Ildikó Nemes

A férfi, ha eldöntötte, jön és visz. Ez így történt velem. Semmi halogatás, kerülgetés, kecmec. Te az enyém, én a tied....stb. Hosszú, érzelemszegény házasság után váltam el, majd nyár végén el is költöztem 250 kilóméterre onnan, ahol több, mint 30 évig éltem, dolgoztam, gyerekeket neveltem, mindent megteremtettem. Ismeretlen munkahely, ismeretlen emberek, ismeretlen környék. Minden és mindenki új. Úgy jöttem ide, hogy most belefeledkezem a munkába, a pasikkal meg majd lesz valahogy. Ha már nagyon nem bírom majd nélkülük, akkor kitalálok valamit azzal a nagy eszemmel. Lesz egy B terv is, de ezen többet nem görcsölök. Nem gondolkodtam sokat az életemnek ezen a részén, elfoglaltam magam a munkámmal. De még ide sem jöttem, már kaptam egy telefonhívást, mi a helyzet velem, mikor érkezem, hol fogok lakni, hasonlók. Bemutatkozott az elején, de én nem figyeltem erre. Január végén látott, mikor állásinterjún voltam. Volt még több telefon, az egyiknél jól be is égettem magam, mert nem is tudtam, hogy pont a közvetlen főnökömmel beszélek, és kértem, hogy adja meg a telefonszámát a főnökömnek, tehát saját magának. Itt azt hittem, hogy az életben a hivatalos beszélgetéseken kívül nem dumálunk egymással többet. Nem így lett, jött a többi hívás, az órákig tartó beszélgetések, aztán ideköltöztem, és találkoztunk, munkahelyen kívül is. Három hét után jöttünk úgy igazán össze, az óta együtt vagyunk, együtt élünk. Levadásztam a saját főnökömet... úristen, ha belegondolok! A munkahelyünkön bejelentettük a kapcsolatunkat, én másik beosztásban vagyok már, így nincs köztünk összeférhetetlenség. Igazi Lovestory! Eddig. A jövőt nem látom. A kapcsolatunkat a "Férfi"-m szinte az elejétől felvállalta. Elvált ő is, ami azért sokat könnyített a helyzeten, bevallom. Kézen fogva járunk, mint a tinik... Nekem új ez az elköteleződés, bele kell szoknom, hogy szeretnek, hogy szerelmesek belém, hogy egy másik ember összes jövőtervében benne vagyok, hogy fontos vagyok - nem csak, mint munkaerő, kihasználható ember. Hogy főznek rám, és megjegyzik, hogy a kakaómat hogyan szeretem, hogy nyíltan beszélhetek vele és ő ugyanígy beszél velem. Mindenről, de tényleg mindenről. Hogy az ő vágyai elé helyezi az enyémet, és az övébe beépíti azokat. Hogy mellettem van és átölel, ha kell, és bízhatok benne, és bízik bennem. Hogy megköszöni nekem, hogy vagyok, és hogy vele vagyok. Ez valami eszméletlen érzés. Nehezen leírható szavakkal. Beleszerettem. Tudom, hogy ehhez kellett az, hogy én megtörjek, változzak, fejlődjek, rendet rakjak magamban, megbékéljek. Tudom, hogy kellett ehhez az, hogy ő szenvedjen, megtörjön, talpra álljon, megnyugodjon. Ez olyan filmes, sors-szerű találkozás volt. Csak a rózsaszín köd hiányzik. Én ajándékként gondolok rá. Szóval, eldöntötte, hogy én kellek, és jött és vitt. Néhány hét alatt. Szó szerint!

Úgy éreztem, ezt a házasságot már nem lehet megjavítani. Teljes elhidegülés érzelmileg. Gyerekek felnőttek, nem volt már mi összetartson. A vagyon pedig nem ok. Volt egy rövid kapcsolatom, ez is továbblendített. (Már ennek is rég vége). Én adtam be a válókeresetet, intéztem a közös megegyezést, ügyvédet. Ha eldöntöttem végigcsinálom. Egyedül is jobb, mint egy szeretet nélküli házasságban. Nagyobb veszekedés nélkül sikerült, öt hónap alatt. S Segített, hogy nem voltam egyedül (Útonjárók közössége).