Rátkay JánosAteista családból származom. Szüleim kommunista pártkatonák voltak. Bár jól éltünk az előző rendszerben, a hit semmilyen szempontból sem volt része az életünknek, Isten csak egy szitokszó volt a nyelvhasználatunkban. Fiatalkoromban sokszor megkerestek közelibb és távolabbi ismerőseim a hitük megosztása céljából, de én nagyon ellenséges és ellenálló voltam, mindig elutasítottam őket. 38 éves koromig kellett várni, mire Isten hívására igent mondtam, és beláttam, hogy addigi életemben mindent saját erőmből, saját akaratomból és saját dicsőségemre akartam tenni. De mivel ez káoszhoz és értelmetlenséghez vezetett, be kellett ismernem, hogy van több a látható világnál, és van több ennél a földi életnél, ami értelmet ad egyúttal a földi pályafutásunknak is. Ekkor látogattam el egy Alpha kurzusra, amely egy olyan hely és lehetőség, ahova azért mennek el a résztvevők, hogy felfedezhessék miről szól az élet, mi a hit és mi ennek az egésznek, amiben élünk az értelme. És ott és akkor rátaláltam Istenre. De most már értem azt is, hogy nem én találtam rá, hanem ő keresett engem hosszú ideje, csak most válaszoltam végre igennel a hívására. Ha te is keresed az élet nagy kérdéseire a választ, akkor ajánlom neked is az Alpha-t. Vagy csak beszélgessünk első körben.
6
Kinga MátéÉletem eddigi leghosszabb párkapcsolata, melyről azt hittem, amitől azt reméltem, hogy örökké tart majd és tökéletes lesz, sok olyan tapasztalatot hozott, melyek által rájöttem, hogy a párkapcsolat, az igazán jó kapcsolat nem úgy működik, ahogy én gondoltam. Naiv kislány voltam és a sok csalódás után nagyon sok harc jött. Azt hittem, hogy én vagyok a jó és a párom volt a rossz, aki bántott engem. Tele voltam fájdalommal, ítélkezéssel, hárítással. Őt akartam megváltoztatni, és hittem azt, hogy ő tökéletes számomra, tökéletesek leszünk mi együtt, csak neki máshogy kell hozzáállnia a kapcsolatunkhoz. Mondhatnám, elég tipikus ez a helyzet. Vállalom. Hogy pontosan hol volt az a pont, amikor nekem kellett volna változnom, nyitnom, rugalmasabbnak lennem, vagy felismernem, hogy nem tudunk együtt haladni az úton vagy másképp tudunk... ezek mind jó kérdések... Nem láttam ezeket akkor, csak élt bennem egy kép, és ahhoz ragaszkodtam. Voltak jelek, többször volt bizonyíték megcsalásra is... számomra ezek voltak a legnagyobb intő jelek, de én túl makacs vagyok, mindig is az voltam. Hajtottam tovább ugyanazt, ha egy ilyen fejezeten valahogy túljutottunk. Az életem során csak az igazán nagy pofonokból tanultam. Így volt ez a párkapcsolat terén is. Jóideje gyűrű volt már az ujjamon, bár még nem házasodtunk össze, amikor kiderült, hogy a páromnak, életem első igazán nagy szerelmének, van egy 2 éves gyereke és gyakorlatilag egy párhuzamos élete. Másnap elköltöztem, de még másfél év kellett, hogy kijöjjek ebből a kapcsolatból. Ez volt szó szerint a túlélésemért folytatott harc. Olyan állapotban voltam akkor, hogy szó sem lehetett arról, hogy rálássak a saját felelősségemre. Sok év kellett, hogy megbocsássak neki és magamnak. Sok év kellett, hogy hálás tudjak lenni ma már mindezért. Sok év kellett, hogy újra bízni tudjak.
