Tapasztalatok

Balogh Sára

Valami nem stimmel. Velem? Vagy a hellyel? Más vagyok. Érzékeny. Nem különleges, csak más. Látom az embereket, látom a ragyogásukat – és mindig odavonz, mint egy molyt a fény. Aztán lepattanok a lámpatestről. Minden alkalommal. Itt élek egy helyen, egy városban, dolgozom valahol, ahol négyszáz ember közül egyetlen emberrel éreztem azt, hogy kapcsolódhatunk. És még ő sem maradt. És nem tudom, hogy velem van a baj, vagy a hellyel. Talán túl mélyre látok. Talán túl sok vagyok. Talán csak túlságosan ember. Követek el hibákat - ó, de mennyit. De sose azért, hogy megbántsak másokat. Nekem megírni egy üzenetet egy óra. Minden szót átgondolok, hogy ne bántsak. Közben mások laza nemtörődömséggel félrepöccintenek. Ez nem panaszkodás. Ez tapasztalat. És fáj. Néha úgy érzem, hogy magányos vagyok, miközben annyira vágyom a kapcsolódásra. Hogy csak adok és adok, mert azt hiszem, hogy a szeretet önmagában elég. De néha nem elég. Mert nem mindig jön vissza. És akkor ott maradok én, a csivava-lélek, aki túlgondol, túlérez, túlkötődik – és aztán próbál csendben maradni, hogy ne legyen „túl sok”. De attól még, hogy csendben vagyok, érzem. És ha te is így vagy ezzel, csak annyit mondok: nem vagy egyedül.

Vass György

Tavaly ősszel megismerkedtem egy nagyon helyes, 30 év körüli csajjal, igazi bombázó, legalábbis nekem, aki eddig inkább elkerültem az ilyen tulajdonságokkal bíró hölgyeket, és megelégedtem a könnyű pályával, ahol a barátkozás is megteszi, hogy együtt maradhassunk. Ismertem már őt korábban is, de egy konferencián való részvétel, ahol ő éppen hostessként szerepelt, összehozott minket. Mindketten éreztük, hogy megvan az a kémia, ami kölcsönös bizsergést ébresztett bennünk és kíváncsiságot a következő találkozásra. Nagyjából két hónapig voltunk így együtt, számos randin vettünk részt, a szórakozóhelyektől kezdve a kirándulásokig és közös vacsorákig minden megvolt. Aztán, mivel a kapcsolatunk egy idő után nem tudott szintet lépni, valószínűleg az én kezdeményező készségem híján, szép lassan eltávolodtunk, mígnem aztán végül a hölgy valaki mással lépett le. Fájdalmas tanulság volt számomra ez, mert a beszélgetések, együttlétek során az intimitásnak, érzelmek áramlásának a lelki oldalát éltem meg Vele, ami nem tudott végül a fizikai síkon kiteljesedni. Azt hiszem, lesz még dolgom ezzel, hogy a hasonló szituációkat jobban tudjam kezelni és ne érjen mindig csalódás.

Dénes Müller

40 éves korom felett (sok munkahely és még több kapcsolat után) teljesedett ki bennem, hogy ki is vagyok igazán, mi az utam az életben. Így már nem várom a csodát és nem hazudik se magamnak, se másoknak sem azzal kapcsolatban, amit látok vagy gondolok. Az életem része a mozgás, az alkotás, az emberi kapcsolatok építése és a munkám eszközeivel az emberek tanítása, fejlesztése, miközben saját magam is jobban rálátok a hibáimra, az elakadásaimra, a gyengeségeimre, rögzült téveszméimre és már elavult működéseimre, ami a saját boldogságomat és a lelki békémet akadályozta oly sok éven keresztül. 2020 óta nincsen társam, akkor láttam be igazán, hogy mit nem szabad megengedni a kapcsolatomban és mihez fontos ragaszkodom, hogy a személyiségemet és az elveimet megőrizhessem. Sok fájdalmat átéltem már, leginkább az jelentette a legnagyobb szenvedést, amikor számomra fontos emberek (családtagok, barátok) léptek ki az életemből. Nincs még gyermekem és kapcsolatot sem keresek már görcsösen, régóta vagyok egyedül, megtanultam egyedül is szeretni magamat és élni, élményeket szerezni, dolgozni, alkotni, szembenézni a legmélyebb félelmeimmel, elfogadni magamat és másokat is. Nem akarok már senkit sem megváltoztatni, de előrehaladni annál inkább, élvezve minden boldog percet, ami a kihívásokban rejlik. Egyszer talán felismerjük egymásban magunkat, tisztán és egyszerűen.

