Tapasztalatok

Beata Galo

Nem vagyok monogám! Alapvetően az ember nem az. Állatok vagyunk és a szaporodás iránti vágy ami diktál, főlleg egy nőben. 3 gyerekes anyaként 38 évesen még mindig szeretnék gyermeket vállalni. Mert igazi anyának születtem ( ezt mindenkitől megkapom ) ☺️🙏 . De ha párkapcsolatról van szó ott egyenlőséget várnék el. Amit eddig nem találtam meg egyik ex partneremben sem. Nem adok fel a keresést, mert már tudom hogy milyen partnerre vágyom igazán. És remélem hogy megtalálom nem sokára az utolsó és igazi partnert egy jó monogám kapcsolathoz. 🙏😊

Bányász Dorottya

Csíkszeredában születtem, szüleim első gyermekeként, a kommunizmusban. A kétszobás tömbházlakás teli s tele volt élettel, vendégek, látogatók és családtagok adták a kilincset egymásnak. Itt lett lételemem az ismerkedés. A levesbe mindig tett édesanyám annyi laskát (tésztát) ahányan voltunk s még egyet, mindig még egyet annak aki betoppanna. Félelemmel kavarodott csodálat, izgalmas kíváncsiság jellemez ma is amikor nagyon könnyedén vissza emlékszem (kb. másfél éves korom óta) magamra, ott abban a hangos, zizi életben. Oázis volt, igazi oázis a szürke, nincstelen kommunizmus, vasbeton kockáinak színpadán, abban a kis blokk lakásban csodás színkavalkád volt. Szüleim őszintesége, vidámsága, nyitottsága, intelligenciája,kreativitása és tiszteletre méltó korlátaik is, olyan példa volt nekem ami lényem legmélyén határoz meg, csodás bölcső volt, hála érte!

Bányász Dorottya

A barátság nagy kincs, sok mindent köszönhetek én is a barátaimnak, a jókor és jól elhelyezett mondataiknak, tanácsaiknak, tapasztalataiknak, de csalódásaim legmélyebb bugyraiba is általuk kerültem, ha nincsen az elkötelezettségem az önismeret mellet, ma is haragudnék.

Pallér Zsuzsanna

13 évesen találkoztam Vele először. 17 éves korunkban kezdtünk járni, és 25 évesen összeházasodtunk. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha valakit megszeretek, ő örökre velem marad. Nem feltétlenül az életutunkon, de a szívemben mindenképpen. Hiszem, hogy "akit egyszer megszelídítünk, azért felelősek vagyunk." Amikor a testem jelezte, hogy valami nincs rendben, először nem értettem, mit akar mondani. De végül tudatos döntést hoztam: elengedek mindent, amit görcsösen próbálok megtartani – mindazt, amihez túlságosan ragaszkodom. Ez azt jelentette, hogy elengedtem a házasságomat és az addig gondosan felépített életünket is. Ez a döntés szó szerint a lelkem mélyéig hatolt. Olyan érzés volt, mintha meghalnék – mégis tovább éltem. A szívem próbált felejteni, próbálta elzárni magát a fájdalomtól, de idővel rájöttem: senkit nem lehet kitörölni a szívünkből. Ott hordozzuk őket, akiket valaha szerettünk, és ez így van jól. A szívünkben végtelen hely van. Új kezdet, új tanítások Hamarosan egy új társ érkezett az életembe. Az utunk nem volt könnyű – tele volt akadályokkal, amelyek próbára tették a türelmünket és az elköteleződésünket. Ennek ellenére nyolc évig kísértük egymást, és közben rengeteget tanultam: - Önmagamról, a határaimról és a valódi igényeimről. - A kapcsolatok dinamikájáról, arról, hogy két ember mennyire mást élhet meg ugyanabban a helyzetben. Ahogy az életünk új irányt vett, és az ő útja elindult a saját tapasztalatainak keresése felé, rájöttem: bár a közös utazás véget érhet, a szeretet sosem múlik el. Őt is, ahogy mindenkit, akit valaha szerettem, a szívemben hordozom. A legnagyobb tanulság számomra A szeretet és a kötődés mélyen bennünk gyökerezik, de soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a legfontosabb hűség, amit vállalhatunk, az önmagunkhoz köt. Önmagunkhoz való hűség nélkül nincs valódi szeretet – sem mások, sem önmagunk felé. Az életem arra tanított, hogy a szeretet nem birtoklás, nem ragaszkodás, hanem egy olyan végtelen tér, ahol mindazoknak helye van, akiket valaha igazán szerettünk. És miközben megőrzöm őket a szívemben, én is új utakat járok, önmagam belső hangját követve. 🌿