Morgós BenceSzkeptikus spirituális kereső vagyok → Gyermekkorom óta foglalkoztatnak az élet nagy kérdései. Katolikus neveltetést kaptam, ciszterci gimnázium. Nagy szerelmi csalódás, befordulás, keleti filozófiák, jóga, tao, buddhizmus. Nyugati tudományok, kvantumfizika, csillagászat, némi asztrológia, filozófia. Ezoterikus dolgok, reiki, szellemgyógyászat, tarot, médiumok üzenetei. önismeret, pszichológia, családállítás, meditáció, tai chi, böjtölés. Sokfelé jártam, sok iskolával megismerkedtem. Mostanra kialakult egy saját istenképem, ami már jó pár éve változatlan. Leginkább az utóbbi időben az érdekel, hogy tudjuk a dolgokat annak látni, amik azok igazából, a helyett, ahogyan szeretnénk látni őket (Radikális realizmus).
Imre OrcsikKapcsoltfüggőség, pornófüggőség és egyéb hiánypótló cselekedetek jellemezték nagyon sokáig a mindennapjaimat. Vándoroltam kapcsolatról kapcsolatra, mert elköteleződni képtelen voltam viszont olyannyira vágytam a szeretetre, hogy mindent megtettem csak megkapjam. Kellett az elismerés, kellett a visszajelzés, hogy jó vagyok és szerethető. De, ha ennek a legkisebb jelet láttam már menekültem is. Ha egy kicsit is azt éreztem, hogy végre megkaphatom amire vágytam már menekültem is. Hogy miért ?! Mert volt egy olyan mély belső hitrendszerem, hogy szart sem érek. Miután ezt felismertem már nagyon odafigyeltem mibe mászok bele. Nagyon tudatosan éltem, de a parkapcsolataimban meg mindig nem tudtam megtapasztalni a boldogságot. Továbbra is csak a leértékelést kaptam és azt, hogy folyton bizonyítanom kell. Hiába dolgoztam már magamon annyira sokat, még belül egy hang mindig azt mondta: nem vagy elég jó ! Te ezt nem érdemled meg! Mindig is ez volt a hitrendszerem egész életemben. Aztán egy nap már nem akartam "elég jó" lenni.... csak simán önmagam lenni. S, csak remélni tudom, hogy ez az elég jó" mellé megérkezik majd egy másik "elég jó".
Szecskó ZsoltA betegség tanító, a lelkünkből szól Örökletes vesebetegséggel élem mindennapjaim, dialízisre járok, ha valaki tudja, mi az. Egy folyamatos befelé fordulást hozott, ahogy egyre jobban korlátozódtak a dolgaim, a kapcsolódásaim, a tevékenységeim, próbára tesz, mi számít igazán, mire adok energiát, ha nincs annyi, hogy találok belül erőt, ha edzésben nem tudom megélni, hogyan kapcsolódom, ha nem tudok sok helyen, helyzetben ott lenni. Hogyan szeretem a testem, ha nem úgy működik, nem úgy néz ki, ahogy szeretném. Ki vagyok én? Egy ember, akiről le lehet mondani? Egy férfi aki nem tud ott lenni? Most abban vagyok, hogy legyen ami van. Tagadni, rejteni már nem tudom. Ma már nyugalmam van vele. Kezdem megszeretni mint részemet, mint barátomat, mint tanítómat. Megmutatja, hogy az erő belülről (vagy felülről) jön, ha abbahagyom az ellenfeszülést azzal ami már van. Megmutatja, milyen az, szeretni, a feltételektől függetlenül. A betegség szeretni tanít. Talán ezért vagyunk itt, hogy megtanuljunk szeretni.
