Katica TothGyerekkoromban sok időt töltöttem anyukám fodrászüzletében. Egy apró szoba volt a házunkban, ahol a hajlakk illata keveredett a kávééval, és közben emberek jöttek-mentek, történetekkel a szívükben. Anyukám hallgatta őket. Nem sietett, nem javította ki őket, nem akart megoldani semmit. Csak ott volt. Figyelt. És ahogy figyelt, valahogy mindig könnyebb lett a levegő. Nemcsak a frizurájuk szépült meg, hanem a tekintetük is más lett, amikor felálltak a székből. Én ott ültem mellette, és hallgattam. Néha kérdeztem is, gyerekként kíváncsian, ösztönösen. De leginkább éreztem. Mindig is éreztem az embereket. Egy sóhajban, egy félrenézésben, egy apró mozdulatban megéreztem, hogyan vannak. Mintha valahogy mindig hallottam volna azt is, amit nem mondanak ki. Később rájöttem, hogy ez az érzékenység nem teher, hanem ajándék. Csak meg kellett tanulnom bánni vele. Megtanulni, hogyan tartsam a teret másoknak anélkül, hogy elveszíteném magam benne. Hogyan legyek jelen, nemcsak testben, hanem lélekben is. Ezért tanultam. Könyveket, tanfolyamokat, kurzusokat, rendszereket — mindent, ami segített megérteni, mi is történik az emberben, amikor beszél, amikor sír, amikor hallgat. De végül mindig ugyanoda jutottam vissza: a segítés lényege nem a technikákban van. Nem a módszerekben, nem a protokollban, nem abban, hogy mit kell mondani. A segítés számomra mindig az élő, lélegző kapcsolódásról szól. Arról a figyelemről, ami megtart, és arról a jelenlétről, ami nem próbál megjavítani semmit — csak ott van, és tart. Aztán telt az idő, és a történetek valahogy mindig megtaláltak. Az emberek elmondják nekem, mi bántja őket, hol akadtak el, mi nehéz most. Én pedig nemcsak hallgatom, hanem érzem is őket. Talán azért, mert már sok mindent láttam, megéltem, és közben megtanultam, hogyan lehet a fájdalomból érteni — nem csak túlélni. Nem hiszek a kész válaszokban. Abban hiszek, hogy minden ember története egy kulcs — és ha elég figyelemmel vagyunk, megtaláljuk vele az ajtót, amin tovább lehet lépni. És azt hiszem, talán ezért is van bennem ez a mély vágy segíteni. Mert nem mindig volt mellettem valaki, aki meghallgatott volna. Aki felém nyújtotta volna a kezét, amikor szükségem lett volna rá. És most, amikor másokat tartok, valahogy én is gyógyulok. Minden történet, amit meghallgatok, megérint bennem valamit — egy régi emléket, egy érzést, egy hiányt, amit szeretettel ölelhetek magamhoz újra. Ahogy mások gyógyulnak mellettem, bennem is helyére kerül valami. Mert minden emberi történetben ott van egy apró darab az enyémből is. És miközben segítek másokat, lassan, finoman, én is újra és újra megtalálom önmagam. Ma is ugyanolyan őszintén hallgatom az embereket, mint gyerekként a fodrászszék mellett ülve — csak most már tudatosan, mélyebben, több rétegben értem, amit hallok. És ez az, amiért hálás vagyok: hogy a figyelésből, ami valaha ösztön volt, mára hivatás lett. Gyerekként még csak hallgattam. Ma már értem, miért hallgattam olyan figyelmesen. Mert valahol akkor kezdődött mindaz, amit ma megélhetek — a gyógyulás, az emberség, a kapcsolódás.
3- MMeli
Idő kellett mire rájöttem, hogy olyat keresek aki hasonló. Hasonló gondolatvilágban, értékekben, aktivitásban, célokban és tervekben. A többiben pedig nyitott, hogy újat mutathassunk egymás számára. Így lesz egyben biztonságos és kalandos a jövőnk.
