyira szeretem ezt a mondatot! Nem volt ez mindig így... Csacska, fiatal, zabolátlan énem sokáig hitte, hogy ő aztán mindent tud, és jobban tud. Hogy hogyan kellett volna őt nevelni, szeretni, hogyan kellett volna nem bántani, nem traumatizálni, hogyan kellett volna jobban támogatni, és, és, és... Mindenki hibás, a környezete, a szülei, a családja, a tanárai.. csak Ő nem! Ugra-bugráltam, szerepeltem, hangos voltam, a legkülönbözőbb módokon hívtam fel magamra a figyelmet. :-) Ma már többször mérem fel a terepet csendben a háttérből, meghallgatom az embereket, és egy ideje átjár a melegség, a végtelen szeretet és egység fénye, amikor eszembe jut: Minél többet tudok, annál jobban érzem, hogy még mennyi mindent nem! :-)

Sokáig nem tudtam elviselni hogy nem vagyok tökéletes. (Oroszlán napjegy) Egy családállítás alkalmával döbbenten álltam szemben azzal a ténnyel, hogy mindent ami nem fér bele a napsütéses, mézes-mázas, minden tökéletes és szivárványos világnézetembe, arról nem vettem addig tudomást. Olyan mértékű elfojtott dühöt, frusztrációt, haragot és hasonló érzéseket halmoztam fel addigra, hogy majdnem felrobbantan tőle. Életveszélyes volt ez az energiahalmaz amit az évek alatt a szőnyeg alá sepregettem. Mérgező volt magamra nézve is, és a környezetemben élőkre is, hisz időről időre túlcsordult a pohár, és az lavinaként zúdult valaki nyakába. (Jellemzően sajnos azoknak a nyakába, akik a legközelebb állnak hozzám..) Sajnos ez a mai napig előfordul, ha nem tartom a fókuszt, nem vezetem le ezeket az energiákat tudatosan: mozgás, éneklés, tánc, takarítás stb. Azon a családállításon megkaptam az új becenevem/definícióm, amivel -mégha először sértő is volt, és fájt is- rögtön tudtam azonosulni, hisz a szívem legmélyebb bugyrában nem volt titok hogy ki vagyok valójában: egy "Vaddisznó Napsugár-Királylány" -a mező aznap is jól működött- :-)

Amikor először meghúztam lélekben a határaimat, elkezdett megváltozni MINDEN.. A környezetemben élő idegesítő, mindenbe belemagyarázó és okoskodó, sokszor lehúzó családtagok, emberek... (Ugye neked is ismerős az ilyen?!) Egyszerűen mintha kicserélték volna őket! Kevesebbszer zaklattak, nagyobb örömmel, nyitottsággal fogadták az új ötleteimet, elkezdtek adni a szavamra, kikérték a véleményem, jókat beszélgettek velem, önálló FELNŐTT-ként kezdtek kezelni... Fontos, hogy nem az volt a lényeg hogy kimondjam, kikérjem magamnak, vitatkozzak velük...hanem hogy belül meghozzak magabiztosan, bátran egy döntést: Idáig, és ne tovább. Egyébként onnan tudom hogy kibillentem, hogy rögtön megérzik a kételyeim... és elkezdenek bombázni, próbálkoznak sokmindennel: manipuláció, agresszív ötletzápor, kéretlen tanács, rémisztgetés ... Ilyenkor mindig visszavonulok, hogy újra megtaláljam az egyensúlyt. Hisz csak én tudom, mi a jó nekem.

