Megosztások

Olivér

Egyszer nagyon fiatalon, éppen a 18. születésnapom előtt pár héttel közel voltam hozzá hogy megfagyjak negyedmagammal a Grossglockner-en, Ausztria legmagasabb hegyén. Erről az élményről színesen tudnék írni, de nem az a lényeg benne, hogy pontosan hogy történt. Elég annyi, hogy egy roppant felelőtlen vállalkozás volt, amibe vak hittel belementem apámat követve. A fontos az az, ahogyan ez az élmény megváltoztatott. Nem rögtön, ahogy a filmekben, de szépen lassan, hiszen ez a megélés azóta is itt van velem, és itt is fog maradni örökké. Először is rádöbbentett, hogy az alibi az élethez kevés. Az, hogy a felelősséget átadom másnak és csak követem, morálisan talán felmenthet, de a következményeket ugyanúgy én viselem. Én is megfagyok. Ez megtanított felelősséget vállalni önmagamért, a döntéseimért. Másodszor megmutatta, hogy a várható élettartam egészséges fiatalként is pár óra leforgása alatt lezuhanhat minimum 60 évről maximum 6 órára... Apránként, évek alatt kiforrott bennem egy olyan elgondolás, hogy úgy kell élnem, ha másnap meghalok, akkor is azt mondhassam, jól töltöttem ki a rendelkezésre álló időt. Ez nem azt jelenti, hogy napi 16 órában csakis szuper fontos és hasznos dolgokat teszek, de azt igen, hogy rendszerint minden nappal hozzáteszek valamit magamhoz, a céljaimhoz, a családom jövőjéhez, és ezek a céltudatos napok hosszú távom újra és újra eredményeket hoznak. Harmadszor megerősített abban, hogy bármilyen kiszámíthatatlan fordulatot is tud venni az élet, bármennyire is negatívnak tűnik az aktuális helyzet, akkor is a jót kell keresni, mert másnak egyszerűen nincs értelme, a rossz általában adott. Ahogy fent a hegyen elment felőlünk végre a hóvihar, csodálatosan kitisztult az ég. Ettől persze még hidegebb lett, és a csurig átázott hálózsákban egész testtemmel borzalmasan remegtem. Mind az oldalunkon feküdtünk egy néhány négyzetméteres viszonylag egyenes kőpárkányon, szorosan egymáshoz bújva. Én ott nagyon sokat gondolkodtam, hisz aludni úgyse mertünk. Valószínűleg gondolatban beszéltem Istenhez és alkudoztam vele, megígérve mindenféle jót arra az esetre, ha megkímélne. Erre már nem emlékszem igazán, de arra igen, hogy órákon keresztül csak néztem a vihar után kitisztult csillagos eget, és életemben ennyi csillagot én még soha nem láttam se előtte, se azóta. Beleégett a lelkemben az a fagyott pompa amiről úgy képzeltem, hogy életem szép lezáró képe lesz. Gyönyörű volt és megnyugtó. Elszámoltam magammal, és levontam a mérleget: Ha rövid volt is, legalább tetszett, nincs semmi nagy, amit úgy igazán bánnék. Ez a harmadik dolog ebben a felsorolásban, amit a halál közelségétől kaptam: Bármilyen gond nyomasszon, bármilyen kilátástalan legyen az aktuális pillanat, a csillagok akkor is ott vannak a fejem felett, és nekem ragyognak.

Dr. Krisztina Berger

Èletem legnagyobb beavatása maga a Halál. Ez háromszor fordult elő velem eddigi életem során: egy ember, egy állat és a saját testem által. Az a pillanat, amikor a testemet kívülről látom, s tudom, hogy innen már nincs visszaút … más dimenziók következnek, ahol rálátok magasabb összefüggésekre S aztán mégis … visszatérek. Mindhárom esetben a túlvilág – ill. multidimenzionális létünk - teljesen különböző rezgésű szintjeire katapultált a halál pillanata. S rájöttem, hogy ebben az Èrzelmeknek mennyire fontos szerepük van: Minél jobban félünk abban a pillanatban, minél több keserűség, düh, meg nem élt vágy van bennünk, annál sötétebb helyeire kerülünk a túlvilágnak is. Maga a tudatos és tudatalatti érzéseknek az összessége adja meg azt a helyet, ahová kerülünk. Mert csak rezgési frekvenciák vannak. S a Testben való létezéssel is ugyanez a helyzet: az érzelmeim összessége adja meg egy adott életfázis alapállapotát, poklát vagy menyországát. Ùgyhogy tisztítok, tisztulok, … hogy a Létem egyre magasabb szintjeit élhessem meg örömben és békességben. Innen származik nálam a látás képessége: médiumként hangolódok csatornákba és frekvenciákba, s üzeneteket hozok, energiát, transzformációt, megoldást és gyógyulást. De az út rögös volt és kemény, tele bizonytalansággal, félelmekkel, kishitűséggel, … Per astera ad astra. Az ÈG mindig biztos volt a számomra, Istent már gyerekként mélyen szerettem, csak az égi impulzusok lehozatala, megtestesítése, leföldelése, megvalósítása … a HIT benne … a Hit önmgamban, hogy tényleg meg tudom csinálni … az sok őrlődést jelentett. Most már könnyebb: Èg és Föld bennem kapcsolódik egyre könnyedebben.