1 
Dorottya GazdaKamaszkoromban rám talált a bábszínház, s innentől kezdve minden vágyam az volt, hogy ilyen közegben dolgozhassak majd. Az egyetemi jelentkezéskor egy nehéz felismerés volt az, hogy arról akkor már lecsúsztam, és nem voltam kellően bátor sem, hogy művész legyek, vagy valamilyen formában alkotó tevékenységben adhassak egy színházi közösség munkájához. Végül tanárként végeztem, és közben megismertem a drámapedagógiai módszerét, ami tökéletesen ötvözi mindazt, amit szeretek és fontosnak tartok pedagógusként. Hatalmas vívódások közepette, de bízva az isteni vezetésben, hittem abban, hogy az egyetem után a színház lesz az első munkahelyem. Így is lett! Felvettek! El sem hittem, hogy a fotóm fent van a társulati falon, hogy én ezen a helyen dolgozom. Csodásan éreztem magam, végre nem voltam kakukktojás. Tudtam, hogy végre megérkeztem, jó helyen vagyok, csak éppen nem abba a feladatkörbe vettek fel, ahová én való vagyok. És ezt azért állítom ilyen bátran, mert a szeretett kollégákkal való beszélgetés, a saját megéléseim és az azóta történt események is ezt erősítik meg. A volt főnökeim olykor igen kegyetlen viselkedése, naivitásom és pályakezdő lelkesedésem, és a "mindent kibírok csak hadd lehessek itt" munkakedvem elég volt nekik ahhoz, hogy minden áttoljanak rajtam, ami csak a csövön kifér, én pedig bírom, mert muszáj, mert "jónak kell lennem", meg kell nekik felelnem. Tudtam, hogy én ezt csak muszájból teszem, mert itt ezt végig kell lépkedni, akkor is, ha tudom, hogy "nem erre vagyok kitalálva". Nagyon rövid időn belül középvezetői pozícióba kerültem, majd több ember munkáját egyszerre kellett végeznem, és azt éreztem, olyannyira egyedül hagytak, hogy mindjárt összezuhanok a rám nehezedő súly alatt. Az álom hely, ahová a szívem húzott, ahová már sok éve egy nagyon erőst hívást éreztem, elkezdett egészen mást jelenteni. Gyomorgörcs, folyamatos váll-, hát- és derékfájdalom, a bőröm és hajam állapotának romlása, étvagytalanság, alvásproblémák. A testem szólt, a lelkem nem bírta és egyre tobb databra hullott és végül a sok-sok átsírt éjszaka után felmondtam. Az első full-time munkahelyem megtanított arra, hogy milyen fontos felismerni, majd kijelölni a saját határaimat. Megtanított bátornak lenni, kiállni magamért és rávilágított arra, mennyire fontos az, hogy milyen a főnököd hozzáállása bizonyos dolgokhoz. Rengeteget tanultam magamról, a sebezhetőségemről, a főnök-beosztott viszonyokról, a munkahelyi környezetről, a hivatástudatról, a fontossági sorrendekről, a lelki erőről és támaszpontokról...és úgy éreztem, na igen, most jött el az a pillanat, hogy azt mondhatom, felnőttem.
- Dorottya Gazda
Az önkéntesség is lehet függőség? Adni, adni, szeretetből, önzetlenül - szeressetek engem is! Sok év önkéntesen és valóban teljes szívvel végzett munka után most szünetet tartok. Elfáradtam. Van, amikor nem tudok adni, mert újra kell töltenem a saját kis fiókjaimat is. Lehet ebben is szüntet tartania, és most ezt végre megérkeztem megengedni magamnak... csak rábukkani váratlan, szép dolgokra, csak úgy élni, szeretni, elbukni, felállni, tapasztalni - ez esik most igazán jól. S ha lesz újra miből, akkor majd mindezt a fényt tovább is adni, elosztani a boldogságot. Addig is változom, töltődöm és önkéntes alapon több időt töltök magammal.
1 - Dorottya Gazda
Egy szomorkásra sikerült nap végén szembesültem azzal a ténnyel, hogy egyébként Valentin nap van, és még ennek tetejébe én egyedül kuksolok itthon. Istennő névvel és egy csodálatos szép szarvasbogárról készített fotómmal belevetettem magam az egyik társkereső applikáció sűrű erdejébe. Ez a titokzatosság többeket is felcsigázott. Összeakadtam egy olyan sráccal, aki valami elképesztően gyönyörű, nem tolakodó, finoman udvarló, kíváncsian és férfiasan elegáns, tiszteletteljes, egy rendkívül játékos, de egyáltalán nem tolakodó beszélgetést kezdeményezett. Hosszú órákon keresztül chateltünk, mély témák felé is eveztünk, könnyebben osztottunk meg magunkról bensőségesebb, érzékenyebb dolgokat is a sajat eletunkrol. Egy ténylegesen őszintén, kíváncsi ismerkedési folyamatba csöppentünk. Majd másnap pedig felfedtem magam. Nem lett belőle folytatás, de mindketten azt fogalmaztunk meg, hogy kölcsönösen izgalmas, szórakoztató és egyben gyógyító hatása is volt ennek a "találkozásnak". Életem legjobb társkeresős élménye volt, és nem mellesleg egy szép Valentin napi este is lett belőle mindkettőnknek. Bárcsak ilyen szarvasbogáristennők nélkül is menne ez a kommunikáció az ismerkedésben! Nem véletlenül találhatták ki egykoron az álarcos bálokat....
- AAAndrea Andrea
Az eddigi tapasztalatom azt mutatja, hogy nehéz azokat megmutatnom. Ugyanakkor sok és érdekes van belőlük a magánéletből és azon túl is. Szeretem ezeket a mély önutazásokat, de még szívesebben olvasom másokét. Látom már a világ bonyolultságát és egyszerűségét.