Pallér Zsuzsanna

Miután megházasodtunk, úgy tűnt, minden a helyén van. Elkezdtünk építkezni, és minden olyan szépen, gördülékenyen ment. Jó csapat voltunk. Rengeteget dolgoztunk, és amikor végre eljött az a pillanat, hogy az első éjszakánkat tölthettük az új otthonunkban, azt gondoltam, most kezdődik igazán az életünk. De valami megváltozott. Ahogy a biztonság megérkezett, mintha eltűnt volna az izgalom. Az a "bármit megtehetünk" érzés, ami addig éltetett bennünket, már nem volt ott. Egyre ritkábban közeledtünk egymáshoz, és bár logikus lépésnek tűnt, hogy gyermeket vállaljunk, ez a döntés még több kérdést és kihívást hozott magával. A baba érkezése – és a kapcsolat átalakulása Valamennyi sikertelen próbálkozás után lemondtunk a gyermekáldásról, amikor megtörtént a csoda: megérkezett az első babánk. Ez az időszak tele volt szépséggel és misztikummal. Minden új volt, izgalmas és különleges. Apás szülés volt, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy semmi sem lehet szebb vagy mélyebb. De akkor még nem sejtettem, hogy ez a változás mély sebeket hagy majd a kapcsolatunkon. Az addig ismert intimitás és figyelem megváltozott. Már nem úgy nézett rám. A mindennapokban egyre inkább eltávolodtunk egymástól. Olyan elhanyagoltnak éreztem magam, hogy néha megfordult a fejemben a válás gondolata is. Mielőtt dönteni tudtam volna, újra állapotos lettem. Egy újabb baba, egy újabb apás szülés – és ezzel együtt egy még meredekebb lejtő. Próbálkozások és kudarcok Amikor a kisebbik gyermekünk tíz hónapos volt, segítséget kértünk. Párterápiára jártunk, és elmentünk egy kineziológushoz is. Ezek a lépések sokat javítottak a helyzetünkön, de egy ponton a férjem megállt. Nem akart továbbmenni az önismeret és a változás útján, pedig az életünk egyre több változást hozott, ahogy a gyerekek nőttek. Én viszont nem tudtam és nem is akartam megállni. Folytattam az önismereti munkát, mert azt éreztem, hogy ha nem teszem, teljesen elveszítem önmagamat. Mégis, a kapcsolatunk egyre mélyebbre süllyedt. A kommunikációnk kudarcba fulladt, az intimitás már csak emlék volt, és közben egyre betegebb lettem. A migrénes rohamok, az elhanyagoltság érzése és a meg nem értettség megbénítottak a mindennapokban. Önazonosság és bátorság Végül elérkeztem ahhoz a felismeréshez, hogy meg kell találnom, milyen az önazonos kapcsolat. Tudnom kellett, mit jelent számomra az, ami igaz, és ami valóban nekem való. Ez a felismerés félelmetes volt, mert azt jelentette, hogy el kell indulnom az úton – egyedül. Elengedni a közös életet, az álmokat, és belépni az ismeretlenbe, félelmet keltett, de közben felszabadított. A férjemtől függetlenül kellett rátalálnom arra, hogy ki vagyok én, és mire van igazán szükségem ahhoz, hogy teljes életet élhessek. Ez az út nem volt könnyű, de megtanított arra, hogy a legfontosabb kapcsolat az, amelyet önmagammal ápolok. Azóta tudom, hogy bármennyire is fájdalmas az elengedés, néha ez az egyetlen út ahhoz, hogy valódi harmóniát és boldogságot találjqk az életben. Ha hasonló helyzetben vagy, ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!

