Latinovics TamásNagyon érdekel a téma, hogy mi kell a testnek, ahhoz, hogy tovább tudjon segíteni a mindennapokban és azokat jó minőségben tudjuk tölteni. Nem vagyok szakember, de szakemberek és életerős, életvidám emberek véleménye inspirál. Inspirálódás után ki is próbálom az elsajátítottakat. Szeretem a saját bőrömön tapasztalni, hogy mi a helyes és jó nekem ezek közül. Azt látom, hogy nagyon apró dolgok képesek óriásit változtatni a közérzetemen. Sokszor a döntés meghozatala és betartása már felemel. És nem kell belehalnom a szigorú szabályokba, azokat is lehet egymás után forgatni, hogy változatos legyen. Nem is szabályok ezek, csak tesztelgetés, változatosság fenntartása. És, amikor nem jön össze...akkor megtanulom megbocsátani magamnak. :) A rendszeresen mozgás rengeteget segít, a megfelelő táplálkozás kialakításában. Nem is feltétlen az intenzitás, de a rendszeresség a fontos számomra. A két dolognak óriási metszete van, egymást tudják erősíteni. Amikor mozgásra és étkezésre csak pár perc + figyelmet szentelek és ezt már előző este eldöntöm, az valódi életminőség javulás a következő napra.
5- Latinovics Tamás
Nem régen váltottam munkahelyet és igencsak jól alakult. Nem mondom, hogy az én módszerem a tuti tipp, ami biztosan rögtön az álom melóba repítene bárkit, de utána néztem, mit várnak a cégek általában és magamba néztem, hogy én valóban mire vágyom. Ennek a kettőnek a a finom ötvözete juttatott arra a helyre ahol jól vagyok. Fontos, hogy szeressek a csapattal együtt dolgozni, jó fej és szakmailag is motiváló a legyen a közeg, nyugodtan lehessek, aki vagyok, legyen kihívás, de annyi, amennyit elbírok, tudjak folyton tanulni és fejlődni, ha akarok, értékeljenek és honoráljanak megfelelő fizetéssel. Először meg kellett fogalmaznom magamnak, hogy én mit akarok. Ez után tudott kialakulni hozzá a lehetőség is. Utána néztem apró részletekig, hogy mit vár ma a piac, milyen CV kell, milyen megjelenést, kommunikációt, hogyan fogalmazzam meg azt, amit tudok stb. Ezek is mind előnyömre váltak. Azt látom, hogy a magabiztos és őszinte megjelenés minden technikai utánajárás ellenére, vagy azok mellett, elengedhetetlen volt, hogy a kezdettől fogva jól érezzem magam a munkában. Ha megjátszottam volna magam, akkor szenvedés lehetne most. Csak annyira finomítottam a dolgokon, ami segített, hogy bemutatkozhassak. Onnantól, ha nincs meg a “kémia”, jobb, ha nem is ott kötök ki. Igen, kémia. Azt látom, hogy fontos az emberi része a dolognak, hogy tudjunk kapcsolódni és ne csak szakmai dolgokról beszélni. Ha ez nincs meg, akkor a váltás egyben első nagy lépés lehet a kiégés felé szerintem. Kell ehhez az egészhez szerencse, de én kovácsoltam is a sajátomat és mostanra egész jó vasművessé váltam.
- Krisztina Császár
A minap beszélgettem egy ismerőssel a gyerekekről és a családról, hogy milyen útravalót is kaptam a gyerekeim által a saját önismereti utamhoz. Hát akkor lássuk csak: tulajdonképpen az önismereti úton azzal az indítattással indultam el, hogy hogyan tudok a kisfiamnak jobb anyukája lenni. Legyőzni a kontroll iránti igényemet, a dühömet, hogy nem csinálhatok kedvemre dolgokat, hanem alá vagyok rendelve egy kis érző lénynek. Azt is, hogy hogyan tudom a középpontomat, a külső-belső harmóniát megtalálni, a szerepek közötti egyensúlyt tartani. A kislányommal már más a helyzet, hiszen vele a kapcsolatom zökkenőmentesebb volt, az anya-lánya kapcsolat szépen működött. De tőle tanultam meg, hogy hogyan kell igazán szeretni, egymásba bújva elszenderedni, önfeledten átadni és beleengedni magamat a játékba, a közös együttlétbe, kacagni hatalmasokat és egyszerűen csak úgy élni az életet ahogy jólesik. Ez számomra azért is volt nehéz, mert együtt járt a feladatokról és a kötelezettségteljesítésről való pillanatnyi lemondással. És igen, megtapasztaltam, hogy nem áll meg a világ, ha később végzem el a dolgaimat. Ez is egy hatalmas lecke volt számomra, hogy könnyedebben vegyem az életet és élvezzem!
