Beáta Szabó

Gyógyulni önmagunkban, önmagunkon keresztül nem egy gyors folyamat. Nem az történik ilyenkor, hogy egyik reggel felkelünk, és már más emberekké váltunk, hanem napról napra történik a változás. Kis lépésekben. Ám ezek a lépések mérföldkövek az életünkben, minden egyes nap. Éljük a változást, jelen vagyunk benne, és elismerjük. Egyszerre gyógyul a szív, a test és a lélek, és mi megadjuk nekik az időt az átalakuláshoz. Mert ebben a folyamatban bizony teljesen átalakulunk, és új emberekké válunk. Vannak dolgok, amik végérvényesen megváltoznak, míg mások csak finoman átrendeződnek bennünk, mint amikor átfúj rajtunk a szél, és közben formálja a ruhánk ráncait. De az az egy az mindig állandó. A változás. Akárhogyan is történik, nem állunk ellen neki, mert tudjuk, hogy szebb és jobb dolgokat hoz magával, akárcsak a szél….. 🧡💕💛

Sok minden nem úgy történik az életünkben, ahogyan mi azt akarjuk, és még többen nem látnak bennünket annak, akik igazából vagyunk. Vannak, akik nem értenek, vannak, akik nem értékelnek és olyanok is akadnak, akik nem tudnak bennünket hova rakni. Régebben ez nagyon zavart. Rengetegszer próbáltam berakni magam egy szűk dobozba, csak azért, hogy megfeleljek, hogy érthetőbb és emészthetőbb legyek. Sokszor kellett kompromisszumot kötnöm másokkal és az élettel, hogy némileg érvényesülni tudjak. De akkor sem voltam az, aki igazából vagyok. A minap hallottam Mosolykától egy nagyon jó idézetet, miszerint „Szilva, vagy banán vagy”? Ha szilva vagy, akkor miért akarsz banán lenni? Mert ha te szilva akarsz lenni, akkor te lehetsz az egyik legjobb, legragyogóbb szilva, de ha banán szeretnél lenni szilva létedre, akkor csak középszerű lehetsz….. Na, hát én kérem szépen, végre szilva szeretnék lenni, és ezt büszkén vállalom. Az vagyok, aki vagyok. Többé már nem szeretnék másokhoz hasonlítani, és az sem érdekel, ha emiatt nem szeretnek, vagy nem fogadnak el. Már nem hiszem el, ha azt mondják, hogy jobb lennék én banánnak, és azt sem, hogy „csak” egy szilva vagyok a sok közül. Már tudom, hogy mindannyian egyediek vagyunk, és úgy vagyunk a legjobbak, ahogy vagyunk. Mindegyikőnkben megvan az a képesség, hogy mi legyünk az egész gyümölcsös legragyogóbb szilvája, ami világít, és utat mutat a többieknek! Vállaljuk bátran önmagunkat, és soha többé ne alkudjunk meg, mert akkor fogja elénk hozni az élet az igazi csodákat, amiket leszüretelhetünk magunknak! 🥰😍❤️💜

Nem is olyan rég olvastam egy idézetet, mely szerint: „Ne panaszkodj a valóságod miatt, ha nem vagy hajlandó a nagyszerűbbet választani!” Sokáig én sem úgy gondoltam, hogy minden választás kérdése. Azt, hogy az én választásom, és, hogy választhatok akár másképpen is, ha úgy gondolom. Hogy semmi sincs kőbe vésve, és, hogy mindig dönthetek másképp. Sodródtam az árral, és engedtem, hogy mások válasszanak helyettem. Átadtam az irányítást az életem felett, és nem tettem ellene semmit. Ma már ezt nem teszem, mert megértettem, hogy az életemért egyedül én vagyok a felelős. Persze néha könnyebb másokat hibáztatni, a világot, a családot…. de a döntést mindig mi hozzuk végül. Úgyhogy feltettem magamnak a kérdést. Mit szeretnék, hogy milyen legyen az életem? Mi az, ami igazán boldoggá tesz? Ki vagyok én valójában? Milyen nővé szeretnék válni? Most már hajlandó vagyok a nagyszerűbbet választani, és behívni az életembe azt a női teremtő erőt, aki valójában én vagyok. Elköteleződtem emellett az élet mellett, és hiszem, hogy a választásom olyan utakra visz, amin szívvel, könnyű lélekkel és örömtelien járok.❤️

Kislányként igazán lányos kislány voltam. Babáztam, rajzoltam, pürgős szoknyákba jártam, táncoltam, tornáztam, sokat nevettem... Aztán valami megtört bennem. Felnőttem és hamis szerepeket öltöttem magamra, amit elhittem, eljátszottam. Meg akartam felelni, másoknak, a külvilágnak, az apámnak.... Aztán összetörtem, nem értettem mi történik, meg szerettem volna javítani magam és az életem.... Majd szép lassan felismertem, hogy nem önmagam voltam. Nem az a nő voltam, akinek lenni születtem. Nem azt az életet éltem, ami élni akart bennem. Az erőimet átadtam, szétosztogattam, leforgácsoltam az idők folyamán. Nem hittem benne hogy teremtő nő vagyok. Nem hittem el, hogy erős nő vagyok. Nem úgy mint egy férfi, nem fizikai erőre gondolok. A lélek erőre gondolok. Most azon dolgozom, hogy vissza térjek önmagam igaz valójához, a nőhöz, akit gyermekként tudtam, láttam, szerettem. Vissza a gyökeremhez, vissza a szívemhez, az igaz életemhez.

A változás fájdalmas folyamat. El kell engedni a régi, megszokott életünket ahhoz, hogy meg tudjon jelenni az új. Néha görcsösen ragaszkodunk valamihez, ami már nem a miénk, ami visszahúz, és ami már nem szolgál bennünket. Valamiért nem eresztjük, szorítjuk, úgy, hogy már majd meg fulladunk belé. Ami ilyenkor segíteni tud, az az, ha elkezdünk előre tekinteni, és mást választani. Elismerni azt, hogy mindannyian csodálatos, végtelen lények vagyunk, és elhinni végre, hogy megérdemeljük a szebb és jobb életet annál, mint amit eddig éltünk. És akkor elkezd engedni a szorítás, már nem akarjuk minden áron megtartani a régit. Egyre többször válasszuk az újat, míg egyszer csak az lesz az identitásunk. De ez egy folyamat, amihez türelem és kitartás kell. Hagyni, hogy hadd szakadjanak le rólunk azok a régi rongyok, amiket már réges-régen kinőttünk. Hagyni akkor is, ha fáj. Mert ez csak egy ideiglenes állapot, a semmi állapota, amiből majd egy új élet nő ki. Egy olyan élet, amit élni akartunk, ahol önmagunk lehetünk, ahol teljes pompájában ragyoghat rajtunk keresztül az a fény, amik mindig is voltunk. 💕💝🌹🌺🙏