Bányász Dorottya

két évig voltam a szeretője, 5 év különbség volt közöttünk, egyetemista voltam, ő a tanárom egy házas ember, gyerekekkel. Mély és szenvedélyes viszony volt, minden porcikámmal éreztem, hogy milyen fontosak vagyunk egymásnak, tudtam, hogy a család van elől, ezt is mélyen tiszteltem, én a fájdalom ami mellet elköteleződtem lett az útitársam évekig az után is, hogy elbúcsúztam Tőle. Két kislányom született ezek után (másik kapcsolatból) egyik a születésnapján, másik a névnapján. Megtanultam, hogyan is szeretek én, akkor hiányzott a belső erőm, hogy kitartsak és ma egy pár lehessünk. Szeretőnek lenni kivételes helyzet!

Bányász Dorottya

12 éves voltam amikor egy táborban azt a feladatot kaptuk, hogy induljunk el az ismeretlen városban, ahol táboroztunk és minél több ismeretlen embert szólítsunk meg az utcán, tudjunk meg minél többet róluk. Nagy kihívás volt. De akkor tapasztaltam meg valamit magamból, valami fontosat és azt is hogy kell kapcsolatokat kezdeményezni. Ehhez a belső tapasztaláshoz nyúlok vissza mindig, ha egy rendezvényen kontaktokat kell szerezni, társaságban kapcsolatot építeni, mozaik családunk kapcsolatrendszerét fésülgetni. Nevezetesen valami olyasmi, hogy jobban kell figyelnem a másikra és ezalatt egy pillanatra sem figyelmen kívül hagyni magam, őszintén kérdezni, az emberek szeme felragyog ha róla kérdezed.

Bányász Dorottya

Babát vártunk, akkor már két éve minden lélegzetvételünket közösen vettük, fiatalok voltunk és társfüggők. Gyereket akartunk, jött is hamar. Várandóságom elején már tapasztaltam, hogy elfordul tőlem, más dolgok lettek fontosabbak, ma sem tudom az igazi okát. Én egyre mélyebb kapcsolódásra vágytam várandósan, ő egyre kevesebbet adott. Így szépen nőtt a távolság, nekem a gyerek megszületése jósok dolgot hozott, mindennapi tennivalót, a férfi egyre távolabbról nézte ezt. Eltolódott a bioritmusunk, én korán feküdtem, hajnalban keltem a gyerekkel, ő éjjelezett, nappal aludt. Nehéz anyagi és lakhatási körülmények sem segítettek. Jött a második gyermek. Építkeztünk. Mondta, hogy elmegy Londonba. Karriert építeni, engem -minket Isten áldjon. Tíz év következett így. Ma mind magyarországon élünk, igaz külön, mindent ő fizet a gyerekeknek. Együtt ünneplünk, elmegyünk strandra, abban segítjük egymást amiben tudjuk, pont abban. Nagy tisztelet!

