Tapasztalatok

Dóka Viktor

Miért is kellett különválnom a családomtól? Aki nem akar sokat olvasni, annak összefoglalom röviden az alábbiakat: Nem TUDOM. És akkor bővebben. Az elfogadásra képessé válás (nem miatt, hanem érdekében) Elfogadni, olyan dolgokat, eseményeket és folyamatokat magamban és egy másik emberben, amik a legnagyobb félelmeimet hozzák elő. Például újra eltávolodni a már megtalálni vélt Otthontól. Elveszteni a családomat! Megtanulni elfogadni bántalmazást, bántalmazottságot, hiányt, saját szükségleteimet, igényeimet és vágyaimat, és elfogadni, hogy ezt nem én döntöm el, hogy akit én társamnak gondolok elfogadja-e ezeket vagy sem. Megtanulni elfogadni, hogy kizárólag magamról dönthetek, és képessé válni arra, hogy döntsek is magamról, minden helyzetben. Döntsek arról, hogy mit tudok adni és mit nem (magamnak és másnak is). Nem én tudom, hogy ki az, aki végül úgy dönt, hogy az én társam kíván lenni. Itt most az jut eszembe, hogy pusztán „akaromból” nem lehet várat építeni. Az nem működik egy ponton túl, hogy én barkácsolom magamat, a "társ" is barkácsolja magát, és akkor ketten együtt pedig barkácsolunk egy kapcsolatot. Mindenesetre vissza a különválni a családomtól témához. Tanulom azt, hogy a családom valójában nem az enyém, hanem a miénk. Én vagyok csak a magamé, és annyit adok bele a közösbe, amennyit beleadok, mert van, mert képes vagyok. És mindenki a családból éppen így tesz. És ebből tud lenni egy közös. (Mint a halmazoknál, hogy egyes halmazok is kapcsolódnak valamekkora részben egymáshoz, és lehet egy olyan rész, amelyben mindenki benne van valamekkora részben..) Így a családom végül az egyes családtagokkal való kapcsolatom összessége. És az, hogy a gyermekeim anyja milyen kapcsolatban van velem, (mekkora a kettőnk halmaza) az nem döntő abból a szempontból, hogy nekem kik tartoznak a családomhoz, vagyis mindegy, hogy együtt élünk vagy külön, vagy párkapcsolatunk van vagy "csak" szülőtársak vagyunk, a család ettől még van. A szerkezete más. És akkor ezt itt lekerekítem most annyival, hogy végül ebből is a feltétel nélküli elfogadást van lehetőségem megtanulni, mások és magam irányába is.

Kőhegyi Móni

Vannak a hangos, "anyázós", tányér dobálós, egymást nem tisztelő, kapcsolati hanyatlások. És van az a csendes "haldoklás" egy csomó kimondatlan szóval és érzéssel, ami szinte láthatatlan. Az enyém az utóbbi volt. Mi voltunk a külvilág számára ideálisnak tűnő pár. Okos, intelligens, humoros férj; sehol egy hangos szó, szépen alakuló egzisztencia, kutyák, új ház, új autó, új kanapé… De a tökéletes csomagolás mögött lassan elkopott, a tartalom. Szürkeség, kimondatlan kérések, kérdések, hallgatás, mindennapok – észre sem vettük, hogy a valamikor párhuzamosnak tűnő utak csendesen, de biztosan távolodva jutottak el addig a pontig, ahonnan már nem volt egymáshoz közelebb. Emlékeszem a pillanatra, amikor egy reggel a tükörbe nézve hangosan megkérdeztem magamtól: – Ki vagy te? És mit tettél azzal a lánnyal, akinek valaha voltak álmai? Hallgatott, és ebben a hallgatásban minden benne volt. Egyetlen út maradt. Akkor, ott egyetlen dolgot adhattam, mert csak ez maradt. A szabadságot, mellyel mindketten esélyt kaptunk egy boldogabb életre. Hogy történhetett-e volna másképpen? Ha már akkor értettem volna, hogy mi zajlik bennem, akkor biztosan.