
Sokáig azt hittem, készen vagyok: terápiák, önismeret, fejlődés. Aztán mégis újra szembetaláltam magam ugyanazokkal a körökkel. Közben lassan megértettem valamit: nem a szeretetem volt sok. Csak a másiknak nem volt még elég biztonsága, eszköze vagy segítsége ahhoz, hogy akkor is maradni tudjon, amikor közelebb kerültem. Most már látom, milyen könnyű félrehallani egy kapcsolati próbálkozást. Én azt éltem meg, hogy amit közös építésnek szántam, azt a másik számonkérésnek érezte. És ezt nem rosszindulatból – egyszerűen így működött benne a védekezés. Azt is felismertem, hogy ebben nem én vagyok a megoldás. A maradást, a felelősséget, a biztonságos kötődést mindenkinek magának kell megtanulnia. Lehet, hogy nekem is volt még dolgom, és lehet, hogy neki is lett volna, ha egyszer segítséget kap hozzá. Ma már nem hibáztatom magam, és őt sem. Csak két ember voltunk, akik más ponton tartottak a tanulásban.
Ezer alakba rejtőzhetsz előttem, Csupa-kedvesség, látom, mind te vagy; futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten, s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
Régen, amikor még volt egy próbaüzemelésű hely, és tesztmódban működött elég sokáig. Ott találkoztunk és leveleztünk. Nem tudom hány év távlata ez. Ott más volt a rendszer. Itt is más. Még nem igazodom rajta ki. Ott már akkor több fiú táncolt. Én is. Nagyon köszönöm, hogy leírtad ezt. Én hastáncoltam, aztán szalsza. Nekem az zene az szerelem benne. Az ellentartásról írt részlet elgondolkoztatott, mert engem nagyon könnyű vezetni. Jóformán nem okozok sikerélményt a férfi alanynak. Igy most összeállt nekem, hogy nekem a hozott mintám mintám és túlélőkészletem az alkalmazkodás volt. Ezt játszottam el a táncban is. Majd próbálom máshogy. Jobban odatenni magam. Köszönöm