Fanni NémethSokan írnak és mondanak sokfélét az anya szerepről. Az a tapasztalás viszont, amiről most szeretnék írni, nem igazán van még benne a köztudatban (vagy legalábbis engem megkerült az infó). Megdöbbentő és húsbavágó volt a várandósság, a szülés, és aztán az utána következő időszak is. De nem csak lelki szempontból -ez talán egy következő tapasztalat kártya lesz…-, hanem a fizikai részéről. Mintha egy kapcsolót kapcsoltak volna fel bennem, tisztán emlékszek a pillanatra, és az addig vezető mozzanatokra is. Az általunk ismert világ rettentően fizikai síkokon mozog, szinte csak itt keresi az értékeket: pénz, fizikai megjelenés, státuszszimbólumok stb. Ezek után azt hihetnénk, legalább a testünket megismerhetjük, ha már a lelkünk bugyrait nem is annyira: testépítés, diéták, vágyaink teljesebb kiélése, tabuk döngetése, megdöntése, és sorolhatnánk még. Ám amint bekerültem a várandósgondozásba, és a testem is változni kezdett, megmoccant bennem a kétely is: vajon tényleg olyan jól ismerjük magunkat, amennyire hisszük? Vagy a természettől való eltávolodás közben ennyire önhittek lettünk? Elfelejtettük felismerni testünk jelzéseit, ösztöneinket. Amit a természeti népek még zsigerből tudnak, azt nekünk most újra fel kell fedeznünk önmagunkban, és a tudomány által alátámasztva is. Merthogy a testünk egyébként teljesen jól van összerakva, ezt mindannyian tudjuk és látjuk is: a kisbaba, kisgyermek, amíg „el nem rontjuk”, önjáró. Tehetetlen újszülöttből járó, beszélő emberke lesz. Szükségleteit, éhségét jelzi, a teste pedig megszerzi azt, amire szüksége van: azt eszi, amire éppen szüksége van a szervezetének, úgy mozog, hogy az a legoptimálisabb legyen számára (hordozás, igény szerintiség, EC, BLW, szabad mozgás, mezítlábazás). Aztán szépen lassan beletörik a felnőtt világba, és felnő ő is. Lassan mindent elnyomnak benne a kivülről jövő minták, impulzusok. Mit egyen, mikor, mennyit, mit mozogjon s hogyan, mikor beszéljen másokhoz, és milyen módon. A lista végtelen, a lényeg egy. A zsigeri késztetések eltompulnak, az agyunk majd jobban tudja. A szakmámnak, a szüléstörténeteimnek, a várandósságnak, a gyerekekkel eltöltött időnek, és a betegségemnek hála rengeteg friss infóhoz jutottam, s jutok is folyamatosan. Ma már igyekszek széles látókörrel a középúton haladni, evidence based infókat beszerezni. Ezek a tapasztalatok lassan de biztosan indítottak afelé, hogy jobban bízzak önmagamban, és abban, amit érzek. Ez a testtudatban erősödés a lelkemet is formálta, persze oda vissza, ahogyan ez lenni szokott. Jobban bízok magamban, és abban, hogy csak én tudhatom, mi a jó nekem. Ha a határszabással maradtak is még leküzdendő akadályaim, a legbelsőbb énem megedződött, már nem olyan könnyű megingatni.
2
Sándor AttilaA leendő anyóssal maradtunk a konyhában ketten, a vasárnapi ebéd után. Mama, csak pakolászott serényen. Ez alatt picit szöszöltem, majd már molyolni is kezdtem, majd felszökve a székből, lecsaptam a mosogatásra. Megszoktam a legényélet alatt, hogy a mosogató az nem szekrény, nem tárolásra tervezték... Mama egy picit ráfeszült, hogy majd Ő megoldja, inkább pihenjek..., de én nem hagytam magam. Ekkor belépett az apósjelölt és megkért, hogy menjek vele, mert nagyon fontos dologban szeretne velem beszélni. Hát lementünk a műhelybe, ahol kitöltött egy deci pálinkát, ama klasszikus kávéspohárba. Magának is töltött, majd a kérdőre görbült szemöldökömet észre sem véve, koccintott velem és lehúztuk a páleszt. Azonnal újra töltötte a poharat. Azt is megittuk. Ekkor tért rá a fontos ügyre: Attikám! Férfi ember a konyhába csak két okkal tér be. Az egyik ok az, ha éhes, a másik, ha reklamál. Sajnos az öreg, elég korán átment a Jóistent szolgálni, régi barátokkal barkácsolgatni. A világ, biztosan kevesebb nélküle.
NóraHöss Nóra vagyok, 1996 óta élek együtt súlyos atópiás dermatitisz betegséggel. Most, 33 éves koromra az egész testem érintetté vált. Tudom, milyen az, amikor a szégyen érzése elválaszt a világtól – és néha saját magunktól is. Egy ponton ráébredtem, hogy soha nem lehettek határaim és szükségleteim. Tudatosult bennem, hogy a bőr egy határszerv és változásra van szükségem. Radikális határhúzásokba kezdtem, most ez a központi téma az életemben.