Egészen fiatalon még vakon hittem, hogy apám maga az Isten. Úgy irányított ezáltal mint egy szeme elé répát lógatott paripát, biztos vagyok benne, hogy még a tapasztaltabb útonjáróknak is rendkívül nehéz kiszúrnia az ő mesteri képességét a manipulációra. Ezt az időszakot -az első felvonást- az életemben, ösztönösen a "sötét középkornak" kezdtem el néhány éve emlegetni, mert visszatekintve teljesen egyértelmű, hogy full sötétségben voltam. Egyszerűen levolt húzva a roló! Előre is elnézést, kicsit hosszú lesz.. Szóval akkoriban még rendre masíroztam arra a tempóra amit apám diktált: mit tanuljak, mi hogyan jó, hogyan lesz belőlem valaki (mert máshogyan senki), szálljak le a földre, és kötelező jelleggel irány a felsőoktatás, stb. Itt kezdett el szorulni a hurok. Elmondtam sokszor, hogy mennyire nem érzem -egyelőre- az én utamnak a továbbtanulást (hisz az első 12 évet is pokolnak éltem meg -túlzás nélkül-, rendre produkáltam fizikai tüneteket is a lelki fájdalmaim hatására) még azt sem tudom mi érdekel, és különben sincs erre motivációm, úgy taszít az iskola mint pozitív pólust a negatív..... Előbb tapasztalni szeretnék! Nem hagyta. Gyomorgörcsöt, sokkot, börtönt, lefagyottságot okozott a manipuláció: "kell a papír mert nem lesz belőled senki", "csak akkor adok pénzt ha tanulsz, különben mész ahova akarsz", "nézd meg drogos lett a Ferike is, ahelyett hogy tanult volna!", "mit akarsz?! hogy egy senki legyél?! egy koszos gyári dolgozó?! A klímás irodában, szép ruhában ülnek A VALAKIK, akiknek aztán nem kell ám megszakadnia, és nem is lesznek anyagi gondjaik!" - és sorolhatnám.. Rájöttem: Féltem. Féltem tőle. Féltem a járatlan úttól, az ismeretlentől. Féltem a saját intuícióimra hallgatni (pedig már egészen fiatalon nagyon nagyon hangosak voltak egyébként). Féltem hogy utcára kerülök ha nemet mondok neki, és nem ad pénzt, nem támogat. Hogy a támogatása nélkül egy senki vagyok, nem tudok érvényesülni, teremteni, dönteni. Féltem hogy minden beigazolódik amiket mondott, pedig a zsigereimben éreztem hogy ez mind lehetetlen és hazugság. Persze ma már tudom, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Csak jót akart, a maga módján. :-) Szóval így történt, hogy 3 év alapképzés végéhez érve (addigra már elhervadva), az istenért nem sikerült sokadjára sem egy szigorlati vizsga. Halasztottam, újra és újra próbáltam. Mindenkit átengedtek! Csak engem nem. Én minden tőlem telhetőt megtettem. Már olyan gyomorgörcsöm volt, hogy az ájulás kerülgetett nap mint nap ... Rágtam a cigarettát, és már enyhe alkoholfüggőséget véltem felfedezni, mentem, buliztam, minden szabad időmet a tompulásra fordítottam, csak hogy ne kelljen szembenéznem csendes óráimban a valósággal, és a brutálisan rámnehezedő, robbanáshoz közelálló katasztrófával. És akkor egyszer csak... Pihenésre, átgondolásra, térdre kényszerített az élet. Bokaficam, 1 hét fekvő gipsz, hosszú regeneráció, bicegés, mankó. =Haldoklás, tehetetlenség, düh, mérhetetlen fájdalom a lelkemben, kicsúszott a lábam alól a talaj. ... Amikor már igazán szenvedtem a félelemtől, a stressztől, a nyomástól, a börtöntől... és attól hogy nem vagyok SZABAD.... Erőre kaptam egy átbőgött, "Uram segíts" könyörgéssel teli éjszaka után, amikoris megvilágosodtam: Ez nem én vagyok. Ez nem az én utam. "ÉBRESZTŐ! Ideje elindulnod a sajátodon! " S lőn világosság.... Másnap -még egy kis izgalommal, hogy mi lesz, de annál nagyobb örömmel, izgatottsággal és magabiztossággal- bejelentettem hogy otthagyom az egyetemet. Mostantól az lesz, amit ÉN akarok! "Normális vagy??? És akkor mit fogsz csinálni??" -Nem tudom! Hamarosan kiderül. "Akkor menjél dolgozni, mert nem adok egy fityinget sem!" -A legnagyobb örömmel! ...és mint egy gazella, futni kezdtem.. mint egy főnix madár, feltámadtam.. Fellélegeztem. Lerobbant a lelkemről a béklyó. Szabad lettem. Vagyis elkezdtem azzá válni..