Bertalan BaloghMert ugyan nem történt semmi olyan, de mégsem mesélnem el szivesen, hogy egész éjjel együtt voltunk és beszélgettünk kettesben egy szobában és... vagy Nem történt semmi olyan, de elaludtunk ölelkezve... vagy szerintem ez nem számít, de igazából csókolóztunk... vagy nem volt kimondva, hogy együtt vagyunk meg amúgy is épp szakítottunk, de lefeküdtem valaki mással... vagy igazából ez csak ölelés, kicsit hosszabb, meg érzelmesebb, de én nem tettem semmit, meg amúgy nem jelent semmit... vagy ez csak egy papír, néhány sorral, telefonszámmal, ami nem komoly, flörtnek sem nevezném csak megkedveltük egymást... vagy csak par üzenet, meg egy kicsit telefonáltunk, es... a sort folytathatnám Aztán mikor már a saját kritériumaimat sem tudtam hogyan csürni-csavarni hogy átférjek az egyre alacsonyabb léc alatt akkor elkezdődött a titkolózás. Mert ha nem tudja nem kell magyarázkodnom hiszen éreztem, ha hangosan ki kellene mondanom, én sem hinném el a magyarázatot. Aztán mikor kibújtak a szögek a zsákból akkor hazudok, hiszen a masik kényszerít, hogy erről beszéljek és magyarázkodjak, én el sem akartam mondani és biztosan nem értené meg. Pedig ez egy semmiség, meg nem is számít...de...számít. És mikor szorul a hurok és már a hazugságok és titkok közt túl nehéz lavírozni, akár le is zárhattam volna hellyel-közzel tisztessegesen bármelyik kapcsolatot...de helyette elkezdem lassan lerombolni, ha nem ment, szétbaszni, izomból, geci módon. Mindegy hogyan, csak legyen tettes és áldozat. 1 év, 3 év, 5 év...nem számít. "Most szabadítsanak ki mert nembírom tovább. Hiszem megfojt, nem hagy, nem lát, nem bízik..." Önsorsrontás, meg sémakémia, meg traumás kötődés...ilyenekkel takaroztam, hogy ne kelljen beismernem magamnak, hogy nem vagyok őszinte, hogy ez a kapcsolat, élet, működésmód már nem szolgál. Persze tudom, egy kapcsolathoz két ember kell, meg közös a felelősség...blablabla Bátorság, őszintesés, igazság, szeretet. Ez látszik körvonalazódni, ebben a sorrendben.
dr. Joós Károly20 éve meditálok, de mindig van hová tovább fejlődni benne. Keresztény szemlélődés, zen út, TM, mindfulness - bármelyiken el lehet indulni, de az út utolsó szakasza ugyanaz: megélni az Egységet a Világgal, Istennel. Nem tudok nem megváltozni, nem válni jobb emberré - egyre több szeretet lesz az életemben, egyre több hála és öröm, egyre nagyobb béke. Máté Gábor Normális vagy könyvét évekkel ezelőtt olvastam, ő is arra jutott, mint én magam és sokan mások: ebben a felgyorsult, hipercivilizált, őrült világban nagyon-nagyon nehéz megőrizni a testi-lelki egyensúlyunkat. Teljesen normális, ha belebetegszünk. Nem velünk van a baj - a világunk beteg. Én csak piciben tudok segíteni másoknak, orvosként vezetem őket, akár éveken keresztül. Igazán nagy változás mindig akkor lesz, amikor megértik, hogy nem a világot kell megerőszakolni, hanem Őnekik kell megváltozni. Új emberré válni, magukat szeretni, és ezen keresztül másokat is tisztábban, jobban. Saját testi-lelki egészségünk javítása és a Világ megváltása egy és ugyanaz az irány. Magunkon segítünk, és ahogy összefogunk másokkal, billentjük a környezetünket. Csalogatjuk, csiklandozzuk, támogatjuk a túlfeszült, beszűkül Másikat, hogy ő is lépjen, ő is változzon. És mindig van eredménye annak, ha szeretetet adunk. Gyümölcsözik, ha nem is ma, majd holnap vagy azután. Türelemmel és kitartással együtt változást indítunk a világban, és így az utánunk érkezők már egy szebb világban élhetnek. Isten, az Univerzum velünk van. :) Mi tehát a tapasztalatom? Egyszerű: mindig van remény, és sosem fogy el a szeretet. Sosem késő, mindig változtathatunk - és ha adunk, mások is változni fognak. Nem kell sietni, néha sok türelemre van szükség. Különösen, amikor egy társadalmi változás ügynökei vagyunk a társainkkal - talán éppen itt és így a Humanian. Amikor pedig segítőként állunk a másik mellett, a legfontosabb feladatunk, hogy Hitet tápláljunk benne. Csaljuk át egy másik világba, ahol ő lehet jól, ahol ő szeretetreméltó, ahol egészséges lehet testileg és lelkileg is. És ahogy szép lassan valóban elhiszi, az élete megváltozik, és valóban meg tud gyógyulni...
Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsNagyon gyakori megélésem, hogy az emberek kérdeznek. Mármint hogy élek, teszem a dolgom és megtisztelnek az élet nagy kérdéseivel, mert talán úgy látják, sok minden jól működik az életemben. Arra jöttem rá személyes élmények és csoportvezetés révén is, hogy a keresztény emberek túlnyomó többsége nem érti, mitől és hogyan tud jól működni az ember Istennel járása. Sokunk Istenképe is teljesen szürreális a minket ért traumák miatt. A napjaim nagy részében arról beszélek embereknek, honnan tudom, hogy Isten vezet, hogyan érdemes imádkozni, mi a titka egy előrefelé haladó keresztény életútnak és hasonlók. A legdöbbenetesebb az számomra, hogy mennyire nem vesszük komolyan a Biblia igazságait, és olyan alapvető törvényszerűségeket, amilyen a vetés és aratás, határok kijelölése és működtetése és hasonlók.
Danók DánielMunkamánia. Ettől majd megbecsült ember leszek és lehet bármilyen cuccom, amit csak kirakok az asztalra és jön rá mindenki, mint a darazsak a mézre, nekem majd csak válogatnom kell. De nem ez az igazság. Az igazság az, hogy az elején gatyában, aztán térdig letolva, aztán bokáig letolva kuncsorogtam az "apróért", amit felnagyítva mutathattam. De minek... Aki amiatt szeretett, az nem engem szeretett, hanem azt amit mutattam. Nehéz ezt felismerni és megbékélni vele. Át akartam baszni a világot. Nem sikerült. Újra meg újra nem és nem, de a fal nem volt elég kemény amibe a fejemet vertem. Eleinte. Aztán kemény lett. Aztán fájt is, de nem ismertem más utat a "boldogsághoz", ígyhát folytattam. Belebuktam, darabokra esett a mázas álom és az annak bemutatott "élet". Győzködtem magam, hogy hasznos amit csinálok, mert ilyen jól senki nem fűrészel fingot mint én... Lehet, hogy így van, de ezzel semmi olyat nem tudok alkotni, amire büszke lehetek vagy bármit is hozzátesz bármi értelmes dologhoz, csak mennek a nullák egyik számláról a másikra meg a 100 oldalas értelmetlen dokumentumok. Ezzel kezdődött talán a csillámpoköd-mentes barangolás... Közben előkerült a pia. Sohasem okozott problémát vállalhatatlan inni magamat, de ez fel sem tűnt. Megérdeméltem, sokat fűrészeltem hétről hétre és hát jár a kikapcsolódás. Minden héten legalább egyszer, de ha módom volt rá, akkor többször is. Így vagy azért nem érdekelt az összeomló világom, mert lebénítottam az idegrendszerem vagy azért, mert a túlélésért küzdöttem a forgó szobával.
Marina dr. VargaA legújabb podcast hatására ma írtam egy levelet Tamásnak, abból idézek, úgy gondolom, talán elegendő: "Értelmet nyert az elmúlt sok-sok évem, ahogy bejártam az ívet, amit leírtok. Aztán, hova jutottam, ahogy mondjátok, hogy az előttem álló nap feladatait megcsináljam. Lesve körül, hogy vajon én vagyok e bolond. Mert voltam magam is agglomerációscsaládos, új autós, karrierres ügyvéd. Férj, gyerek. Még boldog éveim is voltak, meg sok lóvém. Oktattam a szakmát. Aztán jött az a szenvedés, amit már nem lehet kibírni, és aminek a megszüntetése miatt hajlandó az ember végre bármire. Így aztán a sok-sok év önismeret meg jóga. Védikus bölcsész meg minden is lettem. Pszichodrámát vezettem és családot állítottam. És a megvilágosodás volt az egyetlen célom. Mondanám, hogy röhögnöm kell, de nem. A megtapasztalásaimat semmiért nem adnám. Elváltam, szerettem férfiakat, adtam, hatottam. Mint a nagykönyvben , tudod. Számüzetés vidéken, évekig. Egyedül. Mindent. A mester aztán azt mondta, mindent tudsz. Mostmár menj és csináld. Azóta nem voltam nála. Továbbképzéseken igen. Máshol. De mit csináljak? Mi van? Megvágytam a Férfit, és újra férjhez mentem egy akkor a remete korszakot toló emberhez." A rendrakáshoz értek :D