Cziráki Orsolya Boglárka

A válásom után én is kipróbáltam a társkeresők világát (Badoo) és bár itt ismertem meg végül életem egyik legmeghatározóbb kapcsolódását, mégis a hagyományos ismerkedés híve vagyok és nekem az a tapasztalatom, hogy nincs szükség „ismerkedésre”, nem kell tenni semmit azért, hogy megtaláljuk azt, akire szükségünk van, és nem is lehet erőltetni, mert amikor eljön az ideje ,úgyis ott lesz, akár akarjuk, akár nem. Sőt, mindig pontosan az fog érkezni, aki meg tudja mutatni nekem , hogy valójában hol tartok, milyen állapotban vagyok, hol van elakadásom, rá tud mutatni a vakfoltjaimra, akár tetszik ez nekem, akár nem. Nekem az a tapasztalatom, hogy nem kell hozzá mást tenni, csak önmagamat olyan Társsá formálni, amilyenre vágyok, magammal olyan őszintének lenni, amennyire csak tudok, és felkutatni magamban mindazt , ami akadályozhatja a kölcsönös elköteleződés megélését. A társkeresős kapcsolat pl 3 évig tartott , 3 évig jártuk a közeledés-távolodás táncát, 3 évig játszmáztunk egymással, mert nem mertünk érezni, bízni és szeretni, és hiába voltunk egymásnak mind fizikailag, mind érzelmileg, mind pedig szellemileg megfelelő partnerei , mégsem lettünk társak , mert nem mertünk elköteleződni és mert nem ezért találkoztunk, hanem, hogy meggyógyítsuk egymásban a korábbi sérülést. Hiába vágytam ugyanis mindennél jobban a szerelemre és hittem is benne, hiszen ezért váltam el , képtelen voltam befogadni ekkor még , le kellett ásnom nagyon mélyre önmagamban és a felszínre hozni azokat a gyerekkori és későbbi fájdalmakat, amik a bizalmatlanságomat táplálták és ami folyamatos védekezésre és páncél hordására késztetett. Meg kellett szelídítenem a bennem tomboló Amazont, hogy először is igazi Szeretővé válhassak, a szó legnemesebb értelmében, egy olyan nővé, aki képes szeretve lenni és szeretetet adni. Hosszú és fájdalmas út vezetett idáig, de minden perce fontos tanításokat tartogatott a számomra. Életem egyik legnagyobb tanítása az volt, amikor megtapasztalhattam azt a fajta szeretetet, figyelmet és elfogadást egy férfi részéről, amire mindig is vágytam sőt azt az egységállapotot valakivel amit egész életemben kerestem és én mégsem tudtam befogadni , mert nem álltam rá készen. A Egom számára iszonyatosan ijesztő volt az, hogy egy ilyen fajta mélységben totálisan megsemmisült az, amivel addig azonosítottam magam, gyakorlatilag szó szerint belezuhantam a semmibe az ölelése által és sikítva menekültem a helyzetből. El kellett még teljen pár év mire képes voltam erre a mélységű kölcsönös elköteleződésre , bizalomra és feltétel nélküli szeretetre egy férfival kapcsolatban is , amit addig egyedül a fiam iránt tudtam érezni. De szerencsére az élet kegyes volt hozzám, és nem csak egyszer kínálta fel ezt a lehetőséget nekem és másodjára már élni tudtam a lehetőséggel , ő most a második férjem. Még mindig van még mit tanulnom, még mindig szelídülök és közben képviselem is magam és tanulom, gyakorlom, hogy hogyan kell ezt jól csinálni, úgy hogy a másik számára érezhető legyen a tiszteletem és szeretetem , de én is tisztelve és szeretve érezzem magam. Tanulom az odaadást és az önátadást és tanulom a szabadság és a biztonság összeegyeztetését , egyensúlyba hozását egy mélyen elkötelezett kapcsolaton belül. Volt idő ugyanis amikor ebben is csak vagy-vagy-ban tudtam gondolkodni, vagy biztonságban voltam , de nem éreztem magam szabadnak, vagy a szabadságot választottam és akkor szenvedtem a biztonság hiányától, de ma már tudom, hogy ebben a témában mindenképp van egy harmadik lehetőség is, az IS-IS lehetősége, amikor ez a kettő együtt is meg tud valósulni.

