Csontos Tamás PéterMegvan az amikor rádég a kabát? Nehezedre esik elengedni a hatalmat? Az egyik legnagyobb kegyben az után részesültem amikor átadtam a Kendo klubbom vezetését a tanítványaimnak. Megkaptam a lehetőséget, hogy felfedezzem, hogyan használjam a Kendo-t mások segítésére. Már csak a munkát kellett beletenni... és idővel a világ visszajelez, 2023 ban abban a megtiszteltetésben lett részem, hogy felkértek a Magyar Kendo Vendo válogatott mentális coach szerepkörére.
5
Szecskó ZsoltA szó, amit kerestem, spiritualitás volt, mint kategória, de ez is jó. A mélyebb felé való vonzódásomból az lett, hogy a tibeti buddhizmussal megtaláltuk egymást 2002-ben. Közvetlen tapasztalásból tanulhattam, és lelkemnek otthonosnak találtam. Majd idővel rájöttem, hogy a spirituális részünkkel akkor tudunk igazán kapcsolódni, ha a mindennapokkal kapcsolódunk. Az élet megmutatta, mi az igaz, hol is tartok, ahogy láttam magam a különböző élethelyzetekben, kapcsolódásokban mintákból, félelmekből megnyilvánulni. A kép magamról és amit belül éreztem nagyon távoli volt. Ekkor jöttem rá, hogy akkor tudunk magasba törni, ha mélyek a gyökereink a földben. A lelki fájdalmaink, félelmeink, vágyaink, mintáink az első lépés a valóság mélyebb megismeréséhez. Abban tudok segíteni, hogy kontextust adok, hogy megtaláld a saját spiritualitásodat, többek között tibeti buddhista módozattal. Nem azért mert ez a legjobb és ezt kellene mindenkinek, hanem azért mert nekem ezzel van kapcsolatom, ebben van gyakorlásom. Neked saját utad van.
Benedek CsanádNéha megőrjít a magány érzése... Olyan érzés, mintha a lelkemet szakítanák szét egy középkori kínzóeszközzel és nem tudnám megakadályozni hogy szét szakadjak. 2-3 havonta mindig előjön hullámokban. Azt érzem, jól vagyok, imádom a munkám, a hobbijaimat, a családdal is jó a viszony, a barátaim is szuperek. Aztán egyszer csak egy hidegfront jelleggel megváltozik minden... Nagyon kapcsolódnék, semmire se vágynék jobban a világon, mint egy megértő társra, arra hogy este végre nem az üres szoba fogad, hanem lágy hangon "szia szívem milyen napod volt?" - de ilyenkor se energiám, se kedvem ismerkedni, se társaságba menni, teljes depressziós tünetegyüttes és mogorva állapot. Ha valaki szemezne velem, azt meg biztosan észre se veszem (megtörtént eset, barátok mesélték), vagy ha észre veszem morcosan elkerülöm a szitut, mert annyira szarul vagyok hogy a fenének van kedve odamenni egy lányhoz ilyen hangulatban... Kétségbeesetten tinder, bumble feltelepít és nyílván újabb kudarcsorozat - nem írnak vissza, random kilépnek a chatből vagy alig matchelek akárkivel is aki szimpi lenne... Arra is morcosan nézek aki párral sétálgat vagy lánnyal fut a margitszigeten, dühös vagyok, hogy nekik miért sikerült és nekem miért nem?! Ők miért élhetik meg a társat és az intimitást és én miért nem?! (utóbbi 1 évben több tucat randi és ismerkedési szitu sikertelenül) Azt is sokat hallom és egyre kevésbé akarom elhinni, hogy aki keres az nem talál, de lassan olyan érzés mint amikor a sivatagban a kiszáradás és a halál között bolyongsz... Ne keressem a vizet, úgy is megtalál, biztos ez??!! Azt meghaladtam, hogy csak a nőket hibáztassam, tudom hogy komplex a sztori és tőlem IS függ, csak ennyi sikertelenség után teljesen elengedném ezt az ismerkedést és kedvem támadna felhagyni világi életemmel, hogy zen szerzetes legyek egy koreai kolostorban :( Van ebből kiút? #magány #düh #kérdőjelek #kapcsolódás
