Fanni NémethA gyermeki lét átélése immár a szülő szemével, nekem is sok újra-felismerést adott. Az egyik ilyen hasonló a tiédhez: Lépkedünk a tudatunk, a belső világunk lépcsőin. Változunk, alakulunk, kinőjük a régi énünket. És ahogyan egy 2 éves gyereknek más a játék, a kreativitás, a kortársakkal/felnőttekkel való kapcsolódás, úgy más egy 5 vagy egy 10 évesnek. Mégis mind helyénvaló, és időszerű. Valahogyan mi is így nőjük ki saját magunkat. Ugyanazok maradunk, és mégis másak. Már nem elég az, ami addig volt. Sokszor mennénk, de félünk is. És ahogyan a gyereknek is, azt látom, felnőttként is nagy szükségünk van ilyenkor a megtartó, biztonságos térre. Mások erejére, az intimitás megélésére, a közösség vagy éppen a barátság melegségére, egy mentor kézenfogására, az önmagunkkal való újrakapcsolódásra. És ha ezt megkapjuk, ugyanúgy szintet léphetünk, akárcsak a gyermekeink. És lassan, egész lassan, de számunkra is mást kezd jelenteni a kapcsolódás, a világhoz való viszonyulás, a belső énünk is formálódik, és új körvonalakat kap. És a félelem is lassan átalakul valami mássá.
0
Kardos ZoltánSziasztok! Most ez kesze-kusza lesz. Csak a gondolataimat leírom ahogy jönnek, mert úgy érzem szükségem van rá. Elakadtam. Semmi okom a panaszra, és olyan mintha csak nyavalyognék, már kezdem unni, de mégsem mozdulok semmilyen irányba. Pár éve eldöntöttem, hogy nem kell a daráló, kiszálltam a mókuskerékből. Szerencsém volt, megtehettem. Aztán elköltöztem a fővárosból vidékre, belevágtam új dolgokba, volt bennem lelkesedés, értek kudarcok, hozam jó és rossz döntéseket, tanultam új dolgokat. Érzem, és a tetteimben, viselkedésemben, dolgokra adott reakcióimban érzem, hogy rengeteget fejlődtem. Eddig normális és tök szuper, de mostanra újra nem vagyok lelkes, és elégedett. Nem kelek fel reggelente jó érzéssel, ezért azt hiszem most újabb válaszút előtt állok, mert amit most csinálok az sem én vagyok. (vagy csak rossz emberekkel csinálom) És tényleg tanácstalan vagyok merre tovább. Visszafelé nem szeretnék menni. Totálisan zéró fogalmam van, hogy mit szeretnék csinálni. Mi lesz az amit szívvel-lélekkel szeretnék, tudok csinálni, fejlődök benne, leköt, rajongok érte, és a hivatásommá válik. Azt érzem addig amíg ez nincs meg, az élet többi része sem lesz meg. Mert biztos érződik a görcsösség, mert közben arra gondolok, hogy az idő rohan, most lenne még jó élvezni. Olvastam pár technikáról, amikor az ember elakad, nem találja a küldetését mit kell csinálni, de nem megy, nem érdekel, nem működik. Mintha teljesen kiüresedtem volna. Összecsaptak a hullámok. Lehet, hogy csak türelmetlenség + ingerszegény novemberi ködös napok utáni év végi elégedetlenség, mert nem lett olyan az év ahogy szerettem volna....és sok pici dolog összeadódott, de zavar, és nagyon zavar, hogy nem működik az életem. Na elolvastam amit leírtam, legszívesebben ezt is törölném, de mégsem teszem. Egy jó ötlet is segíthet. A kérdésem benne van a sorokban. Köszönöm!
Bak CsillaÁrny-tükör Feszültséged arra tanít, hogy feloldjam magamban a feszültséget. Elutasításod rámutat arra, hogyan utasítom el önmagam. Félelmed által meglátom a saját félelmeimet. Falaid arra késztetnek, hogy elkezdjem lebontani a saját falaimat. Mindazzal, ami viszolygást kelt bennem megmutatod az elfojtásaimat. Mindazzal, amit elítélek benned, rávezetsz az éretlenségeimre. Mindazzal, amire haragszom benned, láttatod mindazt, amit nem szeretek, nem fogadok el önmagamban. Áldott minden sötét, ami általad belőlem felszínre bukkanhat, fénnyé alakulhat. ✨ (Részlet az Emlékszem a bennem lévő Szentségre című könyvemből, amely most még egy napig rendelhető.) Botos Orsolya
Andrea FrondeliusHogyan tudtátok elengedni? Naponta eszembe jut, hogy tényleg így kellett-e lennie vagy csak nem voltam elég erős és bátor, hogy kimondjam a gondolataimat? Naponta kérdezem magamtól, mikor jön vissza? Mit kell tennem, hogy visszajöjjön? És pár perc múlva már azt kérdezem, akarom-e hogy visszajöjjön? Csak a fejemben létezik az az ember, akire vágyom, aki hiányzik? Vagy tényleg ő az?