Megosztások

• 

  Katica Toth

  Vannak emberek, akiket nem azért sodor mellém az élet, hogy megmentsenek engem, és nem is azért, hogy én mentsem meg őket, sőt nem is azért, hogy örökre maradjanak, hanem sokkal inkább azért, hogy egy darabig mellettem haladva tükröt tartsanak elém, miközben én is tükröt tartok nekik, akarva-akaratlanul, pusztán azzal, ahogyan jelen vagyok, ahogyan reagálok, ahogyan szeretek vagy éppen ahogyan bezárok. Az élő, lélegző találkozásokban nem csupán a másik szemébe nézek bele, hanem a saját belső tájaimba is, mert a másik tekintetében felsejlik valami ismerős, egy rég eltemetett vágy, egy ki nem mondott félelem, egy gyermeki hiány, amelyet már olyan ügyesen megtanultam mosollyal elfedni, hogy szinte én magam is elhittem, nincs is ott, és ebben a finom, mégis elementáris tükröződésben egyszer csak ráébredek arra, hogy tanulok, nem könyvekből, nem tanításból, hanem a másik által önmagamról, a működésemről, a mintáimról, a választásaimról. Önkéntelenül válok a másik tanítómesterévé, mert egyetlen mozdulatom, egy hangsúlyom, egy elfordulásom, vagy éppen az, ahogyan szeretni próbálok és ahogyan nem tudok szeretni, többet árul el rólam, mint bármilyen tudatos magyarázat, és ezekben a pillanatokban a másik ember olyan tükröt tart elém, amelyben nemcsak az arcom, hanem a meneküléseim, a hárításaim és az önmagamról gyártott történeteim is láthatóvá válnak. Van, amikor bátor vagyok annyira, hogy belenézek ebbe a tükörbe, és nem kapom el azonnal a tekintetemet, hanem elidőzöm a látvány előtt akkor is, ha az fáj, és lassan, rétegről rétegre lehántok magamról egy-egy illúziót, elengedem azt a történetet, amelyet éveken át meséltem önmagamnak arról, hogy ki is vagyok, mit érdemlek és mire vagyok képes, majd ahogy peregnek le a hamis rétegek, alatta kirajzolódik egy tisztább, sebezhetőbb, mégis élőbb arcom, amely közelebb áll a valósághoz és közelebb ahhoz az emberhez, aki lenni szeretnék. És van, amikor megriadok attól, amit látok, ezért inkább kifordulok a lehetőségből, megtagadom a tükörképemet, és azt mondom, hogy „nem én vagyok”, vagy azt, hogy „te látsz rosszul”, majd visszalépek a megszokott önbecsapás langyos biztonságába, ahol kényelmesebb tapicskolni a hamis tükrök torz felszínén, mert ott minden magyarázhatóbb, minden logikusabb, minden felelősség áthelyezhető, és mindig akad valaki, akire rá lehet mutatni, akit lehet hibáztatni ahelyett, hogy befelé néznék. Nem mindenki tanul egyformán, nem ugyanabban az ütemben és nem ugyanabban a mélységben, mert van, aki előrébb jut önmaga megismerésében, míg a másik még görcsösen ragaszkodik a régi mintákhoz, mégis számomra minden ilyen találkozás ajándék, akkor is, ha látszólag nem történik nagy dráma, ha nem mindkét fél ébred egyszerre, mert nyomot hagy bennem, visszhangot ver bennem, és felkavarja az addig mozdulatlan állóvizemet. Mert ha csupán egyetlen vakfoltomra rácsodálkozom, ha akár csak egy hamis illúziót el tudok engedni, és ha meglátom valódi önmagam egy apró szeletét, amely addig rejtve maradt, akkor már történt egy lényegi elmozdulás bennem, amely után nem tudok teljesen ugyanúgy élni, mint korábban, hiszen ettől a felismeréstől valami pontosabbá válik bennem, tisztább lesz a belső hangom, és ha elviselem ennek a folyamatnak a fájdalmát, ha nem menekülök vissza a megszokott önáltatásba, hanem hagyom, hogy kiforrja magát az élmény, akkor lassan egy minőségibb élet és érettebb, tudatosabb kapcsolódás felé mozdulok. A valódi változás bennem nem hangos és nem látványos, hanem csendesen indul el ott, ahol már nem másokat hibáztatok, hanem felelősséget vállalok azért, amit a tükörben látok, és talán a boldogság esélye is ebben a bátorságomban rejlik, abban, hogy képes vagyok belenézni, maradni és tanulni abból, amit a másik által önmagamról megtudok, még akkor is, ha a felismerés időnként fájdalmas.

  #Kapcsolatépítés

  Tovább

  1
• 
• 
• 

  Schlotter Edina

  Szia Edit! Az összeköltözéses gondolataidra reagálnék: nem biztos hogy olyan rossz az hogy nem éltek együtt. Ha minden nap beszéltek az szorosabb, gondolj bele mennyi ember él egymás mellett rutinból. Ha választanom kellene inkább azt választanám hogy külön éljünk de beszéljünk minden nap. Ennek is lehet jó oldala, ha más szemszögből nézed.

