Tapasztalatok

Szőcs Balassa Teodóra

Édesanyámra kis koromba mindig úgy néztem, hogy miért engedi, hogy apu úgy beszéljen vele, ahogy, miért nem áll ki magáért. Apára haragudtam, mikor azt láttam nem szépen beszél vele. Rossz volt ezeket a vitákat látni. Emlékszem, hogy egész korán már mondtam anyának, hogy én nem fogok ilyen párkapcsolatba élni. Én nem fogom elfogadni, hogy lealázzanak, én egyenrangú kapcsolatot akarok majd fenntartani. Anyukám azt mondta nem lehet azt, majd senkinek sem fogok kelleni, ha ilyen nő leszek, aki nem tűr... Szóval felnőtt korban ráláttam, hogy ebben a játszmában, nem csak apa volt benne mint tettes, hanem áldozatként anyukám is fenntartotta ezt, mert megérte neki valamiért. Sokat jelenetet számomra, ez a felismerés. Olvastam a mérgező szülők könyvet, és megélhettem azt is milyen haragudni szüleimre, szembesíteni velük a fájdalmamat. Amióta az őszinteség számomra nagyon fontos lett, azóta a kapcsolatom anyával sokkal könnyebb, sokkal intimebb, és eltudom fogadni őt, hogy számomra ő volt a legjobb anyuka, mert azt kellett megélnem ami idáig vezetett, akivé váltam általa. Mivel őszinte vagyok vele, ő is elkezdett hozzám bátrabban kapcsolódni, még el is sírta magát egyik nap előttem, hogy ő hogy aggódott értem, ez egy nagy lépés volt számára az érzelmek megélésére. Mivel mindig a részeim lesznek a szüleim, sok önismeret után elfogadtam magamba őket, ezért magam is jobban tudom szeretni mint ez előtt.

Gergő Guba

Egyedüli vagyok a családban, aki merte a saját álmát választani a hétköznapi elvárásokhoz képest. Kb. 8-10 évnek kellett eltelnie, hogy a szüleim lássanak abban jövőképet ami mellett kitartottam.

Anikó

Apám alkoholista volt, 50 évesen halt meg.sosem mutatta ki az érzéseit, de a nézéséből egy egy mosolyából tudtam hogy szeret. Sokáig hittem azt, hogy a szülők és egy fiatal között nagy különbség van , elsősorban abban ahogy éreznek, és amire vágynak. De 40 éves korom körül értettem meg, hogy mit érezhetett,hogy nem tudta megoldani de biztos vágyott valami jobbra, és az idő telt, és szégyelhette is magát. Anyámat sokáig egy áldozatnak hittem, de már tudom nemtudott támasz, gyógyulás lenni Apám számára. Felismertem a haragomat is Anyám iránt, mert se nem vált el, se nem segített neki. Ráadásul azert is nehezteltem rá mert ő depressziós volt, és ezért szanatórium kezelést kapott pár hétig, és én úgy gondoltam egy Anyának szeretni kell annyira a gyerekeit, hogy mellette ne legyen depressziós, és ne menjen kezelésre.Talan ezért is kenyeztettem el a gyerekeimet, és adtam erőmön túl.( ez egy másik tapasztalás) Majd egy nap a lányommal vitatkoztam és fájt, hogy sérteget, és akkor rájöttem hogy egy Anyának nem kötelessége feláldoznia magát a gyerekeiért, es nekem sincs jogom ezt elvárni tőle. Anyám és Apám is a fejlődésének azon szakaszán volt, ahol így döntött. Nincs bennem harag, csak hála. Azt nem mondanám, hogy Anyám és én egyetértünk dolgokban, de számomra már nem okoz gondot ez, igy is tudom szeretni.