Bertalan BaloghMert ugyan nem történt semmi olyan, de mégsem mesélnem el szivesen, hogy egész éjjel együtt voltunk és beszélgettünk kettesben egy szobában és... vagy Nem történt semmi olyan, de elaludtunk ölelkezve... vagy szerintem ez nem számít, de igazából csókolóztunk... vagy nem volt kimondva, hogy együtt vagyunk meg amúgy is épp szakítottunk, de lefeküdtem valaki mással... vagy igazából ez csak ölelés, kicsit hosszabb, meg érzelmesebb, de én nem tettem semmit, meg amúgy nem jelent semmit... vagy ez csak egy papír, néhány sorral, telefonszámmal, ami nem komoly, flörtnek sem nevezném csak megkedveltük egymást... vagy csak par üzenet, meg egy kicsit telefonáltunk, es... a sort folytathatnám Aztán mikor már a saját kritériumaimat sem tudtam hogyan csürni-csavarni hogy átférjek az egyre alacsonyabb léc alatt akkor elkezdődött a titkolózás. Mert ha nem tudja nem kell magyarázkodnom hiszen éreztem, ha hangosan ki kellene mondanom, én sem hinném el a magyarázatot. Aztán mikor kibújtak a szögek a zsákból akkor hazudok, hiszen a masik kényszerít, hogy erről beszéljek és magyarázkodjak, én el sem akartam mondani és biztosan nem értené meg. Pedig ez egy semmiség, meg nem is számít...de...számít. És mikor szorul a hurok és már a hazugságok és titkok közt túl nehéz lavírozni, akár le is zárhattam volna hellyel-közzel tisztessegesen bármelyik kapcsolatot...de helyette elkezdem lassan lerombolni, ha nem ment, szétbaszni, izomból, geci módon. Mindegy hogyan, csak legyen tettes és áldozat. 1 év, 3 év, 5 év...nem számít. "Most szabadítsanak ki mert nembírom tovább. Hiszem megfojt, nem hagy, nem lát, nem bízik..." Önsorsrontás, meg sémakémia, meg traumás kötődés...ilyenekkel takaroztam, hogy ne kelljen beismernem magamnak, hogy nem vagyok őszinte, hogy ez a kapcsolat, élet, működésmód már nem szolgál. Persze tudom, egy kapcsolathoz két ember kell, meg közös a felelősség...blablabla Bátorság, őszintesés, igazság, szeretet. Ez látszik körvonalazódni, ebben a sorrendben.
7
Imre OrcsikKözel 40 év.... kb ennyi ideig vertem át magam mint pasi. Átvertem mert úgy hittem, hogy a Női szívek meghódítása mekkora erény. Mert eljutni a sziától az ágyig nagyon ment, amit persze nagyon élveztem. Sőt, gyakorlatilag sportot csináltam belőle és írtó büszke voltam rá, hogy mennyire jó vagyok benne, miközben csak romokat hagytam magam után. Soha nem ígértem semmit, de mindig volt 3-4 aktuális telefonszám amit bármikor felhívhattam, ha meg akartam szabadulni a bennem lévő feszültségtől. Aztán egy nap rájöttem, hogy ami olyan büszkeséggel töltött el valójában egy szomorú gyerekkor végtelen kompenzálása volt. Onnantól próbáltam jó lenni, aminek az lett az eredménye, hogy megint nem voltam önmagam. Végül azt hiszem sikerült kiengedni a szellemet a palackból, s talán most kezdem megérteni és megélni mit is jelent az önazonosság.
Barbara FollyNézem az esőt... Kellemes hűvös van. Mindig is szerettem a vihart. Régebben nem foglalkoztam azzal, miért. Imádtam a fényképezőgéppel várni a pillanat előtti pillanatra, amikor egy-egy villámot meg tudok örökíteni. Ritkán sikerült jól. Néhány éve igen. Akkor jöttem rá, hogy a viharban előtte a biztonság volt jó érzés. Talán ez még a balatoni nyarakkal kezdődött. Biztonságos, ölelő környezetből néztem az elemek tombolását, azt a hatalmas erőt, ami ki tudja honnan és miért koncentrálódott pont ott, pont akkor. Érinthetetlen voltam. Gyönyörködtem benne, de úgy gondoltam ahol vagyok, ott nem hat. És azt hittem, ez mindig így lesz. Már tudom, hogy a vihar, ha közvetlenül ér, nem csak szép. A környezetem változásainak irányítása felett pedig sosem volt hatalmam. Ahogy a környezetem villámcsapás szerűen megváltozott, úgy múlt el a biztonság érzetem. Több életvihart' éltem át. A legutolsó nagy esemény után úgy éreztem nincs tovább. Nincs erőm, nincs miért. Néztem a semmibe, nem láttam sem irányt, sem célt, sem értelmet. Akkor az egyik őrangyalom', aki történetesen pszichiáter és a szomszédom, azt mondta: menj! Menj el valahova, jó messzire. Ne nyalogasd a sebeidet, ne sajnáld magad, ne keress választ a miértekre. Most menj. A válaszokat máshol fogod megtalálni és nem most. Pfff.. gondoltam ez hülye. Persze, illedelmesen megköszöntem a gondolatait, de nem értettem, egy szakember miért nem látja, hogy képtelenség amit mond. Nincs erőm. (Azóta is hálás vagyok, hogy ennyire szakmaiatlan volt! ;) ) Aztán -talán másnap- szembe jött velem egy idegen lány bejegyzése a fb-on. Munkatársat keresünk... Németországban. Délután már a kis opelemet nézte át egy másik őrangyal, mert legalább az oda utat ki kellett bírnia. Nem voltam benne biztos... Abban sem, hogy én kibírom az öreg kisautómban. Nem tudtam, hova megyek. Hajnalban indultam, az előző esti hatalmas vihar értette meg velem, hogy vissza kell építeni az elvesztett biztonság érzését. Azt az állapotot, amikor a létezés nem a félelem és a fásult, bénult "mindegymilesz". Talán soha olyan jó fotókat nem sikerült készíteni a villámokról, mint akkor este. Bátorság. Bátornak kell lennem. Muszáj változtatnom. Muszáj változnom. Nem is igazán emlékszem arra az útra az ismeretlen felé. Csak a rettegésre és a fásult fájdalomra. Azóta itt élek Bajorországban. Sok év telt el. Fogalmam sincs, hogyan voltam akkor rá képes. Nagyon nehéz volt az első időszak, de a miértekre lassan megtalálom a válaszaimat. Már ismerem a fogalmat: alázat. Szívből képes vagyok újra azt érezni, szeretek élni! Újra szenvedélyesen fotózok és itt van mit! Az idősek, akik a gondjaimra vannak bízva, sok bölcsességet tanítanak, amin régebben csak nevettem volna. Minden nap van valami kis gyönyörű, valami, ami örömet okoz. Valami kis apró csoda... Szeretek egyedül élni. Nem feltétlenül így akartam ezt meg tanulni, de így is jó. Most már jó. A kis opel már nincs velem. Ő nem bírta ki. Én igen. És nagyon jó most. Néhány ember töredékét nem éli át a történéseimnek, de ennek így kellett lennie. Azt nem állíthatom, hogy soha nem szomorodok el, hogy soha nem érzem, lehetne ez másképp is, hogy ez így nagyon nehéz, de ez is a tananyag része.