Számomra a mai napig nagyon nehéz azt elfogadni, hogy 2019-ben kéthétvégi apuka lettem, és nem akkor találkozhatom a gyermekeimmel és láthatom őket, amikor csak szeretném. A mai napig van két számomra nagyon nehéz, fájdalmas pillanat, ami ráadásul folytonosan visszatérő esemény. Az egyik, amikor kéthetente vasárnap este hazaviszem őket egy együtt töltött hétvége után, és ahogy látom őket bemenni a kapun, akkor elszorul a szívem. A másik, amikor nyáron egy közös hét után, sok élménnyel gazdagodva még csak arra sincs módom, hogy együtt feldolgozzuk azokat, csak a búcsú fájó pillanata marad meg, ilyenkor nagyon nehezen tudom könnyek és sírás nélkül elengedni őket. Megmarad a remény, hogy az idő majd ezt is megoldja.
Nos nehéz ügy, csinálom már egy ideje, a lányomnak éltem, mert szüksége volt a figyelmemre. Mostmár rajtam a sor.... a Kicsikém szurkol, hogy társra találjak, szerencsés vagyok.🥰
Csak miután elváltunk tanultam csak meg hogy milyen nehéz is egyedül csinálni mindent egy kertesházban. Hősiesen hordom a fát és intézek mindent a ház körül, de nagyon értékelem ill. értékelném azt amikor nem minden az én dolgom.... Tudom hogy azért kell ezt megtapasztalnom hogy erősödjek, és ebből profitálok majd hosszútávon.... de másoknak is ilyen lehet egyedül... Hála istennek nincsenek elvált barátaim, viszont nagyon érdekelne hogy másoknak vajon milyen egyedül nevelni gyerekeket.