Gabriella CsehÉrdekes tapasztalat volt számomra a társas magány – sose éreztem magam annyira egyedül, mint akkor, amikor valójában volt "társam". Azóta is úgy érzem, hogy a valódi egyedüllét nem akkor fáj, amikor tényleg egyedül vagyunk, hanem amikor nem találjuk a kapcsolódást másokkal.
3
Christoph Dózsa12 eves koromban elvesztettem a szüleimet 3 honap különbseggel. „Senkitöl“ nem kaptam segitseget(nem talalkoztam pszihologussal). Most 31 evesen 10 ev noszogatas utan a felesegemtöl egy „valsag“ pillanat vegett vegre raszantam magamat arra, hogy beszeljek egy pszihologussal. Nem bantam meg!, söt nagyon sokat adott nekem; biztonsagot, megertest, ravilagitast arra miert eltem ugy az eletemet addig. Ui.: azota is folyamatos kapcsolatban vagyok a pszihologussal es ijesztö de rengeteg mindent mond amiröl Istvan is beszel a videokban.
Katica TothÉn azt tapasztalom, hogy a múlt akkor kezd igazán múlni, amikor már tudok róla olyan objektíven beszélni, mintha egy kicsit fentről nézném, olyan helikopternézetből. Amikor már látom, mi is történt valójában, mi volt benne az én részem, mit csesztem el, és közben már nincs bennem sem görcsös védekezés, sem szégyen. Csak egy tisztább, nyugodtabb rálátás. És ebben a rálátásban egyszer csak megérkezik a hála is. Mert rájövök, hogy az a történet — bármilyen fájdalmas is volt — hozzátett ahhoz, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz. Hogy tudjam, ki vagyok, mit akarok, mire vágyom, merre indulok. Hogy lassan-lassan kirajzolódjon bennem a saját belső középpontom. A válásom után én is azt hittem sokszor, hogy már túl vagyok rajta. Aztán hirtelen visszacsúsztam, és úgy éreztem, mintha megint teljesen a legalján lennék. Most már tudom, hogy nem az volt. Nem a mélypont ismétlése, hanem a spirál. Ugyanarra a pontra érkeztem vissza, de már egy szinttel feljebb. Tágult a nézőpontom, alakult a megértésem, és bár fájt, valójában haladtam előre. Csak akkor még nem így láttam. Most már tudom, a visszacsúszás is része a folyamatnak. A spirál mindig visz felfelé, még akkor is, ha éppen lefelé érzed a mozdulatot. És amíg le nem tisztult teljesen, újra meg újra visszavitt bizonyos pontokra, hogy meglássam, mennyi összefüggés volt az életem más területeivel is, olyanokkal, amikről akkor még sejtésem sem volt. Nekem ez nagyon hasonlít ahhoz, amikor a saját gyerekemre nézek. Látom, hogy néha ügyetlen volt, elbukott, hibázott… mégis halad előre, akármilyen apró lépésekkel is. És én ezt látom benne, a haladást, a fejlődést, a megértés lassú kibomlását, és közben szeretettel nézem. Mert nem a hibát látom, hanem az igyekezetet, azt az energiát, amivel előre mozdult. Valahogy így kezdek én is egyszer csak a régi önmagamra is ránézni. Akkor tud elindulni a gyógyulás, amikor már így tudok visszatekinteni. Nem haraggal, nem gyűlölettel, hanem egy puhább, megbocsátóbb tekintettel. Amikor már azt érzem: „igen, ott és akkor ezt tudtam, így csináltam… és köszönöm, hogy megtanított valamire.” Számomra ez az a pont, amikor valóban elkezd múlni. Amikor a múlt már nem húz vissza, csak finoman megmutatja, merre van tovább.
Fanni NémethA gyermeki lét átélése immár a szülő szemével, nekem is sok újra-felismerést adott. Az egyik ilyen hasonló a tiédhez: Lépkedünk a tudatunk, a belső világunk lépcsőin. Változunk, alakulunk, kinőjük a régi énünket. És ahogyan egy 2 éves gyereknek más a játék, a kreativitás, a kortársakkal/felnőttekkel való kapcsolódás, úgy más egy 5 vagy egy 10 évesnek. Mégis mind helyénvaló, és időszerű. Valahogyan mi is így nőjük ki saját magunkat. Ugyanazok maradunk, és mégis másak. Már nem elég az, ami addig volt. Sokszor mennénk, de félünk is. És ahogyan a gyereknek is, azt látom, felnőttként is nagy szükségünk van ilyenkor a megtartó, biztonságos térre. Mások erejére, az intimitás megélésére, a közösség vagy éppen a barátság melegségére, egy mentor kézenfogására, az önmagunkkal való újrakapcsolódásra. És ha ezt megkapjuk, ugyanúgy szintet léphetünk, akárcsak a gyermekeink. És lassan, egész lassan, de számunkra is mást kezd jelenteni a kapcsolódás, a világhoz való viszonyulás, a belső énünk is formálódik, és új körvonalakat kap. És a félelem is lassan átalakul valami mássá.