Párkapcsolati válságunk válásba torkollott. 23 év, melyből 15 év házasság, 3 gyermek, 22 év harmónia. A kapcsolat javításába fektettünk energiát, ami egy idő után egyoldalú volt a részemről. Nem adtam fel, ő adta fel. A férjem elköltözése után még erősebben belfelé kezdtem figyelni. Ezzel kapcsolatos élményem, hogy bár a csendemben talált válaszaimnak nem örültem maradéktalanul, de a saját békém felé sokat haladtam. És hosszú távon így jártam, meggyőzödésem, hogy így járok jól: elhagyott egy magát őszintén nem vállaló ember, ami bár fájdalmas volt, de jó ez így. A saját részemet látom benne, szembe néztem vele, dolgoztam rajta és nyugalmam van vele. (A következőnél majd jobban csinálom!) Azóta rendeztem, rendezem az életem más területeit: a jelenlegi hivatásomban stabilizálódok, új célokat tűztem ki és részben értem is már el, a gyermekeimmel megerősödött a kapcsolatom, harmonikusabb az anyaságomhoz való viszonyom, letisztultak a baráti kapcsolódásaim, megerősödtek a nagycsaládiak. Helyrebillentettem a nőiességem. Készen állok és kíváncsian várom a továbbiakat. Szeretettel várom megkeresésed, ha párkapcsolati válságkezelésről, a válás megéléséről, süllyedésről és emelkedésről, női újjászületésről beszélgetnél.
25+ év. Ebből vajon mennyi a szerelem? Mennyi a szeretet és mennyi a szobatársi viszony? Érdekes ez. Teli vagyok kérdésekkel, ami jó. Van még bennem élet, ami élni, tapasztalni akar. Egy adott életszakasznak, egy adott kapcsolatnak mik a releváns halmazai? Mindkét félben elérhetőek ezek a halmazok? Lefedik egymást? Ki kinek a halmazába fér bele? Kinek melyik halmaz a fontos? Ezek a kapcsolódások az időben előrehaladva milyen dinamikát mutatnak? Mindig azok a halmazok a fontosak? Egyáltalán, mi fontos az életben? Az egyén lelki fejlődése? A társas kapcsolat szeretet alapú fejlődése? A mindenhez történő kapcsolódás megélése? Mit kell az egyénnek meghaladnia? Kell-e valamit is meghaladnia, vagy csak felismernie, tapasztalnia? Nálam, a mérleg nyelve jelenleg - egy aranycsöppet-, a saját megélésem felé billen, azzal a feszüléssel, hogy szeretném ismét az életet szolgálni, szeretettel a nagy egész átölelésében. Úton vagyok, célt nem látok, támogatásom nincsen csak segítő ráhagyatottságom. Ez így nem visz előre. Ezt élem meg kapcsolati válságként.
Aki átélte a kisgyerekes időszakot, pláne több gyerekkel, nem kell bemutatni, mi zajlik ilyenkor. Férjemmel több mélypontunk volt, nem tudtuk megbeszélni a dolgainkat. Erre irányuló próbálkozásaim rendre sikertelenséggel zárultak. 2023-ra úgy éreztük, javul és fejlődik a kapcsolatunk, könnyebb már az iskolás korú gyerekekkel, több és tartalmas idő jut egymásra, a házasélet is intenzívebb lett, mindkettőnk megelégedésére. Ebben a pozitívan változó időszakban derült fény férjem hűtlenségére. Online kurzussal, majd annak eredménytelensége után coach-csal próbáltunk javítani a helyzeten. A coach őt továbbirányította pszichológushoz. Fél évig próbáltuk megérteni segítőinkkel, mi miért történik, a másik álláspontját tisztán látni. Végre megértette milyen fontos lett volna évekkel azelőtt is beszélni az érzésekről, megélésekről. Sajnos újra és újra elbeszéltünk egymás mellett. A bizalom visszaépítéséhez szükséges őszinteség elmaradt, több hazugságra derült fény. Érzelmei tartósnak bizonyultak a másik nő iránt, azzal nem tudok mit kezdeni. Így felhagytam a kapcsolat megmentésével és a család egyben tartásával. Külön élésünk óta igyekszem normális, nyugodt légkört tartani a gyerekek miatt.
