
Programtervező informatikus. Python django, react az erősségeim. 4 évet dolgoztam ebben az iparban.

Túl az óperencián... Eszméletlenül sok minden! Minden akartam lenni. Minden volt a küldetésem, ami csak eszembe jutott. Talán űrhajós nem akartam lenni, de lehet, hogy csak nem emlékszem már 🙃 A legtöbb elméletben kidolgozott, sokakhoz weboldalt, facebook oldalt, hirdetést is készítettem. Rengeteg utánajárást, tanfolyam jelentkezésék (amiket rendszerint le is mondtam) és a tettek... Azok a legjobb tanulságok. Az elméleti futtatások is fájnak, amikor kiderül (ami visszanézve, már a legelején tudott volt nekem is), hogy ez nem/sem az. Nem ez a feladat. De AKAROM! Ezt! Ennek KELL lennie. Ekkor az akarat teremtette hit vitt tovább a bukásig. Amikor tettek is társultak, nem csak elmélet, ott testi, pénztárca és kapcsolati szenvedés is volt. Ahol "csak" elméleti, ott a fizikai nem volt jellemző. És utána a törések. A Bukás, a sírás, a kilátástalanság, mikor beismertem magamnak is, hogy... Ez sem az. Megint. Bukó, semmi, nem kell senkinek, csak én akartam, hogy kelljen... Fájdalmas. És nekem csak visszanézve tiszták ezek. Akkor 100%ig abban a hitben voltam, hogy végre ez az, csinálni kell teljes gőzzel, mert attól lesz majd az... Nem így lett. Alázat 0%. Visszanézve legalábbis így látom. Csak amit én akarok az lehet. Mély törés lett a vége és feladás... Van, aki jobban vezet, mint én. Csakhát... Ahhoz, hogy meghalljam, ahhoz magamból kellett visszavenni. Főképp az akarásból. És ehhez kellett minden egyes ötlet, kidolgozás, beleállás és bukás, amit az elmúlt években véghez vittem. És még egy fontos dolog a tapasztalattárban. A tökéletesség. Törekedni rá. Ez is bukott. Nem ezt látom hasznosnak. A tőlem telhetőtt nyújtani. Azt igen, azt vállalom. Főleg abban tudom ezt csinálni, amit tudok csinálni 🙃 és erre rájönni, ahhoz kellett az összes felmerülő ötlet teljes kiégetése és a teljes bukás, a könnyek a veríték és a vérem is sokszor. Nameg a pénzem is 😅 És feladni még azt is, hogy akárcsak jól tudom csinálni. Leginkább, amihez nem is értek, nem is tudom, nem érzem, még csak nem is látom. És szükség sincs rá... Amit tudok csinálni, azt hasznosan tudom csinálni. Tisztességesen. Ez a kifejezésem. És hogy mi tisztességes? Amit annak érzek, látok, gondolok. Mert ehhez van tapasztalatom. És én amit tisztességesen tudok csinálni azt csinálom. Mert azt tudom, hogy kell tisztességesen csinálni. Más dolgokról is lehet, hogy megállapított, de ott igazából nem érzem ezt relevánsnak, mert nem az én dolgom. Ha velem tisztességtelen valaki vagy valami, akkor én megtehetem, hogy nem maradok ott. Mert nem kötelező. És tisztességessé tenni nem az én dolgom... Béke!

Gyerekkoromban sok időt töltöttem anyukám fodrászüzletében. Egy apró szoba volt a házunkban, ahol a hajlakk illata keveredett a kávééval, és közben emberek jöttek-mentek, történetekkel a szívükben. Anyukám hallgatta őket. Nem sietett, nem javította ki őket, nem akart megoldani semmit. Csak ott volt. Figyelt. És ahogy figyelt, valahogy mindig könnyebb lett a levegő. Nemcsak a frizurájuk szépült meg, hanem a tekintetük is más lett, amikor felálltak a székből. Én ott ültem mellette, és hallgattam. Néha kérdeztem is, gyerekként kíváncsian, ösztönösen. De leginkább éreztem. Mindig is éreztem az embereket. Egy sóhajban, egy félrenézésben, egy apró mozdulatban megéreztem, hogyan vannak. Mintha valahogy mindig hallottam volna azt is, amit nem mondanak ki. Később rájöttem, hogy ez az érzékenység nem teher, hanem ajándék. Csak meg kellett tanulnom bánni vele. Megtanulni, hogyan tartsam a teret másoknak anélkül, hogy elveszíteném magam benne. Hogyan legyek jelen, nemcsak testben, hanem lélekben is. Ezért tanultam. Könyveket, tanfolyamokat, kurzusokat, rendszereket — mindent, ami segített megérteni, mi is történik az emberben, amikor beszél, amikor sír, amikor hallgat. De végül mindig ugyanoda jutottam vissza: a segítés lényege nem a technikákban van. Nem a módszerekben, nem a protokollban, nem abban, hogy mit kell mondani. A segítés számomra mindig az élő, lélegző kapcsolódásról szól. Arról a figyelemről, ami megtart, és arról a jelenlétről, ami nem próbál megjavítani semmit — csak ott van, és tart. Aztán telt az idő, és a történetek valahogy mindig megtaláltak. Az emberek elmondják nekem, mi bántja őket, hol akadtak el, mi nehéz most. Én pedig nemcsak hallgatom, hanem érzem is őket. Talán azért, mert már sok mindent láttam, megéltem, és közben megtanultam, hogyan lehet a fájdalomból érteni — nem csak túlélni. Nem hiszek a kész válaszokban. Abban hiszek, hogy minden ember története egy kulcs — és ha elég figyelemmel vagyunk, megtaláljuk vele az ajtót, amin tovább lehet lépni. És azt hiszem, talán ezért is van bennem ez a mély vágy segíteni. Mert nem mindig volt mellettem valaki, aki meghallgatott volna. Aki felém nyújtotta volna a kezét, amikor szükségem lett volna rá. És most, amikor másokat tartok, valahogy én is gyógyulok. Minden történet, amit meghallgatok, megérint bennem valamit — egy régi emléket, egy érzést, egy hiányt, amit szeretettel ölelhetek magamhoz újra. Ahogy mások gyógyulnak mellettem, bennem is helyére kerül valami. Mert minden emberi történetben ott van egy apró darab az enyémből is. És miközben segítek másokat, lassan, finoman, én is újra és újra megtalálom önmagam. Ma is ugyanolyan őszintén hallgatom az embereket, mint gyerekként a fodrászszék mellett ülve — csak most már tudatosan, mélyebben, több rétegben értem, amit hallok. És ez az, amiért hálás vagyok: hogy a figyelésből, ami valaha ösztön volt, mára hivatás lett. Gyerekként még csak hallgattam. Ma már értem, miért hallgattam olyan figyelmesen. Mert valahol akkor kezdődött mindaz, amit ma megélhetek — a gyógyulás, az emberség, a kapcsolódás.