Zsuzsanna VadászMit jelent számomra a hit? Amikor a figyelmem középpontjában a szívem van nincsenek gondolataim. Nem akarom Istent megérteni, nem akarom a működését, létezését tudományosan kategorizálni. Egyrészt ez lehetetlen feladat, mert ahhoz, hogy megértsem Istent (vagy Isten mibenlétét) magasabb értelmi intelligenciával kellene rendelkeznem. Legalább akkorával, amekkorával maga az Univerzum rendelkezik. Csak annyira vagyok képes megérteni, rendszerezni egy nálam intelligensebb rendszer működését, amilyen mértékben kapcsolódni tudok hozzá, amilyen mértékben megértem, felfogom az ő működését. Minden, ami azon felül van, annak működését értelemmel felfogni nem tudom, mégis tudok hozzá kapcsolódni, tudom vele magam valahogyan érezni. A köztünk levő energiaáramlás valamilyen érzéseket fog bennem kelteni. Ha nem is értem az Univerzum működését, de számomra ebbe az energiaáramlásba bekapcsolódni nagyon jó, érzés, akkor lesz bizalmam és hitem az ismeretlen felé. Amit el kell hinnem, az számomra még ismeretlen és ha nem elég erős a hitem, még hihetetlen is marad. Számomra a hit nem az értésről, a logikáról, a racionalitásról, hanem az érzésekről, a szeretetről szól. Én Istent soha nem megérteni akartam, hanem érezni. Érezni a szeretetét, az erejét, ezt a tiszta, abszolút igazságban gyökerező, végtelenül intelligens energiát. Mikor meditáció közben, az éber tudatosságban (theta tudatállapotban) bekapcsolódom ebbe az energiaáramlásba kis porszemnek érzem magamat. Evvel együtt olyan végtelen bizalmat érzek olyankor az Univerzum iránt, hogy a kapcsolódás, a bennem megjelenő érzések és energiaáramlások akkora hittel töltenek el, melybe bele tudok dőlni. Hiszek a köztem és az Univerzum között működő kapcsolatban. Bár porszemnek érzem magam, evvel együtt abban is nagyon erősen hiszek és érzem is, hogy ennek a szereteterőnek fontos vagyok, számon tart engem. Állandó kapcsolatban állunk és tudom, hogy mindig számíthatok rá. Ezt nem fejben tudom, hanem egész lényemmel, teljes testemmel, lelkemmel és energiarendszeremmel érzékelem. Hiszek benne és magamban. Hiszek a kettőnk kapcsolatában. Hiszek a köztünk levő állandó információáramlásban és a szeretet erejében.
- Anett Peszeki
12 eve dolgoztam egy nagyvallalat alkalmazasaban az alompoziciorol almodozva. Aztan szepen lassan, sajat megfigyeleseim es tapasztalasaim altal rajottem, hogy mit csinaltam eddig rosszul. Megtalaltam a helyes iranyt. Szivesen tovabbadom megeleseimet, ismereteimet a temaval kapcsolatban.
1 - Anett Peszeki
Masik platformon jott velem szembe a tema. Elkotelezodes a kulfoldi parom mellett, majd kesobb csaladalapitas szinten vele. 11 eve kulfoldi ferj mellett, ket gyermeket nevelve. Hogyan NEM!! mukodik (mint ahogyan velunk is tortent). Utolag tisztan kirajzolodnak a beavatkozasi pontok. Aki esetleg hasonlo helyzetben van vagy gondolkodik, neki ajanlom tapasztalataimat.