22 év házasság, nagy út és még hosszú út vár ránk. Az élet nagy kérdései merültek fel benne. Most már szép, de nem mindig volt ez így. Föltettem a kérdést sokszor magamnak, hogy vajon milyen ember az olyan, akinek a viselkedés mintája miatt a felesége sclerosis multiplex-es lesz. Vajon milyen ember az olyan, akinek a gyereke fél attól, hogy apa hogyan reagál a helyzetekre. A válaszom az lett: Egoista, gyáva, sérült. Hogy mi lett a megoldás? Elszégyeltem magam és addig mentem a belső vadonom legmélyére, egyedül és segítséggel, amíg annyira megváltoztam, hogy a feleségem kigyógyult a gyógyíthatatlan betegségből, a fiammal pedig egy nagyon szuper kapcsolatom van és ami még nagyon fontos, magammal is nagyon jó lett a kapcsolatom, most már büszke vagyok magamra, bele merek nézni a tükörbe.
Babát vártunk, akkor már két éve minden lélegzetvételünket közösen vettük, fiatalok voltunk és társfüggők. Gyereket akartunk, jött is hamar. Várandóságom elején már tapasztaltam, hogy elfordul tőlem, más dolgok lettek fontosabbak, ma sem tudom az igazi okát. Én egyre mélyebb kapcsolódásra vágytam várandósan, ő egyre kevesebbet adott. Így szépen nőtt a távolság, nekem a gyerek megszületése jósok dolgot hozott, mindennapi tennivalót, a férfi egyre távolabbról nézte ezt. Eltolódott a bioritmusunk, én korán feküdtem, hajnalban keltem a gyerekkel, ő éjjelezett, nappal aludt. Nehéz anyagi és lakhatási körülmények sem segítettek. Jött a második gyermek. Építkeztünk. Mondta, hogy elmegy Londonba. Karriert építeni, engem -minket Isten áldjon. Tíz év következett így. Ma mind magyarországon élünk, igaz külön, mindent ő fizet a gyerekeknek. Együtt ünneplünk, elmegyünk strandra, abban segítjük egymást amiben tudjuk, pont abban. Nagy tisztelet!
Az első csapda amibe tudatlanul, de végtelenül boldogan belesétáltam, az a naivitásomból indult és romantikus irodalmi élményeken alapult. "A szerelem magától él, vagy van, vagy nincs. ". És: "a szerelem elegendő egy boldog élethez. Ha igazi, akkor örökké tart." képlet. Fiatal lánykaként megismertem egy építőtáborban azt a fiút, akit minden lány akart a gimiben. Kezdetben nem is értettem miért én. Aztán a nagykönyvben megírt hatalmas szerelem lett. Királylánynak éreztem magamat. De az elvarázsolt elmeállapot elmúlt és én akkor még nem is sejtettem, hogy ez ellen tenni is lehet. Szépen lassan csak azt vettem észre mindig én vagyok az ügyeletes bolond, akin mindig lehet nevetni, aki mindig butácska, akit lehet felsőbbrendű mosollyal ignorálni. Sokáig sértetten azt gondoltam, ez az ő hibája. Szépen lassan tanultam/értettem meg, hogy ezt bizony én okoztam. Hiszen kezdetben örömmel sétáltam bele ebbe a kis buta szerepbe. Örültem, hogy nevet, de nem éreztem a különbséget, rajtam vagy velem. Boldogan voltam az, akihez mindig szól, akit mindig irányít, akinek mindig el kell mondani mit és miért és hogyan. Saját magam építettem ezt az alárendelt kapcsolatot, természetesen jó érzékkel találtam meg ehhez nyilván nem véletlenül azt, aki ebben partner lehet. Amikor először éltem át, hogy hűtlen, akiben feltétlenül megbíztam, aki a mindent jelentette érzelmileg akkor még igencsak instabil kis világomban, magamat hibáztattam. Klasszikus. Nem vagyok szép, nem vagyok jó, nem vagyok elég. Nem vagyok elég irányítható. Még egy ideig együtt maradtunk, de azt hiszem csak azért, mert betegesen ragaszkodtam a családképemhez. Hiába jöttek sorra a piros zászlók. Lobogtak, később hangosan csattogtak, de az én szemeim és füleim zárva voltak erre. A legjobb barátainkat a családtagjainkat is becsapta, sokszor az én közvetítésemmel. Mert, ha őt szeretem, segítek. Mekkora nagy tévedés... Én nem akartam elválni mint anyukámék. Teljesen kizártnak tartottam és mindent, mindent jobban, ügyesebben okosabban akartam csinálni mint az akkorra már harmadik férje mellett élő anyukám. Nem volt hozzá elég tapasztalatom és tudásom. Az akarat pedig kevés volt ehhez. A férjem a válásunk után még sokszor becsapott, később a gyerekeinktől is képes volt elcsenni, vagy 'kiénekelni' értékes dolgokat (ballagásra kapott új laptop ami akkoriban nagyon komoly értéket képviselt, vagy az ifjúsági betét összege...) És a gyerekek szintén önként sétáltak bele a csapdákba. Együtt tanultuk meg, hogy az emberek, még ha a szívünkhöz nagyon is közel állnak, nem mindig tesznek jót. Az édesapjuk azóta megtalálta azt, akivel hosszútávon is együtt tudnak működni, de a gyerekeink mára már csak mosolyognak. Sokkal bölcsebb életszakaszba lépve, szeretettel tudják azt mondani, apa mindig is csak apa marad. Tudjuk milyen, tudjuk hogyan működik, nem várunk mást. Az én mércémmel mérve nem lett az életünk mintapélda, de most már -ezzel együtt-, hatalmas elégedettség. A gyerekek felnőttek, rettentően összetartóak, önzetlenül képesek szeretni egymást, és a családtagok mindegyikével jó a kapcsolatuk. Azt gondolom, mégiscsak sikerült értéket teremteni. Ők mindig számíthatnak egymásra, akkor is, ha én nem leszek már a háttérben. Hatalmas megnyugvás ez. Régebben nem találtam sok eredményt, amire büszke lehetek, de már képes vagyok látni ezeket.