Joós DóraHa nem érkezik a baba Mindig is rajongásig szerettem a gyerekeket. Tisztán emlékszem rá, hogy egész kislány korom óta készültem arra, hogy anyuka leszek, és sok-sok gyerek vesz körül. De másként alakult az életem. Mire a Társ megérkezett és a közös baba gondolata is, akkora már 42 éves voltam, sok mindennel a hátam mögött. És várva-várt baba évekig nem jött. Versenyben az idővel megadni magamat a valóságnak, hogy 1% esélyem van arra, hogy várandós legyek, hogy látni ebben az 1% -ban a mindent, a végtelent, hiszen VAN lehetőségem. Bízni az orvostudományban és használni. Összekapaszkodni a szeretett Férfival egymást erősíteni, mélyülni. Közben fel-adni, hinni, nem akarni, nem görcsölni. Csak lenni, elfogadni, befogadni, szeretni, áramlani. Hosszú út vezetett odáig, hogy megszülessen kislányunk, Anna. De ma itt van velünk, egészséges és gyönyörű. Nélküle elképzelhetetlen lenne az élet.
Mariann NagyNagyon sokat segítettek az árnyékaim és korlátaim átlépésében a magammal folytatott belső párbeszédeim, az őszinteségem magammal. Akkor történtek nagy változások, amikor elkezdtem tudatosítani magamban, hogy honnan indultam, és éppen hol tartok. Hogy haladok a cél felé, és már így is nagy utat tettem meg. És magamban elkezdtem értékelni az eredményeimet, a kis sikereket is. Türelmesebb lettem magammal, tudatosítottam, hogy a változáshoz időre van szükség. A földbe vetett mag sem egy nap alatt szökken szárba... Megadom magamnak, a testemnek, a lelkemnek, amire szüksége van. Megtalálom a megfelelő módszert a lehetőségeimhez mérten. Figyelem a testem jelzéseit, és hallgatok rájuk. Ha pihenésre van szükség, pihenek, ha energiára, kikapcsolódásra, olvasok, festek, kapcsolódok a természettel, sétálok, jógázok, stb. Nekem ezek segítenek. Olyan emberekkel veszem körbe magam, olyan körülményeket, környezetet teremtek, amelyben ezt megtehetem. Ahol és akivel nem, azt igyekszem leépíteni, mert az engem rombol. Tudatos döntésekkel, tettekkel tudatosságot építek, és válok önmagammá.
Cziráki Orsolya Boglárka38 évesen vágtam bele először a vállalkozói létbe , akkor tettem meg életem második tudatos ugrását a nagy semmibe önként és dalolva és hagytam ott a biztonságnak az utolsó látszatát is , az utolsó kapaszkodót és mondtam fel egyik napról a másikra a köztisztviselői állásomat. Egy 70 fős panziót kezdtem el vezetni egyedül a Bakony közelében, gyönyörű természeti környezetben, egy hatalmas tanyán, elég nagy törzsközönsége volt úgyhogy folyamatosan jöttek a vendégek, az osztálykirándulások, csapatépítő tréningek és táborok. Enyém volt a teljes felelősség, és minden feladat a szervezéstől, levelezgetéstől, a marketingen, számlázáson, a vendégek fogadásán át a programszervezésig , de imádtam, életem legjobb munkahelye volt. Egész nap rohangáltam a hatalmas birtokon, tele voltam ötletekkel, energiával és tettvággyal és jól is csináltam. A vendégek elégedettek voltak ,én meg edzett a sok rohangálástól és boldog. 3 év után innen is továbbléptem , mert megjelent az életemben derült égből villámcsapásként a Szerelem és ő ugyanolyan erős teremtőerővel rendelkezik mint én, úgyhogy nem kellett sokáig várni, hogy kitaláljunk valami közös vállalkozást , amit úgy döntöttünk, hogy együtt a nulláról építünk fel. A férjem rendelkezett a tudással , de nem találta az irányt, azt a formát, ahol igazán kibontakoztathatná azt a rengeteg mindent , amiben jó volt (igazi polihisztor: ácsként dolgozott mikor találkoztunk, de értett a fémszerkezetekhez