Tapasztalatok

Márkus Gábor

Ne hazudj a gyermekednek (se)! Fiam imádja a túró rudit, és 3 éves volt, amikor ez történt. Kinyitottam a hűtőt, a polcon a rudikkal, és bár csak egy pillanatra látta, hiszen utána visszacsuktam az ajtót, de arra elég volt, hogy neki feltűnjön hogy van, és kérjen belőle. És ahelyett, hogy azt mondtam volna neki, hogy "Nincs" vagy, hogy "Elfogyott" - amivel leegyszerűsítettem volna a dolgot, hogy miért "nem tudok" neki adni, megelőzve ezzel egy szembenállást és/vagy hisztit - őszintén elmondtam neki a valódi okot, hogy miért "nem szeretnék" neki adni: mert már este van, fogmosás után vagyunk, de holnap majd kaphat, vagy épp reggeli előtt vagyunk, és inkább szeretném ha rendesen reggelizne, és ha még mindig kívánja, akkor utána kaphat, stb. A gyerekek nagyon jó megérzésekkel, kiváló érzékszervekkel születnek. Sokkal jobb a szaglásuk, ízlelésük, látásuk, hallásuk mint nekünk felnőtteknek, és a megérzéseik is jobban működnek. Ebben a helyzetben is egy pillanat elég volt neki, hogy levegye, hogy ott van a rudi a hűtőben. Én szinte fel sem fogtam, hogy ő észrevehette, benne már ott volt a kép róla. És hogy miért NE hazudjak neki a könnyebb út érdekében? Mert neki (még most) mi szülők vagyunk az isteneik: mi teremtettük őt, tőlünk függ az életben maradása, mi tanítjuk, és mindent feltétel nélkül elfogad tőlünk. Ha valamiben hazudunk neki, vagy megkérdőjelezzük, hogy jól látta, hallotta, emlékszik, stb. akkor egy feszültség keletkezik benne: "Láttam a Rudit, de az istenem mégis azt mondja, hogy nincs. Amit ő mond, az biztosan úgy van, tehát akkor valószínűleg én láttam rosszul...". Minél többször történik ilyen, annál többször fogja úgy érezni, hogy az ösztöneire, a saját érzékszerveire ne hagyatkozzon, hiszen azok tévedhetnek, és szépen lassan az évek alatt "megtanulja" lejjebb csavarni az érzékeinek a finomságát, nem bízni magában, és idővel eltűnnek ezek a "természetfeletti képességei". Pedig sok esetben sokkal jobban érzi, látja, hallja, tudja, hogy mi történik, mire van szüksége. Hagyom, hogy használja ezeket a képességeit. Ha bármit másképp lát mint én, egyszerűen csak beengedem és megfigyelem, hogy ő vajon mire gondolt, és elfogadom, hogy lehet mégis ő látja jól velem ellentétben. És lehet, hogy ezek csak apró dolgok, amik számomra nem tűnnek nagy jelentőséggel bírónak, de neki azok, és ez a sok apróság idővel összeadódik. Ha már most megtapasztalja, hogy az isteneik sem tévedhetetlenek, viszont bíznak bennük és elfogadják az ő meglátásait is, bízom benne, hogy sokkal könnyebb lesz később is befogadnia az őszinteséget, a hibázást tőlünk, magától és másoktól is.

Poczik Hajnalka

Sürgős császárral megszületett a gyönyörű kislányom egy genfi magánklinikán. Micsoda indító program! Veszélyben voltunk, a műtőbe rohantak velünk, végül egészségesen megszületett. Minden ami meghitt, finom és lágy kimaradt ezekből a pillanatokból. 3 nap múlva a baba hordozóval a kórházi aulában vártam a férjemre, és emlékszem arra gondoltam: hogyan fogom őt életben tartani. Micsoda felelősség anyának lenni! Emlékszem milyen furcsa volt kimondani azt, hogy : Kislányom. Aki ismer érzi, látja, tudja, hogy ma milyen erős az anyai gondoskodó részem. A fiam 12 éves, a lányom 20. Ez nem egy nap alatt született, hanem egy folyamat volt, még akkor is, ha ott volt bennem egy ösztönös gondoskodás, megengedés, érzékenység és védelem a gyermeki ártatlanság felé de első években abból főztem, amit családilag megörököltem a nagy családi batyuból. A család megalapítói, pillérjei a szülők. Bert Hellinger egyik mélyen megrázó felismerése így hangzik: „Egy gyermek maga a szülei.” Nagy örömmel és szeretettel nézek a gyerekeimre. Máig támogatom őket abban, hogy haladjanak a saját álmaik felé. A lányomat 10 évesen diszlexiával diagnosztizálták. A válásom után akkor költöztünk vissza Magyarországra. Magamat hibáztattam, hogy talán a szülésnél miattam volt valami. A testem nem jól táplálta őt. Nem mondtam neki el a "diagnózist". Nem akartam elfogadni és nem akartam bekorlátozni őt sem. Jót tettem vagy sem, nem tudom. Fejlesztésekre járt. Minden nap erősítettem abban, hogy képes bármire, amibe elég munkát tesz, amiről álmodik. A francia iskolában 4 nyelvet tanult. Aki diszlexiás egy igeden nyelvvel is nehézsége van. Volt neki is de küzdött, harcolt, csinálta amit kellett, én pedig ott álltam mellette. Ma egyetemre jár Franciaországban. Mindig elmondom milyen csodálatosnak látom és bátornak. Nagyon sokat dolgozik az álmáért, továbbra is. Csodás ember lett. Tanulok tőle és a fiamtól. Boldog édesanya vagyok.

