Kinga MátéVolt egy álmom, amire nagyon tisztán emlékszem. Nem szoktam emlékezni az álmaimra, de ez más volt. Meghaltam. Nem tudom, mi okozta ezt, nem tudtam, hogy meghaltam, csak lepergett előttem az életem, ahogy sokszor hallottam ezt másoktól. Nem úgy, ahogy elképzeltem, hogy ez történhet. Rég elfeledett helyzetek jöttek és érzések, más nézőpontok, mint amit akkor láttam és éreztem, amikor történt. Mintha visszamehettem volna, hogy megértsem mélyebben az életem bizonyos pontjain az eseményeket és betekintsek abba, hogy mit érzett a másik szereplő, akivel történt. Majd jött a pillanat, amikor rájöttem, hogy vége... nagyon erős volt az a gondolat, hogy mennyi mindent nem fejeztem be, hogy mi lesz így a különböző félbehagyott dolgaimmal? De már nem volt lehetőségem visszamenni, vége volt - az álmomban. Aztán felébredtem! Kaptam esélyt, hogy változtassak és ha egyszer eljön valóban ez a pillanat, akkor ne legyen bennem ekkora rémület, mint amit az álmomban megéltem. Sokat mutatott nekem arról, hogy hol tartok az életemben, hogy ott - akkor - az álmomban mik voltak a prioritások, mit akartam volna még elrendezni, befejezni.
7
Faragó TímeaAmikor szembenézel a halállal, és az életet választod Egy különösen érzékeny, mégis meghatározó tapasztalást osztok most meg. Ma már erőként hordozom magamban ezt a történetet, így talán másoknak is adhat kapaszkodót. Gyerekkoromhoz kapcsolódik egy mérhetetlenül mély és megrázó élmény, amikor is egy hajszálon múlt minden: az élet, a halál, a józanság és az őrület határai között. Egy olyan történet ez, amit részleteiben csak a hozzám nagyon közelálló embereknek meséltem el, mert rendkívül érzékeny háttere van, mégis az egész életemre kihatott. Olyan pillanat volt ez, amikor még gyerekként, valamiféle ösztönös erő és lélekjelenlét tört fel belőlem. A túlélés mozdult meg bennem. Hirtelen kellett döntenem a maradás mellett. Éreztem, hogy itt és most az életet kell választani. De azonnal. És ehhez beleállni felelős módon. Gyerekként. Szinte felnőni egy másodperc alatt. Ott, ahol másnak kellett volna megtartania engem… mégis nekem kellett megtartanom azt, aki addig engem tartott meg. Később értettem meg, hogy amit ott átéltem, az egy korai és mély beavatás volt az életbe, a lélek határaiba, a sötét és a világos közti keskeny mezsgyébe. Hosszú évekig tartó belső munkára, rétegről rétegre bontott gyógyulásra volt szükség, mire mindezt már nem teherként, nem súlyként, hanem erőforrásként tudtam hordozni magamban. Ma már úgy gondolom és érzem, ez az életemet alapjaiban meghatározó történet az egyik forrása annak, hogy mély empátiával és értő figyelemmel tudok másokat kísérni a saját félelmeiken, határélményeiken, lelki válságaikon, sötétségeiken keresztül, olykor pedig szemfelnyitó kérdéseimmel tartok tükröt. A megtartást biztosító jelenlétem mögött ez a tapasztalás is ott van. Sokszor csak csendben, figyelemmel, erővel és mélységes együttérzéssel. Ha megszólítottak a fentiek, egy személyes beszélgetés során többet is mesélhetek a történtekről.
Dr. Krisztina BergerÈletem legnagyobb beavatása maga a Halál. Ez háromszor fordult elő velem eddigi életem során: egy ember, egy állat és a saját testem által. Az a pillanat, amikor a testemet kívülről látom, s tudom, hogy innen már nincs visszaút … más dimenziók következnek, ahol rálátok magasabb összefüggésekre S aztán mégis … visszatérek. Mindhárom esetben a túlvilág – ill. multidimenzionális létünk - teljesen különböző rezgésű szintjeire katapultált a halál pillanata. S rájöttem, hogy ebben az Èrzelmeknek mennyire fontos szerepük van: Minél jobban félünk abban a pillanatban, minél több keserűség, düh, meg nem élt vágy van bennünk, annál sötétebb helyeire kerülünk a túlvilágnak is. Maga a tudatos és tudatalatti érzéseknek az összessége adja meg azt a helyet, ahová kerülünk. Mert csak rezgési frekvenciák vannak. S a Testben való létezéssel is ugyanez a helyzet: az érzelmeim összessége adja meg egy adott életfázis alapállapotát, poklát vagy menyországát. Ùgyhogy tisztítok, tisztulok, … hogy a Létem egyre magasabb szintjeit élhessem meg örömben és békességben. Innen származik nálam a látás képessége: médiumként hangolódok csatornákba és frekvenciákba, s üzeneteket hozok, energiát, transzformációt, megoldást és gyógyulást. De az út rögös volt és kemény, tele bizonytalansággal, félelmekkel, kishitűséggel, … Per astera ad astra. Az ÈG mindig biztos volt a számomra, Istent már gyerekként mélyen szerettem, csak az égi impulzusok lehozatala, megtestesítése, leföldelése, megvalósítása … a HIT benne … a Hit önmgamban, hogy tényleg meg tudom csinálni … az sok őrlődést jelentett. Most már könnyebb: Èg és Föld bennem kapcsolódik egyre könnyedebben.
Sándor AttilaPólyás baba voltam. Feküdtem a rácsos ágyamban. Ki szerettem volna jönni onnan, hát kijöttem. Emlékszem, hogy ez többször is megtörtént. Emlékszem arra is, hogy látom magamat kívülről és át tudok menni a falon. Odakint virágoztak a fák. Tudtam, ha messzebbre megyek, akkor ott marad az, amiből kijöttem és akkor a szüleim nagyon szomorúak lesznek ha nem megyek vissza, abba. Ez volt az első olyan pillanat az életemben, amikor tudatos döntést hoztam az élet-halál kérdéskörben. Mindig visszatértem. Sajnos, ez a “kilépős” képességem nem maradt meg… Anyu is mesélt furcsa dolgokat velem kapcsolatban. Egyszer a postáról bőgtem vissza. Csak ő hallotta, hogy bömbölök.