is, a villanyszereléshez is, hegeszteni is tudott és imádott fával dolgozni)) , úgyhogy én adtam meg az irányt (kalandparkok és egyedi kalandelemek gyártása, mert ez volt annyira komplex és változatos, hogy megfelelő kihívás volt a számára) ő pedig kitöltötte maximálisan tartalommal és szakértelemmel. Volt egy ötletünk, amit ő meg tudott építeni, de nem hitt abban, hogy ezt bárki is megvenné, én meg eladtam pár hónapon belül , megszereztem az első megrendelőt , ami után jött a következő meg a következő és elkezdtek továbbajánlani bennünket. Ezt a céget 7 éve építgetjük és ma már sikeresnek mondható, kezdetben mindent ketten csináltunk benne szó szerint , úgyhogy én ugyanúgy megtanultam dolgozni a szerszámokkal (ha kell fát gyalulok, csiszolok, ha kell flexelek, ha kell 12 méter magasan festegetem a fémszerkezetet, ha kell tetőt fedek vagy alpinkodok) Emellett végeztem a háttérmunkát , az adminisztrációt, szerződéskötéseket, számlázást, marketinget (werkfotókat, médiamegjelenés, honlap), ISO minősítést szereztem a cégnek, elvégeztem a HR-s munkát stb, a férjem pedig helytállt a terepen, folyamatosan fejlesztette magát szakmailag és gyakorlatilag ma már nem csak kivitelezünk, hanem tanúsításra is előkészítünk és a férjem komoly szakmai elismerésre tett szert a kalandparkok zárt világában. Később már lett csapatunk, de ez sem mindig olyan egyszerű, ebből is sokat tanultunk, hogy milyen a jó vezető (nem elég jó embernek lenni, nagyon nem mindegy hogy néhány fontos vezetői kvalitással rendelkezik e az ember , ha egy csapatot akar irányítani és tudja e ezeket alkalmazni is) , hol kell meghúzni a határt és milyen fontos adott esetben meghúzni és következetesnek lenni , hogy nem elég szakmailag kiválasztani a munkatársakat , mert sokkal fontosabb az emberi tényező, hiszen szakmailag bárki fejleszthető, emberileg viszont már nehezebb, meg nem is a munkáltató dolga és hogy sosem szabad összekeverni a barátságot és a munkát, illetve hogy amikor a férj és feleség együtt dolgozik mennyire fontos, hogy egy jó egyensúly maradjon a munka és a magánélet között, hogy a munkahelyi stresszt ne vigyük be a kapcsolatba , illetve hogy mi mindent lehet tenni annak érdekében, hogy a stressz ne menjen az intimitás rovására stb stb Gyakorlatilag végighullámvasútoztuk az elmúlt 7 évet , de jókat sikítoztunk közben és azt tudom mondani, hogy hatalmas egyéni és közös tanulás volt és most is az, de szerencsénk van , mert az egymás iránti elköteleződés annyira erős, hogy ennek a szeretetnek a tüzében gyakorlatilag minden konfliktusból egyre erősebbként jövünk ki , pedig konfliktusból nem volt hiány. :) Főleg, hogy bennem olyan erős a Szolgálat iránti késztetés, és az alkotói energia, hogy ezek mellett volt erőm még a saját vállalkozásomat is elindítani és életben tartani , ami a saját fejlesztésű módszertanom alapján egyéni és csoportos mentorálást jelent, a női körök tartása mindig is a szívem csücske volt és lesz. Ez bennem okozott konfliktust , hogy az én "ügyem" hogyan tud megférni a férjem Ügyével , mert hiába próbáltam parkolópályára tenni többször is az életem során, mindig óriási dühenergia generálódott bennem, amíg nem találtam meg a módját a folytatásnak. Ezzel dolgozom jelenleg és keresem a legjobb megoldást arra, hogyan lehet ezt a kettőt jól összeegyeztetni egy szeretetkapcsolaton belül maradva, mert hiszek abban, hogy erre is van IS-IS megoldás és hogy a férfi és nő ügye jól megférhet egymás mellett is.