Sándor Attila

Pólyás baba voltam. Feküdtem a rácsos ágyamban. Ki szerettem volna jönni onnan, hát kijöttem. Emlékszem, hogy ez többször is megtörtént. Emlékszem arra is, hogy látom magamat kívülről és át tudok menni a falon. Odakint virágoztak a fák. Tudtam, ha messzebbre megyek, akkor ott marad az, amiből kijöttem és akkor a szüleim nagyon szomorúak lesznek ha nem megyek vissza, abba. Ez volt az első olyan pillanat az életemben, amikor tudatos döntést hoztam az élet-halál kérdéskörben. Mindig visszatértem. Sajnos, ez a “kilépős” képességem nem maradt meg… Anyu is mesélt furcsa dolgokat velem kapcsolatban. Egyszer a postáról bőgtem vissza. Csak ő hallotta, hogy bömbölök.

Faragó Timi

Amikor szembenézel a halállal, és az életet választod Egy különösen érzékeny, mégis meghatározó tapasztalást osztok most meg. Ma már erőként hordozom magamban ezt a történetet, így talán másoknak is adhat kapaszkodót. Gyerekkoromhoz kapcsolódik egy mérhetetlenül mély és megrázó élmény, amikor is egy hajszálon múlt minden: az élet, a halál, a józanság és az őrület határai között. Egy olyan történet ez, amit részleteiben csak a hozzám nagyon közelálló embereknek meséltem el, mert rendkívül érzékeny háttere van, mégis az egész életemre kihatott. Olyan pillanat volt ez, amikor még gyerekként, valamiféle ösztönös erő és lélekjelenlét tört fel belőlem. A túlélés mozdult meg bennem. Hirtelen kellett döntenem a maradás mellett. Éreztem, hogy itt és most az életet kell választani. De azonnal. És ehhez beleállni felelős módon. Gyerekként. Szinte "felnőni" egy másodperc alatt. Ott, ahol másnak kellett volna megtartania engem… mégis nekem kellett megtartanom azt, aki addig engem tartott meg. Az Édesanyámat. És a bátyámmal együtt hármunkat. Később értettem meg, hogy amit ott abban a halál szélén lévő szituációban átéltem, az egy korai, mély és intenzív "beavatás" volt az életbe, a lélek határaiba, a sötét és a világos közti keskeny mezsgyébe. Hosszú évekig tartó belső munkára, rétegről rétegre bontott gyógyulásra volt szükség, mire mindezt már nem teherként, nem súlyként, hanem erőforrásként tudom hordozni magamban. Ma már úgy gondolom és érzem, ez az életemet alapjaiban meghatározó történet az egyik forrása annak, hogy mély empátiával és értő figyelemmel tudok másokat kísérni a saját félelmeiken, határélményeiken, lelki válságaikon, sötétségeiken keresztül, olykor pedig szemfelnyitó kérdéseimmel tartok tükröt. A megtartást biztosító jelenlétem mögött ez a tapasztalás is ott van. Sokszor csak csendben, figyelemmel, erővel és mélységes együttérzéssel. Ha megszólítottak a fentiek, egy személyes beszélgetés során többet is mesélhetek a történtekről.

Kinga Máté

Volt egy álmom, amire nagyon tisztán emlékszem. Nem szoktam emlékezni az álmaimra, de ez más volt. Meghaltam. Nem tudom, mi okozta ezt, nem tudtam, hogy meghaltam, csak lepergett előttem az életem, ahogy sokszor hallottam ezt másoktól. Nem úgy, ahogy elképzeltem, hogy ez történhet. Rég elfeledett helyzetek jöttek és érzések, más nézőpontok, mint amit akkor láttam és éreztem, amikor történt. Mintha visszamehettem volna, hogy megértsem mélyebben az életem bizonyos pontjain az eseményeket és betekintsek abba, hogy mit érzett a másik szereplő, akivel történt. Majd jött a pillanat, amikor rájöttem, hogy vége... nagyon erős volt az a gondolat, hogy mennyi mindent nem fejeztem be, hogy mi lesz így a különböző félbehagyott dolgaimmal? De már nem volt lehetőségem visszamenni, vége volt - az álmomban. Aztán felébredtem! Kaptam esélyt, hogy változtassak és ha egyszer eljön valóban ez a pillanat, akkor ne legyen bennem ekkora rémület, mint amit az álmomban megéltem. Sokat mutatott nekem arról, hogy hol tartok az életemben, hogy ott - akkor - az álmomban mik voltak a prioritások, mit akartam volna még elrendezni, befejezni.