  #Kapcsolatépítés

  Tovább
• 

• 3
• 4

Alapvetően könnyen fogalmazok. De most nem is tudom hogy kezdjek hozzà. Meg miről is akarok valójàban írni.!? Valamelyikőtök talán hozzám szól….vagy én szólítom meg, a közössel. Vagyok én, aki màr kezdi kiismerni magát. Ismerem magamból azt, hogy hol megy könnyen, hol nehezebben. Tudom màr mi az ami nem, ami nem èn vagyok, nem nekem való. Èrzem, hol van az igen. Hiàba mondom, vagy tudom, hogy èrtek egy csomó mindent, van mèg amit nem. Ès mégis tudom. Van ő, van 6, 7 éve, hogy jön. Hozzàm. Van egy közös tevèkenység is, amiben èn is segítem. Amit érzek belőle, az sokszor a békétlenség. A volt feleséget “ki kell fizetnie.” Kölcsönök, amik nyomasztják. Hitel. Két lànya van, egyikkel sem jó a kapcsolat. Ès tudom, hogy gyerekkènt tàvolodni kell a szülőktől, én is tettem, de most azt az oldalt nézzük, ahol ő van. Egyedül. Egyedül mindennel. Nem vàgyik már úgy kapcsolódni senkivel, mint előtte. Nyugalmat akar, miközben ő nem nyugodt. Látom. A múlt hàzàtól most szeretne megválni. Egyik reggel azzal kelt, hogy elég. Bútorok, ház menjen. Csak kötik. Az újat pedig egyedül tervezi. Tőlem 300 kilómèterre. A lànya tud rólam, de nem fogad el. Vádaskodik az apja felè mindennel is. Ő pedig nem “vèd” meg engem. Inkàbb letagad. Alapvetően békém van ezzel, de van, hogy nem. Abból pedig vita lesz. Kèrdezhetem, hogy mi van ilyenkor vele ? Mièrt van az, hogy minden nap hív, sok mindenben hallgat ràm, szeret velem, az együtt működésünket is, de nem vagyok benne az új tervezésbe. Amikor jön, mindent hoz. Ételt, italt, kutyàknak szintén. Kezem fogja, reggeli köszönés nem marad el, mert egy napra vàlasztunk. A jóság halálát alig engedi meg mèg. Ez így röviden. S tudom, hogy èn nem vagyok még Nő. Várok, kivàrok, vagy nem. Őt bàntani felesleges. Ezt is tudom. Ide nincs recept, csak az idő.

Magamra reagàlva : Azt írtam, a fèrfi az új életszakaszàban nem velem tervez. Ez így nem teljesen igaz. Mert telefonon napi szinten kapcsolódunk, és ugyanúgy jön hozzám. Az összeköltözés lehetősége nincs meg benne. Ami tulajdonképpen bennem nincs mèg megerősödve. Hiszen ezt a helyzetet is én magam teremtem. Csak egyvalamiről “dönthetek”, hogy adok továbbra is neki, vagy nem. Az engem választ majd totálisan pedig akkor fog eljönni, ha valóban azt csinálja majd, amire született. Erre pedig vannak már bőven utaló jelek, próbálkozások. De lehet, hogy sose jön el. Az a tapasztalatom, hogy ezt az összeköltözünk sztorit nekem teljesen figyelmen kívül kell hagynom. És megy. Már békém van ezzel, mert nem ez számít. Ami számít, hogy “segítettem”, vagy legalábbis részem volt abban, hogy változtat. Ehhez nem csak úgy jutott el, hogy megsimogattam a fejét, hanem valószínű az is kellett, hogy “jól oda mondjam”, hogy valóban találkozzon a halogatásával. Hogy kezdjen már bele halni abba, hogy nem változik semmi. Ami “nem tetszik” olykor, azok a közelében élő férfiak megnyilvánulásai felé. Amikor azt hallom, Csabi azt mondta, hogy tényleg nem érdemes senkinek segíteni, mert hálátlanok az emberek. Ebből is látszik, hogy ott van mèg náluk a sèrtettsèg, az arrogancia. A szeret mindent, elfogad mindent, az a látàs, hogy a világban rend van, az még “várat” magára, hogy felbugyogjon belőle. Nehezen engedi meg a “hibát.” Isten rendel mindenkit egy másikhoz. Van, hogy egy órára, egy napra, 3 évre, mindegy is. Mindegyikből kincset nyereg, ha csak tudok figyelni. A halálra analizáljuk a helyzetet, a férfit…stb, az egy idő után feleslegessé vált számomra. Néha még “tàmad”, de szüksètelen. Tapasztalàs van. Megèlès. Ès az mindig olyan, amilyennek én látom. Önmagában semleges. Ahogy nézek, olyanná lesz. Az sem mindegy, honnan nèzek. Melyik helyről nézek. Spontán létezni jobb, mint gondolkodva. Bízni, ràhagyatkozni a nagyobbra jobb, mint félelemből találgatni.

Szia Edina ! Igen. Ahogy írtam is, nem hogy nem rossz, hanem nem számít. Nem fontos. Az valamikor egy àlom rèsze volt. S talán meg is fog valósulni vele, vagy màssal, de már nem hangsúlyos. Jó ez így. Erre van szükségem. Sokszor hittem èn is, hogy tudom mi lenne jó nekem, de valójában nem tudhatom.