- Pályi Flóra
Nagyon sok év után jöttem rá, hogy minden problémám abból fakad, hogy nem értékelem magam eléggé és nem merem felvállalni önmagam igazán. Nem választom magam és nem választom azt, ami autentikus lenne számomra. Már egy ideje dolgozom rajta, de ez egy lassú folyamat, és mindig újabb és újabb szinteket fedezek fel, ahol még erősödnöm kell. A korszakomnak (amazon) megfelelően is ez a feladatom, így jelenleg ez a központi téma az önismeretemben.
5 
Sheila BoatengSosem gondoltam volna, hogy ilyen tapasztalatot tudok majd megosztani. Mindig is távol tartottam magam a nős/párkapcsolatban lévő férfiaktól. Viszont ahogy haladtam az úton, egyre őszintébb lettem magammal. Azt hiszem, elsősorban félelemből tettem így, illetve büszkeségből. Mivel mind a kettőt kezdtem levetkőzni a mentorommal való munka mentén, az élet hozott egy házas férfit. Nem voltam belé szerelmes, benne viszont gyorsan kialakultak érzések. Nekem akkoriban volt egy "adósságtörlesztésem": kipróbálni, hogy milyen pénzért szexelni. Ő találkozni akart, foglalt egy hotel szobát, előtte étterembe mentünk. A szobában is folytattuk a beszélgetést. És itt van vége a sztorinak. Hatalmas felismerés volt a számomra, hogy mekkora szüksége volt ennek a férfinak valakire, aki nem ítéli meg. Aki annak látja, aki ő ma (és nem 10 éve volt). Akivel tud nevetni. Aki kíváncsi a lényére. Eddig azt gondoltam, hogy egy olyan nő, aki egy házas férfival szobára megy, egy gerinctelen ribanc, aki semmibe veszi a saját testét és a férfi házasságát. Most már úgy gondolom, én voltam neki abban a pillanatban a lehető legnagyobb segítség. Pont rám volt szüksége. Azóta párterápiát kér a feleségétől és rendbe akarja hozni a kapcsolatukat. Én ennek szívből örülök. (Csattanó: a pénzt odaadta -nem is keveset-, viszont még az ösztönzésem, bátorításom ellenére is csak ölelkezni akart. Úgyhogy a vágyam nem teljesült, de így is nagyon jól éreztem magam.)
- Szecskó Zsolt
Hallottam többször, hogy félünk a félelemtől, hogy nem akarjuk érezni, és egyszer csak bekerült a valóságomba. Azt is hallottam, hogy a megrekedtség pont az, hogy meg akarjuk úszni a következő lépést, ami épp előttünk van, ehelyett távolabbra tekintünk. Szóval tapasztalom, hogy amikor már elfáradunk a menekülésben, a pótcselekvésben, a hárításban, akkor nem marad más hátra mint elkezdeni érezni. Vállalni a félelmeket, vállalni a vágyakat, melyek a félelmek mögött vannak. Ugyanis rengeteg energia valaki másnak látszani. Elfáradtam benne. Feszülve nem lehet továbblépni, és akkor van nyugalmam, ha őszinte vagyok. Azt mondom, azt teszem, aki vagyok, mégha ezzel össze is törik oly sok minden aminek hittem magam, aminek szerettem volna hinni magam, aminek talán mások felé szerettem volna szerethetőnek tűnni. Ha pedig nyugalmam van, akkor arra tudok figyelni, amire szeretnék, nem vonnak el a létükért kiabáló elfojtások. Jó félni, jó vágyni, ha ez az őszinte, és még jobb azt és úgy megtenni, kimondani, abbahagyni vagy elkezdeni, amit, ahogy tényleg szeretnék, a kapcsolódásokban, a szexualitásban, a munkában.