istván ruzsin

Igazából leírnám a tapasztalataimat, ahogy nálam történt ,hátha valakinek segítség vagy erőt tud meríteni belőle. Viszonylag elég sok minden történt velem az utóbbi 10 évben . A szüleim betegsége, ápoltam őket , majd eltemettem . Közben elvágtam , elköltözött tőlem a fiam, tönkrement egy vállalkozás, volt egy fantasztikus kutyám, el kellett temetni őt is , nagyon nehéz időszak volt ez . Ami életemben igazán segített átrendülni , azok a barátok , a célok, a sport. És nagyon túl is vállaltam magam . Mindenbe. Az egyik oldalról nehézséget okozott, a másik oldalról nem volt időm gondolkodni, nyalogatni a sebeimet vagy sajnáltatni magamat , hanem mentem az általam kijelölt úton , csak egyenesen csak előre. Mind külső szinten, mind belső szinten. Természetesen nekem is voltak nehéz pillanatok , amikor elkapja az embert a sírás vagy amikor felnéz az égre , hogy miért ?????!!!!!!!!!! Volt egyachilllesz szakadásom , egy kutyatámadásba léptem bele , hogy egy kisgyereket meg óvjak , nagyot ugrottam , rosszul ugrottam, elszakadt az achilleszem, és gipszben befeküdtem . Ott sok mindenre rájöttem, ott az NAGYON kellett. Ott sok mindent megértettema szülői mintákról , hogy tették a szüleim a tőlük telhető a legtöbbet és legjobbat a rendelkezésre álló lehetőségükkel jót akartak mint minden szülő a gyermekének , de az az ő életükbe állta meg a helyét . De rá kellett találjak , hogy nekem mi a jó az én életemben , megtalálni azt ami működik és elhagyni azt ami nem működik, vagy máshogy csinálni. És ezek gondolatok mellett fel kell építeni egy új életet . Sokszor nem olyan gyors ez a váltás , de felszabadító maga a gondolat és az életben van visszacsatolás , hogy van eredmény , hogy jó az irány. Az utóbbi tíz évem nagyon nagy tanító mesterei , hogy bízzak a bizonytalanban és a türelem . // Volt időszak, mikor sokat voltam egyedűl, és volt , amikor a hölgyek jöttek , mentek az életemben . Ezt is ki kellett próbálni. De rájöttem , hogy leginkább a tartalmat keresem, a nőt akivel egyszerűen csak jó akivel tudunk csatlakozni egymáshoz és megvan a mélysége a kapcsolatnak. Tudom, érzem, hogy van olyan , akit mellém rendel az élet, a sors. Teszem a doldom, s kivárom, amikor eljön az idő. Jöjjön amikor eljön az ideje. // Nekem ezeket tanulni kellett és kell is . Hát ez az én rövid történetem . Üdv . Mindenkinek.

Veronika

18 éve elváltam, 8 éves szeretői kapcsolattal a hátam mögött most itt állok 60 évesen és nem tudok ismerkedni... egyrészt nagy páncélt növesztettem, másrészt arrogáns vagyok... világéletemben én voltam a Szabó bakter, most is... elmenekülnek a legények. Karrier, pénzügyi stabilitás pipa, önismeretben lépegetek, férfiak, kapcsolódás ... ülj le fiam egyes!

Benedek Csanád

Néha megőrjít a magány érzése... Olyan érzés, mintha a lelkemet szakítanák szét egy középkori kínzóeszközzel és nem tudnám megakadályozni hogy szét szakadjak. 2-3 havonta mindig előjön hullámokban. Azt érzem, jól vagyok, imádom a munkám, a hobbijaimat, a családdal is jó a viszony, a barátaim is szuperek. Aztán egyszer csak egy hidegfront jelleggel megváltozik minden... Nagyon kapcsolódnék, semmire se vágynék jobban a világon, mint egy megértő társra, arra hogy este végre nem az üres szoba fogad, hanem lágy hangon "szia szívem milyen napod volt?" - de ilyenkor se energiám, se kedvem ismerkedni, se társaságba menni, teljes depressziós tünetegyüttes és mogorva állapot. Ha valaki szemezne velem, azt meg biztosan észre se veszem (megtörtént eset, barátok mesélték), vagy ha észre veszem morcosan elkerülöm a szitut, mert annyira szarul vagyok hogy a fenének van kedve odamenni egy lányhoz ilyen hangulatban... Kétségbeesetten tinder, bumble feltelepít és nyílván újabb kudarcsorozat - nem írnak vissza, random kilépnek a chatből vagy alig matchelek akárkivel is aki szimpi lenne... Arra is morcosan nézek aki párral sétálgat vagy lánnyal fut a margitszigeten, dühös vagyok, hogy nekik miért sikerült és nekem miért nem?! Ők miért élhetik meg a társat és az intimitást és én miért nem?! (utóbbi 1 évben több tucat randi és ismerkedési szitu sikertelenül) Azt is sokat hallom és egyre kevésbé akarom elhinni, hogy aki keres az nem talál, de lassan olyan érzés mint amikor a sivatagban a kiszáradás és a halál között bolyongsz... Ne keressem a vizet, úgy is megtalál, biztos ez??!! Azt meghaladtam, hogy csak a nőket hibáztassam, tudom hogy komplex a sztori és tőlem IS függ, csak ennyi sikertelenség után teljesen elengedném ezt az ismerkedést és kedvem támadna felhagyni világi életemmel, hogy zen szerzetes legyek egy koreai kolostorban :( Van ebből kiút? #magány #düh #kérdőjelek #kapcsolódás