Urbánkó Regina

#kamaszkor Túléltük. Most már a 21-ediket tapossa, egyetemre jár, autót vezet, barátnője van az „én pici fiamnak”J. Ha ez számít, vagy mond valamit. Nekem jól esett volna tudnom, hogy eljutunk idáig, amikor kis kamaszkorát élte, és azt hittem minden próbálkozásom, igyekezetem, módszerem, a konkrét nevelésem csődöt mond. Nem értettem, hova lett az elmúlt tizen pár évem „kőkemény munkája”, ki ez a pimasz, nagyképű, arrogáns kis porbafingó, aki gúnyosan, flegmán reagál bármire, amit kérek tőle, vagy mondok neki. Lassan már egy éve ebben élünk, nem bírom tovább, segítsen valaki! Eljött a pillanat, hogy bementem egy könyvesboltba, határozottan a gyermeknevelés témájú könyvek közé. Segítsetek! Nem ezt a viselkedést szoktam meg. Értelmes, jóindulatú, szófogadó volt mindig. Egyszer ütöttem meg, még egészen pici korában, amikor kúszott-mászott és nem értette meg, hogy a felmosó vízben nem merülünk el könyékig. Magam elé állítottam, és rácsaptam a kezére. Csak nézett rám a gyönyörű kis pofijával, elhúzta a kezét és odanyújtotta a másikat. „Nem tudom mi az amit, most csinálsz, de kettő van belőle…”. Iszonyatos érzés volt a tükörbe nézni, amit tartott felém. Soha többet nem ütöttem meg. Megtanultam, hogy elég elmagyaráznom a helyzetet, mutatnom egy másik lehetőséget, és ő megérti. Működött. Egészen idáig működött, de már egy ideje nem. Ez sem, semmi sem. Sikerült egy olyan könyvet találnom, ami édesanyáknak szólt, és a kamasz fiú gyermekkel való kapcsolat volt a témája. Szuper. Ittam minden szavát, kötelező olvasmány szerintem minden fiús anya számára, nagyon tudom ajánlani. Megértettem, hogy a kamasz gyermek szerveztében milyen kémiai folyamatok zajlanak, gyakorlatilag mintha folyamatosan menstruálna, úgy tombolnak benne a hormonok. Ha jó, erős a kapcsolata az édesanyjával, akkor elkezd azon dolgozni önkéntelenül, hogy eltávolodjon tőle. Keresi önmagát, helyet kell csináljon a kislányoknak az életében, egyébként pedig folyamatosan próbálgatja a szárnyait, az erejét. Most erre emlékszám már, ennyi év távlatából. Írója, címe kéznél van, ha szeretnétek. Más volt ezen információk birtokában szemlélni a viselkedését. Újra meg kellett találnom az utat hozzá, hogyan közelítsek, hogy elfogadja a támogatásomat, mert éreztem, hogy szüksége van rám, de már más minőségemben. Változnom kellett nekem is. Elkezdtem figyelni, hogy mit szeret csinálni, mikor látom felszabadultnak. Felmentem a szobájába, amikor játszott a gépen, és leültem mellé. Nem értette, mit keresek ott. Mondtam, hogy csak kíváncsi vagyok rá, hogy mivel szeretsz játszani. Megmutatta. Figyeltem miről beszél, és kérdeztem, ami csak eszembe jutott, érdeklődtem. Majd jött a kérdés: kipróbálod? Huh, akarta a fene, de most uralkodtam magamon, kipróbáltam. Bénáztam folyamatosan, jókat nevettünk. És kijöttem. Majd mentem újra, és újra. Az elszigetelődése oldódott, már tudtam kivel - mivel játszik, mit él át a játék közben, lett közös témánk. Persze ennyi nem volt elég, hogy a helyzet teljesen megoldódjon. Kerestem minden csatornát, amin közeledhetünk egymáshoz. Akkoriban erősödött az online kommunikáció, a suliban az angolra volt rákattanva, annak érezte a hasznát, a neten is angolul kommunikáltak a különböző országokból összeverbuválódott csapatok. Láttam, hogy ő is sűrűn nyomkodja a telefonját, chaten egyeztettek, ki mikor ér rá játszani. Hát, jó! Legyen! Végül is, angolul tudok, messengert használok, akkor miért ne! Először csak, „kész az ebéd”, aztán „félkor indulunk”, aztán minden is… Volt, hogy nem jutottak eszembe szavak, hát használtam a fordítót, volt, hogy a válaszában kijavított, hogy ezt másképp mondják, akkor én is tanultam valami újat. Közeledtünk egymáshoz, szépen fokozatosan újra egymásra találtunk. Már egyikünk sem volt ugyanaz, megfejlődtük mindketten a magunk módján a magunk útját. A zsigeri reakcióm két pofon lett volna, miközben tudatom vele, hogy az én házamban, amíg az én kenyeremet eszi… biztos ismerős a mondat Nektek is. Éreztem, hogy nem működött volna, csak még nagyobb távolság lett volna közöttünk. Elfogadtam, hogy egy felnőtt van kialakulóban, aki a saját útját akarta járni, és akit nem akartam a saját képemre formálni. Azt akartam, hogy legyen lehetősége még jobbnak lenni. Viszont tudni akartam, hogy mi az irány, és a kontrollt nem akartam elengedni, nem is szabad elengedni. A látszólagos „majd én tudom” mögött egy nagyon bizonytalan, elveszett kis lélek van, aki nagyon nagy támogatásra szorul. Épp olyan elesett, mint amilyen erős. Az én receptem szerint a legfőbb alapanyagok: szeretet, türelem és együttműködés. Nekem így működik a gyereknevelés.