2 
- Krisztina Császár
Volt egy nagy felismerésem, ami számomra sokat jelent: több éve van rosacea az arcomon. Hol erősebben látszódik, hol halványabban. És természetesen zavar. Persze a tüneti kezelés okán már rengeteg-féle kozmetikumot kipróbáltam, orvosi segítséggel. Nem tudtam rájönni, hogy mitől múlik, mitől nem múlik. Zen gyakorlóként a meditáció, a gyakorlatok hozzásegítenek a helyes látáshoz, így az ezzel kapcsolatos kérdéseket számtalan meditációs gyakorlat előtt már feltettem: mi az oka a rosaceámnak (tehát mi a szenvedésem oka)? és hogyan lehet megszüntetni (megszüntetés oka)? Vártam a válaszra, nem egy napot, nem kettőt. Aztán egyszer csak bekopogott hozzám a felismerés ajtaján keresztül: "de hát ragaszkodsz a rosaceádhoz. Azon keresztül, hogy folyton el akarod tüntetni". Tehát hol van a fókuszom és a gondolatom? Hát a betegségen! Aztán érkezett a másik felismerés: "ez a lelkiismeretfurdalásból és szégyenből táplálkozik". Ez egy nagyon nagy AHA élmény volt...nagyon nagy figyelemmel kell lennem, hogy ha ezek megjelennek bennem, ne tápláljam őket, azaz ne azonosuljak velük. Csak hagyjam, hogy megjelenjen, de ne éljem meg. Így történik a transzformációm... másképp látom az arcom a tükörben. És miközben írok, az ablakon át beáradó napfény süti az arcom. Egy jel, hogy az úton vagyok...Hála érte!
Poczik HajnalkaSzerelem és méltóság Varsó, 1905. tél Varsó utcái fagyos csöndbe burkolóznak, a macskakövek felett vastag hóréteg csillog a kora esti félhomályban. A forradalom feszültsége tapintható: titkos találkozók és elfojtott suttogások árulkodnak a közelgő változásokról. Ebben a feszült légkörben Sophie Moreau, a fiatal francia-lengyel nő, az ablak előtt áll, kezében egy gondosan hajtogatott levéllel. Arcán fáradtság és eltökéltség tükröződik – a döntés, hogy kimondja az igazságot, fájdalmasan nehéznek bizonyult. A levél címzettje Alekszej Grigorijev, az orosz birodalom katonatisztje. Sophie gyűlölte Alekszej szerepét az elnyomó gépezetben, de a férfi tekintetében néha olyan sebezhetőséget látott, amely minden ellenállását elsöpörte. Sophie számára Alekszej egyaránt volt a vonzalom tárgya és egy érzelmi csapda. A férfi érinthetetlensége kihívásként vonzotta, ugyanakkor a folyamatos távolságtartása fokozta a nő fájdalmát. Sophie mélyen belül tudta, hogy ez a helyzet méltatlan hozzá, mégis képtelen volt hátat fordítani Alekszejnek – és talán önmagának. Az este hidege szinte elviselhetetlen. Sophie az íróasztalához ül, és remegő kézzel írni kezd. A szavak lassan törnek elő, mint egy jeges folyó, amelyet végre áttör a felszín. „Alekszej, Nem tudom, miért írok Önnek. Talán azért, mert nem tehetek mást. A szavak kiszakadnak belőlem, mintha nem tartozhatnának többé hozzám. Megengedtem magamnak, hogy bízzak Önben, hogy belépjen a lelkem legmélyére. Most mégis úgy érzem, Ön számomra olyan, mint egy távoli vihar: megérkezik, felforgat, majd eltűnik, mielőtt igazán közel kerülhetne. Tudom, hogy nem szabadna így éreznem. Tudom, hogy a helyzetünk reménytelen. Mégis minden reggel az első gondolatom Ön, és minden este, amikor a csend körülölel, az Ön neve zárja le a napomat. Miért történik ez? Miért