Pallér Zsuzsanna

Egy nap, amikor már tíz éve dolgoztam a cégemnél, stresszkezelési és kiégés elleni tréninget szerveztek nekünk. Akkoriban vevőkapcsolatokkal, gyártásütemezéssel és beszerzéssel foglalkoztam back office munkatársként – mindennapjaimat határidők, e-mailek és folytonos problémamegoldás töltötte ki. A tréning alatt azonban valami megérintett. **Rájöttem, hogy milyen érzés lehet igazán értelmes munkát végezni.** A válás és az értékrend átrendeződése Addigra túl voltam a válásomon, amely gyökeresen megváltoztatta az értékrendemet. Fiatalon diplomásként azt hittem, a boldogsághoz az anyagi biztonság vezet: munka, ház, család – és természetesen minden, ami ehhez tartozik. De a válásom után mást kezdtem keresni: **belső békét, jó kommunikációt és kooperatív kapcsolatokat. A tréningen megfogalmazódott bennem a vágy, hogy olyan munkát végezzek, amely nem mások anyagi céljait szolgálja, hanem a lelki és mentális fejlődésüket támogatja. Ez az irány magával ragadott. Az első lépések az új úton Elkezdtem keresni a lehetőségeket, milyen képzések segíthetnének ezen az úton. Hétvégenként – egyedülállóként – 400 kilométert utaztam Budapestre, hogy coachnak és mediátornak tanulhassak. Ez az időszak nemcsak új tudást adott, hanem belülről is átalakított. Az önismereti munka során egyre tisztábban láttam, hogy változásra van szükség az életemben. A tanulmányaim elhozták magukkal a munkahelyváltás igényét is. Hasonló munkakörben helyezkedtem el, de egy új közegben. Eleinte felemelő volt az új munka, az új kihívások, a friss környezet. A belső konfliktus jelei Az idő múlásával azonban újra megjelentek a figyelmeztető jelek: migrénes rohamok, amelyek egyértelművé tették számomra, hogy belső konfliktusban vagyok. Miközben látszólag elégedett lehettem volna, valójában tudtam, hogy az új munkahely sem az én utam. Ekkor döntöttem el, hogy ugrok. Amikor a cég leépítési hullámot jelentett be, éreztem, hogy az élet támogat ebben a döntésemben. Amint lehetőség nyílt rá, boldogan váltottam a vállalkozói létre. Az élet megtartott A váltás óta azzal foglalkozom, amit igazán szeretek. **Nemcsak a tudásomra, hanem a saját belső utamra is támaszkodva segíthetek másoknak fejlődni, változni, megtalálni önmagukat.** Az élet megtartott, és nap mint nap emlékeztet arra, hogy ha követjük a szívünket és hajlandók vagyunk ugrani, akkor a világ is támogat minket. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!

Pallér Zsuzsanna

Sokáig vívódtam, hogyan legyek egyszerre fejlődő alkalmazott, gondoskodó anya, figyelmes társ, háztartást vezető és kertet gondozó nő. 25 évesen mentem férjhez, tele energiával, és úgy éreztem, mindenre képes vagyok. De amikor a második gyermekem is megszületett, már nem volt elég a 24 óra és az az életenergia, amit újra és újra vissza kellett töltenem – egyre kevesebb alvással. Egy váláson és egy kiégésen is túl voltam már, amikor elindítottam a vállalkozásomat. Újra a saját utamat jártam, mégis éreztem, hogy ismét kimerülök, szétszóródok. Ekkor édesapám elvesztése ráébresztett valamire, amit addig nem vettem észre. A temetésén három különböző beszéd hangzott el: egyet a felesége mondott, egyet a gyermekkori barátja, és egyet az egyik kollégája. Három különböző emberről meséltek, mintha nem is ugyanarról az életről beszélnének. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, miért éreztem magam annyira szétszakadva. Ha otthon voltam, bántott, hogy a munkahelyi feladatok állnak. Ha dolgoztam, fájt, hogy a gyerekeim hiányolnak. Ha magammal vagy a barátaimmal foglalkoztam, bűntudat gyötört, mert nem tűnt „hasznosnak”. A szerepeim széttagoztak, és azok váltak az identitásommá. Úgy éreztem magam, mint a tányérpörgető bohóc, aki egyszerre próbál mindent mozgásban tartani. De ez nem volt fenntartható. Le kellett vennem a szerepeket, és önmagammá kellett válnom. Megértettem, hogy nem a dolgok vannak az életem középpontjában – én vagyok az. Minden belőlem indul ki, és belőlem bontakozik ki. Ma már tudom, hogyan álljak stabilan, és mindig azzal foglalkozzak, ami éppen időszerű. Nem rohanok, nem zsonglőrködöm kétségbeesetten – helyette szabad vagyok és önazonos. Ez az, amit az élet megtanított nekem: ha magamat helyezem a középpontba, minden más a helyére kerül. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!