Nem találtam pontosabb meghatározást, így a "kapcsolati válságot" választottam. Számomra több dolgot jelent. 1 - magammal való kapcsolatom, 2- másokkal való kapcsolatom, 3- párkapcsolat. A legtöbb idő a 3. értelmezésére kellett, hogy rájöjjek, nekem a tipikus párkapcsolat, a minta nem működik. Lényemből fakadóan, nem tud egyszerűen működni az, amit mindenhonnan hallani lehet. Aztán találkoztam egy tanítóval, aki azt mondta erre, "fordulj meg a lovon!" Időbe telt míg sikerült értelmeznem, ráéreznem, rávezetődnöm, hogy ez mit is jelent. Nekem ebben az ikerláng találkozásom segített a legtöbbet. Erről tudok mesélni, ha valaki hasonló cipőben jár, járt.
Az életünk a kapcsolatokról szól, kapcsolatokból áll. Az élet kapcsolódás, ha úgy tetszik. A kapcsolódás vélt hiánya is a kapcsolatról szól. Ha mással nem, hát önmagammal, vagy valaki nálamnál nagyobbal. A jóga is kapcsolódás. A jó Iga, Ige. Kapcsolataink válsága a világhoz való hozzáállásunkat tükrözi. Tapasztalatom szerint, ami segített, az az odafordulás és a határok. Még akkor is, ha már egy letűnt világom kapcsolatába kapaszkodtam. Az odafordulás és a határok segítettek. A továbblépésben is. Mert az odafordulás és a határok megértéshez vezetnek. Feloldozáshoz. Kényes egyensúly ez a határok és a szolgálat között. Úgy tapasztalom, ez a tánc lökdös végig az úton a fal mellett. A sziklás fal mellett (szaturnuszi analógia?), ami ledörzsöli rólunk a felesleget.
Érdekes dolog az elválás. Számomra először van ez a tapasztalat, hogy hogyan éli meg egy nő és egy férfi a szakítást. Én mint tipikus férfi az első pár hónapban úgy éreztem, mint aki kiszabadult, ő 2-3 hónapig gyászolt. Ezután találkoztunk és beszélgettünk egy nagyot. Talán 2-3 éve nem beszéltünk ilyen jót. Ezt követően otthon hetekig emésztgettem a dolgokat, rájöttem mi vezetett a szakításig, milyen sokat hibáztam, hányszor volt az egom miatt veszekedés és arra is hogy még mindig szeretem. Ő viszont már tovább lépett... Esküszöm ez most sokkal rosszabb, mint mikor szakítottunk. Minden percben írnék neki, meg szeretném beszélni de nem teszem, mert tisztelem őt és a döntését. Olyan mint egy leszokás egy függőségről, mintha nem gyújthatnék rá, pedig le se akarok szokni. Tudom én, hogy ez a gyász időszak és egyszer majd elmúlik, de milyen kár hogy nem léphetek egyből oda.
20+ éves kapcsolat, több párterápiás folyamat, 2 gyerek (majdnem) felnevelése után, a férjemmel végül a tóba ugrottunk. Igazából ő ugrott engem pedig belelökött. (bár én is sejtettem, hogy ugranom kellene) Sikerült megértenem ennek szükségszerűségét, érzem már ennek jótékony hatásait. Hamarabb kellett volna megtenni... Nem tudom mit hoz a jövő a kapcsolatunk terén, de tudom, hogy irányítással nem megyek semmire. 1 hónapja külön élünk, ismerkedünk az új helyzettel és önmagunkkal, ki- ki a saját módján.