3 - Katica Toth
Az én tapasztalatom az, hogy maszkolni sokaknak könnyebb és egyszerűbb – akár szó szerint is, filterek mögé bújva. De én pont a másik oldal vagyok. Én beleteszem a figyelmem, a jelenlétem, a csillogást a szememben – nem azért, mert bele kell, hanem mert csak így tudok kapcsolódni. Csak így érzem, hogy valóban ott vagyok. Nem tudok félgőzzel jelen lenni, nem tudok „taktikázni”. Adok, mert így természetes nekem – ez az, ami éltet. És igen… ezt én is ritkának látom. De hiszem, hogy amikor két ilyen ember kapcsolódik, az nem hétköznapi. Az valami nagyon valódi. A Covid hozta el nekem azt az online világot, ahol mégis lehetett igazán kapcsolódni. Ott születtek olyan barátságaim és ismeretségeim, amikből később személyes találkozások lettek. Van, ami élő és mély maradt, és van, ami nem – de mind nyomot hagyott. Szóval nem, ez nem álomvilág. Van ilyen. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. És fantasztikus érzés, hogy bár ritka, de mégis létezik ez a fajta valódi kapcsolódás.
Fanni NémethJelenleg éppen azon igyekszek, hogy egy régóta dédelgetett álmomat megvalósítsam,s ezzel még inkább olyan életet élhessek, ami elégedetté tesz. Kis naivként azt gondoltam, a nagyja rendben van a fejemben. Most pedig szembesülnöm kell vele, hogy csak fordítottak rajtam egy kicsit. Hogy más szögből nézhessem magamat, a világot. Rettentő káoszt teremt ez bennem, újabb kihívásokat, valahogy pedig mégis ugyanazok. A lényem más árnyékos oldalai kerültek elő, de talán egy dolog reményt ad: visszanézve más sötét élethelyzetekre, az erőm most is valahol ott van belül. Csak meg kell találjam ebben az új helyzetben.
EszterMélyen együttérzek és tudok azonosulni minden soroddal. Nagyon nehéz ez az ismerkedés dolog. Én is ugyanabban a táborban ücsörgök, mégis, egyre inkább van egy mélyreható, belső hitem azzal kapcsolatban, hogy meg kell érkezzen, AKI a lehető legjobb. (Tudom…,szétrágott mantra, de szerintem működik🙂). Nekem most a legfontosabb rutinom ezirányban, hogy tartsak fent a leendő páromnak teret? Tudjon az életembe megérkezni, ne töltsem ki munkával, gyerekkel, kötelességgel, pótcselekvéssel az ő helyét. Legalább addig is épülök. (Sokszor tekintek erre a folyamatra úgy, mint amikor a menyasszony készülődik… és igen, a lelkem is öltöztetem.) A másik napi gyakorlatom, hogy boldogsággal, nem rossz érzéssel tudom már nézni a párokat, csókolózó fiatalokat. Kicsit osztozom is az örömükben, mert érzem a szívmelegséget, s közben elképzelem, hogy milyen jó lesz majd nekem is nemsokára hasonló helyzetben.😃 Naiv elgondolás? Lehet…, de teljességből szeretnék kapcsolódni, nem a régi hiányból, ami annyi elkeseredést okozott már az életem során. Szerintem ez a fajta állapot hívogatóbb és nekem is jó benne lenni. S ami talán a legfontosabb, hogy tegyek a találkozásért tevőlegesen, akár komfortzónán kívüli dolgokat és tudjam szeretettel elfogadni azt is, ha mindez mégsem így lesz, hisz valamilyen úton-módon az is értem van. 🙂
Fehér Imelda10 évesen kértem egy tükröt karácsonyra a szüleimtől. Kaptam egy nagyot, amiben tetőtől talpig láttam magam. Ez lett az egyetlen biztos pont az életemben. A tükör és a mozgás. Bármi történt velem a testemre mindig tudtam hatni. Táncoltam, tornáztam és figyeltem, ahogyan változik minden. Meghízom és lefogyok, szomorú vagyok és boldog. A tükör ott volt. Aztán jöttek költözések, a tükörnek nem lett helye. Sok éven át. 40 évesen elváltam, egyedül maradtam 2 gyerkőccel. És vettem egy tükröt, beindult újra a mozgás, a tánc, hogy itt vagyok magamnak bármi történjék is. Lassan kezd megnyugtató valósággá válni. Nehéz volt az út eddig, de szeretem az utat, ami önmagamhoz vezet. És mennyi ijesztő és sötét oldalamat tudtam végre látni, őket még nem annyira szeretem, de már ismerem. A mozgás, ami megforgatja az energiáimat, mint egy Rubik kockát és végül minden a helyére rendeződik. Szeretem a mozdulatokat, a kéz finom kecsességét. Gyönyörködöm amikor egy erőteljes mozdulatot pihe könnyedséggel meg tudok valósítani. Szeretem, hogy uralom a mozdulataimat és együttműködöm vele. Csodálom, ahogyan életre kel egy egy érzés a mozdulat csatornáján át. Lenyűgöz, ahogyan kapcsolódik a térhez a mozdulat és kölcsönhatásba kerül az irányokkal. Zseniális, hogy ilyen szerkezet áll a rendelkezésünkre. A test minden része tiszteletet és áhitatot érdemel. Akárcsak a lélek, ami szikraként élteti azt.