nem tudom elengedni? Szeretném tudni, mit jelentek Önnek, ha egyáltalán jelentek valamit. Mert számomra Ön nem csak egy gondolat vagy érzés – Ön egy részemmé vált, amitől nem tudok szabadulni. És talán nem is akarok.” A levelet gondosan szatén szalaggal köti át, majd másnap hajnalban az inast kéri meg, hogy vigye el Alekszej laktanyájába. Nem tudja, mit remél ettől, de a szívében ott lobog a remény – és az a csendes felismerés, hogy talán végre meg kell szabadítania magát ettől a köteléktől. A laktanyában Alekszej hosszasan bámulja a borítékot, mielőtt kibontaná. Sophie kézírása azonnal megérinti – a nő szavai fájdalmasan őszinték és gyönyörűek. Alekszej számára Sophie mindig is rejtély volt. Vonzza a nő szenvedélye és tisztasága, de ugyanez a szenvedély rémíti is. Tudja, hogy Sophie sokkal többet fektetett ebbe a kapcsolatba, mint amit ő valaha vissza tudna adni. Alekszej, aki egész életét parancsok és kötelességek rideg világában töltötte, sosem tanulta meg, hogyan nyisson meg magát valaki előtt. A szerelem számára nem biztonságot jelentett, hanem fenyegető mélységet, zuhanást, ami bekebelezi. A levelet többször is elolvassa, majd zsebre teszi. Aznap este Alekszej elmegy Sophie házához. A hó csendes pelyhekben hullik körülötte, miközben a kapuban áll. A nő ablakából halvány fény szűrődik ki, és Alekszej szinte látni véli Sophie sziluettjét a függöny mögött. Keze megmozdul, hogy kopogjon, de végül visszahúzza. Hogyan mondhatna bármit egy olyan nőnek, aki többet látott benne, mint amit ő saját magáról tud? Alekszej érzi, hogy minden alkalommal, amikor Sophie közelébe engedi magát, egyre mélyebb kötést alakít ki – egy kötést, amitől retteg, mert tudja, hogy képtelen lenne megtartani azt, amit a nő elvárna. Így hát a félelem győz. Az érzelmek vihara közepette visszafordul. A jeges utcákon sétálva érzi, hogy valami értékeset hagyott maga mögött, de képtelen szembenézni vele. Másnap reggel Sophie válasz nélkül találja magát. Alekszej hiánya üres űrként tátong benne, de lassan felismeri: ez a huzavona méltatlan hozzá. Évekig próbált hinni abban, hogy Alekszej képes lesz szeretni őt, hogy képes lesz közel engedni magához. Most azonban megérti, hogy a férfi saját félelmei rabja, és amíg nem hajlandó szembenézni velük, sosem tud majd igazán szeretni. Sophie úgy dönt, elengedi Alekszejt. Már nem ír több levelet, nem vár több válaszra. A nő szívében csendesen megszületik az a felismerés, hogy saját méltósága és szabadsága fontosabb, mint egy olyan kapcsolat, amely csak fájdalmat és bizonytalanságot hoz számára. Ahogy kilép a hóval borított utcákra, szinte érzi, hogy minden lépéssel visszanyeri önmagát. 1) Téged hogyan érint Sophie és Alekszej története? Szívesen meghallgatnám a gondolataidat! 2) Neked volt már olyan kapcsolatod, ahol úgy érezted, nem tudsz határokat húzni? Meséld el, hogy érintett ez téged. 3) Ha írnál egy levelet valakinek, aki fontos számodra, de bonyolult a kapcsolatotok, mit írnál bele? Írd meg nekem, ha szeretnéd átgondolni. 4) Mi a legnehezebb dolog számodra egy kapcsolatban? Hogyan próbáltad ezt megoldani? Megosztod velem? 5) Ha írhatnál 3 mondatot a történethez, mit irnál?
