Érdekes tapasztalat volt számomra a társas magány – sose éreztem magam annyira egyedül, mint akkor, amikor valójában volt "társam". Azóta is úgy érzem, hogy a valódi egyedüllét nem akkor fáj, amikor tényleg egyedül vagyunk, hanem amikor nem találjuk a kapcsolódást másokkal.
12 eves koromban elvesztettem a szüleimet 3 honap különbseggel. „Senkitöl“ nem kaptam segitseget(nem talalkoztam pszihologussal). Most 31 evesen 10 ev noszogatas utan a felesegemtöl egy „valsag“ pillanat vegett vegre raszantam magamat arra, hogy beszeljek egy pszihologussal. Nem bantam meg!, söt nagyon sokat adott nekem; biztonsagot, megertest, ravilagitast arra miert eltem ugy az eletemet addig. Ui.: azota is folyamatos kapcsolatban vagyok a pszihologussal es ijesztö de rengeteg mindent mond amiröl Istvan is beszel a videokban.