Kretter BeaÉszrevettem, hogy időnként kicsekkolok a valóságból...amikor csak úgy vagyok, de olyan, mintha nem lennék a jelenben, a testemben. Kicsit kutattam és ezekre a válaszokra leltem: az idegrendszerem paraszimpatikus üzemmódba vált, annyira biztonságos közegben érzem magam, hogy nem kell „őrt állnom”, a tudatom pihenőre megy, ez az állapot hasonlíthat a meditáció mély fázisához, álomszerű éber állapothoz, ilyenkor a jelen pillanat linearitása megszűnik, és a figyelmem inkább „szétszóródik” vagy „kitágul” — nem egyetlen konkrét pontra fókuszálok, hanem az egész létezésre, a tudatom ideiglenesen kilép a megszokott racionális keretekből...és földelni kell, ha nagyon gyakran vagyok így...ismerős?
Esztergomi KatalinAz a tapasztalatom, hogy amikor fájdalom, hiány vagy tehetetlenség van jelen, az emberek gyakran menekülnek a megoldásba, a „miértekbe”, a tanácsadásba – a valódi JELEN-LÉT helyett. Tegnap a Tréningbár csapatával a szokásokról tartottunk tréninget. Az egyik résztvevő megosztotta egy nehézségét, hallatszott, hogy saját magát is megítéli. Még be sem fejezte a mondatait, máris záporoztak felé a többiek „megoldásai”. Jó szándékkal, de mégis: a résztvevő egyre inkább elcsendesedett. A története lassan láthatatlanná vált… Amikor hazaértem, egy halálhír fogadott: egy huszonéves ismerősünk életét vesztette. Az édesanyja felhívott, és természetesen magát hibáztatta. Ismerős érzés… Amikor a 9 éves kutyám, Zina szepszisben meghalt a nyár közepén, én is újra és újra azt kérdeztem magamtól: Mit kellett volna másképp csinálnom? Ezek a helyzetek ugyanarra a felismerésre vezettek: amikor találkozunk a másik ember fájdalmával, tehetetlenségével vagy hiányával, valójában a saját fájdalmunk, tehetetlenségünk és hiányunk is megszólal. És ez az, amit olyan nehéz elviselni. Könnyebb gyorsan magyarázni, miérteket keresni, tanácsokat adni – mint ott maradni a csendben, a kiszolgáltatottságban, a közös emberi törékenységben. Pedig épp ez gyógyít: amikor megengedjük, hogy a fájdalom is mi legyünk, hogy a nehéz érzések is rendben vannak. Amikor nem tereljük el a fókuszunkat, csak „odaülünk csendben mellé”. Ez elég. De azt tapasztalom, hogy ezt csak akkor tudjuk megtenni másokkal, ha a saját fájdalmainkat is képesek vagyunk elfogadni. Nem csak kimondani, hogy elfogadjuk, hanem valóban együtt lenni velük.
- Fanni Németh
Egész életemben hittem. Akkor is, amikor kihúzták a talpam alól a talajt, és kiléptem az addig megszokott világképből. Kétségeim ébredtek, kérdéseim lettek, amikre senki nem tudott választ adni. Nem tudtam elfogadni, hogy az én fejemben élő Isten annyira más legyen, mint amit tanítottak. Az élet folyt tovább, a hitem megmaradt. Csiszolgattam, tisztogattam magamban az újonnan tanultakat. Más Istenségeket, más hiteket, más felfogásokat. Aztán kikristályosodott előttem valami, egyfajta konklúzió. Ugyanabba a szőttesbe vagyunk belefonva mindannyian. A világ pedig, amibe beleszülettünk, sokkal hatalmasabb annál, mint amit fel tudunk fogni, meg tudunk ismerni. Ahogyan Isten is lehet más, mint ahogyan eddig tanultuk.
Christoph Dózsa12 eves koromban elvesztettem a szüleimet 3 honap különbseggel. „Senkitöl“ nem kaptam segitseget(nem talalkoztam pszihologussal). Most 31 evesen 10 ev noszogatas utan a felesegemtöl egy „valsag“ pillanat vegett vegre raszantam magamat arra, hogy beszeljek egy pszihologussal. Nem bantam meg!, söt nagyon sokat adott nekem; biztonsagot, megertest, ravilagitast arra miert eltem ugy az eletemet addig. Ui.: azota is folyamatos kapcsolatban vagyok a pszihologussal es ijesztö de rengeteg mindent mond amiröl Istvan is beszel a videokban.