- Poczik Hajnalka
Sokáig a másodhegedűs szerepébe álltam bele, és nem tudtam mi történik majd, amikor végre a kör közepére állok. A karrier sokáig nem volt számomra elsődleges. Az életemben mindig a család, az érzelmek és maga az élet volt az, ami igazán számított. Imádtam az otthon melegét teremteni. Nagyon értettem hozzá. Ezt kaptam visszajelzésként. Erre fókuszáltam, ez mozgatta a döntéseimet és a mindennapjaimat. A szakmai sikerek nem vonzottak úgy, mint a kapcsolatok mélysége vagy az élet apró örömei. Mindig kitűntem a csoportban. Voltak képességeim, és megvolt a jelenlétem, amit mások is észrevettek. Mégis, valahogy mindig a vezető, a tanító, a mester mellett álltam, támaszként. Nem a kör közepén, hanem annak peremén – az, aki ott van, aki erősít, támogat, de sosem az, aki vezeti a folyamatot. Ez volt a megszokott szerepem. Ez rendben is volt egy ideig, de aztán ráébredtem, hogy ezt újra és újra én választom. Hogy mindig másodhegedűsként állok a színpadon. Ez a felismerés megrázott. A másodhegedűs szerep, amelyet olyan természetesen vettem fel, egyszer csak szűknek és korlátozónak érződött. Ez az ébredés azonban elindított egy mélyebb utat. Azóta tanulom, hogyan álljak ki magamért, hogyan legyek a kör közepén. Hogyan irányítsak, képviseljem magam, és merjem megmutatni mindazt, ami bennem van. Hiszen valójában mindig is látszottam, de most már tudatosan vállalom ezt. Négy éve kezdtem el a csoportvezetés tanulását Gánti Bencénél, az Integrál Flow Csoportvezetői képzés keretében. Ez a négyéves folyamat, amelynek alapját a hároméves Integrál Akadémia képzése adta, mélyen átalakította a vezetésről alkotott képemet és gyakorlatomat. Most a mesterképzés utolsó szakaszában járok, amely nemcsak szakmailag, de emberileg is formált. Ez az út megtanított arra, hogy a vezetés nem csupán technikák és módszerek alkalmazása, hanem belső utazás is. Különösen fontos számomra, hogy nőként tanuljam meg, hogyan lehetek önazonos vezető. Hogyan képviseljem az erőt úgy, hogy közben alázattal és tisztelettel figyelem a csoport folyamatait. Megtanultam, hogy a szilárd és biztonságos keretek, amelyeket a csoportvezető megteremt, az apai minőséget tükrözik. Ugyanakkor a lágy együttlét és megtartás az anyai minőség kifejeződése. E két szülői minőség egyensúlya teremti meg azt a biztonságos teret, amelyben a csoporttagok szabadon fedezhetik fel belső világukat. A csoportban jelen lévő többi résztvevő pedig a testvéri kapcsolódásokat hordozza, amelyek támogatják és mélyítik a közös munkát. Az előadás és a tréning gyakran lehetőséget ad arra, hogy az előadó a szerepe mögé bújjon. Ez a távolság bizonyos biztonságot adhat. A csoportvezetés viszont teljes őszinteséget és jelenlétet kíván. Ez nem szerep, amely mögé el lehet rejtőzni, hanem egy folyamatosan nyitott és érzékeny kapcsolódás. A csoportban zajló rejtett folyamatok felismerése, kimondása és megértése segít abban, hogy a résztvevők biztonságban érezzék magukat és tovább mélyüljenek. A csoport egyfajta kollektív érzékenységgel rendelkezik: érzékel, de nem mindig tudatosít. A kimondás aktusa tisztázza és felszabadítja az energiákat. Ezen az úton azt is megfigyeltem, hogy egy másik csoportvezetővel való együttműködés milyen mély tanulási lehetőségeket rejt. Tudatosan figyelem, hogy kivel tudok harmonikusan, valódi flowban lenni, és kivel merülnek fel kihívások. Ez a megfigyelés segít mélyebben megérteni önmagam működését, és azt is, hogyan lehet közösen teremteni és vezetni. Olyan ez, mint egy működő vagy nem működő kapcsolat, ahol a kölcsönhatások minősége mindent meghatároz. A vezetés számomra nem csupán mások fejlődésének támogatása, hanem egy soha véget nem érő önismereti folyamat. Egy tér, ahol a csoport fejlődése közben én magam is újra és újra tanulok, mélyülök, és kiteljesedem. Milyen neked kilépni a megszokott szerepekből és vállalni önmagad teljes valóját? Oszd meg velem a gondolataidat, utadat és tedd fel a kérdéseidet – kíváncsian várom a történetedet!