Zsuzsanna Oláh

15 év házasság után, az ismerkedéstől teljesen elszokva, 2020-ban, covid lezárás alatt (esély nem volt sehová menni, sem koncertek, sem szórakozóhelyek, boltokban is maszkban, este 7-re legyél otthon, etc…): el sem tudtam képzelni, hogy hogyan induljak tovább, tényleg úgy éreztem, hogy az egész világ összefogott ellenem. Lehet, hogy nem is akarok többet már párkapcsolatot, vagy akarok, csak félek, hogy nem fogok megfelelni? A barátaim és a nővérem szó szerint erőszakkal toltak bele az első randikba, cseréltették le velem a ruhatáram, ellenőrizték, hogy megcsináltam-e a tinderprofilom. Löktek, így muszáj volt ugranom, szorongva, félelemmel, de egy kis jóleső izgalommal is, összeszedve minden erőm. Azt hiszem, az első néhány randin nagyon béna, és még láthatóan összezavarodott és gyenge lehettem 😊. Ami nekem segített átlépni a félelmeimet, az a mások élete iránti őszinte érdeklődés volt. Ezt kerestem meg magamban (mert keresni kellett mélyen, valahol elveszve, mivel a saját bajomon kívül nemigen érdekelt más). Úgy döntöttem, hogy bővítem a világlátásom, és egyfajta játékként tinderezek, kíváncsian arra, hogy mások hogyan élnek, mik a problémáik, mik a vágyaik. Voltak, akikkel azonnal találkoztam, voltak akikkel hónapokig majdnem minden nap chateltem, online megszerettem őket 😊. Voltak nagyon szimpatikusak, viccesek, intelligensek, kreatívak, és voltak nagyon nem. Mindenképpen érdekes időszak volt, sokat tanultam, sokszor megdöbbentem azon, hogy mennyien mennyire különbözőképpen élünk, gondolkozunk. Egy idő után már egyre könnyebb lett, megszokta az ember az egész ismerkedési procedúrát, eltűnt a félelem és sok nevetés lett a barátokkal abból, hogy milyen csodabogarakkal hozott össze az élet. Aztán egyszer csak megérkezett egy kapcsolat. Igen, a tinderről. Ha szeretnéd, a saját tapasztalataim alapján tudok veled egy jót beszélgetni, de remelem, hogy pszichológusi és coach eszközöket, feladatokat felhasználva is segíthetlek az utadon.

Imre Orcsik

Ismerkednem sosem volt nehéz. A munkámból kifolyólag rengeteg emberrel találkoztam mivel 18 évet dolgoztam különböző szórakozóhelyeken, így házhoz jött a kísértés. S, én persze éltem is vele. Rengeteg kaland, sok egy vagy több éjszakás ismerettség. Aztán felhagytam azzal az élettel és rendes munkát választottam és próbáltam jófiú lenni. De csak nem sikerült. Jött az önismeret és még jobb volt a hatás. Hihetetlen mennyire nyitott és impulzív ilyenkor az ember. Mennyire hatással van másokra. Aztán egy nap elmúlt. Már nem élveztem. Úgy éreztem a lelkem már másra vágyik. Ami egykor felizgatott az üressé vált. S, ott álltam, s talán most is ott állok, hogy a régi már rég nem működik, de az újhoz még nem jött partner.

Bernadett

Gyerekkènt elhittem, hogy szerencsètlen ès buta kislány vagyok. Az èletem 30 èvèt ez a dogma jellemezte, èletveszèlyes baleset, pánikbetegsèg, agresszív fèrj, bántalmazás, szorongás, fèlelem. Aztán elhittem, hogy ez nem fog változni, hiszen èn egy szerencsètlen ember vagyok.... Imádom az Anyaság minden percèt, ezèrt a fiaimèrt, segítsèggel közel 40 kilósan sikerült másfèl èv után elválnom 25 ève. Az utána következő időszak először arról szólt, hogy a gyermekeimnek myugodt, harmónikus lègkört teremtsek, miközben rá kellett jönnöm, akkor válnak azzá, ha ÈN jól leszek. Kemény munka, rengeteg tapasztalat, sorsfordító döntèsek sora, ès ennek gyümölcse ma már beragyogja az èletemet! A Hit amivel a Jóisten felruházott, a humorom, a nőiessègem felszínre tört ès ma már senkinek nem hiszem el a lehetetlent! Kívánom minden hozzàm hasonló sorsú nőtársamnak, hogy a legmèlyebb gödörből is van kiút!