Dániel SzőkeKiégni nehéz…legalább is nekem nehéz volt eljutni idáig. Diktátor munkakerülő Apa, önsajnáltató és munkamániás anya, 3 testvér. Szinte vak bal szem, kövérség, töménytelen kiközösítés, bántás, megalázás 7. Osztályos koromig. A gyerekkorom önmagamban boldog volt, de sose értettem a világnak mi baja velem, miért bánt?! Aztán jöttek az emésztési gondok (mai napig 33 éves vagyok), egy erős 15-20 évnyi pánik roham periódus különböző felvonásokban stb. A középiskola még keményebb volt, verekedések, maffia, túlélés, éberen alvás stb. Kemény játék egy gyereknek, de túléltem. Igaz, a kollégiumban nem mertem elmenni wc-re, miután egyszer rám rugták az ajtót és elvették a wc papírt, mert nekik ez vicces volt. Igen, 5 nap wc megvonás minden héten! Minden áron túléltem, nem törtek meg soha, a jószívűségem és kedvességem, kapcsolódni vágyásom nem tört meg. Alig vártam hogy kiszabaduljak az iskola karmaiból, ahol az a rengeteg sérült ember és tanár volt. Bántottak, de magukat is bántották! Lett egy barátnőm aki már feleségem és 15 éve vagyunk együtt :) Ő a mindenem, nélküle lehet nem éltem volna túl, pont jókor érkezett. A munka világában ambíciózus, motivált voltam, sok szakmát megtanultam, sok helyre költöztem, egy lehetőséget se hagytam ki. Mindig rettegtem, de a bátorságom mindig erőt adott. Tanultam, dolgoztam, tanultam, dolgoztam, költöztük stb. Aztán volt egy űr bennem, ami teret nyert. Mire jobb lett a pánik betegségem, visszatért ismét. A jóga és meditáció segített, meg egy 5-6 év önfejlesztés, minden formáját faltam a témának. Lett egy gyerekünk, okos, gyönyörű gyerek, már 8 éves, ez szüntette meg az űrt! Viszont az apai minőség keményebb lett mint az iskolás éveim…túl sok a felelősség, túl nehéz. A munkák amik szembe jöttek - munka, vállalkozás, napi 12-14 óra munka, kft, még több munka és egyre nehezebb fennmaradni a felszínen. Sok költözés, sok szakma, sok újrakezdés, rengeteg megfelelés…A piac szűkül, a szakemberre kevesebb az igény, nagy a verseny, az adóterhek több mint 10*-ére duzzadtak időközben. Hiába dupláztam 4* a fizetésem, alig éltünk jobban. Na ez tört meg, itt égtem ki. Eddig bírtam. Elbuktam az iskolában, önérvényesítésben, a munka világában is, vagyont sem tudtam szeretni sehogyan, apaként is keveset vagyok a gyermekemmel. Az egészségem romlik évről évre, nem látom a kiutat, de szeretem az életem nagyon, meg az embereket is. A feleségemmel viszont megújultunk sokszor, a legértékesebb kincs az életemben a mai napig! Igaz, a kapcsolatunkban is vannak extrém dolgok, de ezeket nem itt és nem most! Kapcsolódni imádok, de akik körülöttem vannak erre nem képesek. A meditáció, jóga, önfejlesztés és tudatalatti módszerek nem hoznak áttörő eredményeket a ráfordított energia és pénz ellenére sem. A munka megvan, megélünk, de ennyi. Nem találom a 10 éve keresett hivatásom, hiába kérem. Kiégtem, átadom magam az életnek és lemondok a vágyaimról, ambíciómról, azt mondom hogy kapja be mindenki! Csak békét akarok, semmi mást, csak békét! Azt érzem az egész életnek ez volt a célja, hogy megtörjön, akkor legyen boldog vele. Tudom, hogy küzdöttem, nem adom fel amíg élek. De bölcsebben cselekszem mindenben az életben. Ez nyilván a történet egy apró szelete, amelyet kezdésnek osztok meg ezzel a közösséggel, de jó lenne előbb-utóbb a teljes képet átadni. Hogy miért? Megtudni, vajon hol hibázhattam? Vagy hogy van e értelme hibát keresni egyáltalán?! A hitem ami többször változott életem során mind darabokban van. Nem is érdekel tovább, csak béke kell. Nem pénz, nem egészség (mert belefáradtam az egészség keresésébe), nem siker, csak béke, a családommal! Hogy megélhessem a kapcsolódást, az időtlenséget. 33 éves vagyok, de azt érzem, mintha 60 év belement volna már az életembe, mint tapasztalás. gyerek korom óta félek, szinte minden nap, alig vannak olyan napok, mikor nem szorongok a félelemtől. Az oka, a haláltól való félelem. Ez mindent felülír. A pánikrohamaim is innen vannak. Igaz, ezek már nagyon ritkák és akkor is pár másodperc alatt elmúlnak. Lehet, hogy épp ez az oka a kiégésnek, nem is a fent említett többi ok, meg amiket le se írok ide. Ki tudja?! Akárhogy is, békére vágyom, semmi másra! Köszönöm, hogy megoszthattam! Dani