Sziasztok, fogalmam sincsen , hogy hogyan, és mit kellene írjak ide, de megpróbálom. 49 éves vagyok, nemrég, kb 2 hónapja ért véget egy 27 éves kapcsolatom, házasságom. Egyik napról a másikra, hírtelen történt, akkor legalábbis úgy éreztem. 2 hét pokol, bele pusztulás. Aztán elkezdtem össze szedni magam, kaptam segítséget, de hogy honnan, az most irreleváns. Mostanra úgy érzem jól vagyok, most intézem a válást, a házunk eladását. Nekem a filozófusok, pszichológusok irásai sokat segítettek. István videói, és Feldmár András volt a kezdő lökés, mostanra Arisztotelész, Rudolf Steiner, Seneca, Kant, és sorolhatnám hogy kik hatnak rám. Belemerültem az okkult dolgokba, asztrál síkok, lények, a föld tökéletessége és az emberi lelkek megértésebe. Most éppen a szabad akarattal, vagy hiányával foglalkozom, és egy kicsit a végitélettel, és a paruziával is. Ez nehezebb téma, ha úgy érzem belefárad az agyam, akkor hallgatok Dr. Orvos Tóth Noémit, Schaffer Erzsébetet. És nagyon sokat a saját magam csendjevel, megértésével törődöm. Nem párt szeretnék találni, csak hasonló sorsú, gondolkodású emberekkel beszélgetni!
Idő kellett mire rájöttem, hogy olyat keresek aki hasonló. Hasonló gondolatvilágban, értékekben, aktivitásban, célokban és tervekben. A többiben pedig nyitott, hogy újat mutathassunk egymás számára. Így lesz egyben biztonságos és kalandos a jövőnk.

Gyerekkoromban sok időt töltöttem anyukám fodrászüzletében. Egy apró szoba volt a házunkban, ahol a hajlakk illata keveredett a kávééval, és közben emberek jöttek-mentek, történetekkel a szívükben. Anyukám hallgatta őket. Nem sietett, nem javította ki őket, nem akart megoldani semmit. Csak ott volt. Figyelt. És ahogy figyelt, valahogy mindig könnyebb lett a levegő. Nemcsak a frizurájuk szépült meg, hanem a tekintetük is más lett, amikor felálltak a székből. Én ott ültem mellette, és hallgattam. Néha kérdeztem is, gyerekként kíváncsian, ösztönösen. De leginkább éreztem. Mindig is éreztem az embereket. Egy sóhajban, egy félrenézésben, egy apró mozdulatban megéreztem, hogyan vannak. Mintha valahogy mindig hallottam volna azt is, amit nem mondanak ki. Később rájöttem, hogy ez az érzékenység nem teher, hanem ajándék. Csak meg kellett tanulnom bánni vele. Megtanulni, hogyan tartsam a teret másoknak anélkül, hogy elveszíteném magam benne. Hogyan legyek jelen, nemcsak testben, hanem lélekben is. Ezért tanultam. Könyveket, tanfolyamokat, kurzusokat, rendszereket — mindent, ami segített megérteni, mi is történik az emberben, amikor beszél, amikor sír, amikor hallgat. De végül mindig ugyanoda jutottam vissza: a segítés lényege nem a technikákban van. Nem a módszerekben, nem a protokollban, nem abban, hogy mit kell mondani. A segítés számomra mindig az élő, lélegző kapcsolódásról szól. Arról a figyelemről, ami megtart, és arról a jelenlétről, ami nem próbál megjavítani semmit — csak ott van, és tart. Aztán telt az idő, és a történetek valahogy mindig megtaláltak. Az emberek elmondják nekem, mi bántja őket, hol akadtak el, mi nehéz most. Én pedig nemcsak hallgatom, hanem érzem is őket. Talán azért, mert már sok mindent láttam, megéltem, és közben megtanultam, hogyan lehet a fájdalomból érteni — nem csak túlélni. Nem hiszek a kész válaszokban. Abban hiszek, hogy minden ember története egy kulcs — és ha elég figyelemmel vagyunk, megtaláljuk vele az ajtót, amin tovább lehet lépni. És azt hiszem, talán ezért is van bennem ez a mély vágy segíteni. Mert nem mindig volt mellettem valaki, aki meghallgatott volna. Aki felém nyújtotta volna a kezét, amikor szükségem lett volna rá. És most, amikor másokat tartok, valahogy én is gyógyulok. Minden történet, amit meghallgatok, megérint bennem valamit — egy régi emléket, egy érzést, egy hiányt, amit szeretettel ölelhetek magamhoz újra. Ahogy mások gyógyulnak mellettem, bennem is helyére kerül valami. Mert minden emberi történetben ott van egy apró darab az enyémből is. És miközben segítek másokat, lassan, finoman, én is újra és újra megtalálom önmagam. Ma is ugyanolyan őszintén hallgatom az embereket, mint gyerekként a fodrászszék mellett ülve — csak most már tudatosan, mélyebben, több rétegben értem, amit hallok. És ez az, amiért hálás vagyok: hogy a figyelésből, ami valaha ösztön volt, mára hivatás lett. Gyerekként még csak hallgattam. Ma már értem, miért hallgattam olyan figyelmesen. Mert valahol akkor kezdődött mindaz, amit ma megélhetek — a gyógyulás, az emberség, a kapcsolódás.

Mindig mozgásban voltam. Gyerekként egész nap kint voltam, bicikliztem, fára másztam, futottam, fociztam a fiúkkal, röplabdáztam, kézilabdáztam – amit csak lehetett. Nem nagyon volt olyan nap, hogy ne lettem volna poros, sáros vagy horzsolt. Falusi gyerek voltam, vékony, szabad, folyton levegőn. A mozgás nekem nem sport volt, hanem életforma. Létállapot. Aztán ez valahol útközben elveszett. A város, a tanulás, a munka, a gyerekek – mind elvitték egy kicsit. Maradt a babakocsis séták, a lépcsőzés, a rohanás, a „mozgás, mert kell”, nem a „mozgás, mert jólesik”. Ha volt szabadidőm, inkább tanultam, olvastam, dolgoztam. A testemre akkoriban keveset figyeltem. Mintha elnémult volna bennem az a gyerek, aki egykor futott az esőben. Aztán valahogy visszatalált. Egy új kapcsolatban, új emberek között, új lendülettel. Először csak kívülről néztem, milyen ez a bringázós világ — aztán egyszer csak én is ott voltam, a hegy lábánál, egy e-bike nyergében, nulla rákészüléssel. Feltekertem ezer métert felfelé, kétezerig, és nem tudom, honnan vettem a bátorságot. Csak tekertem. És éltem. Ott, a hegy tetején jöttem rá, hogy ez nekem nem sport. Ez kapcsolat. A testemmel, a levegővel, a földdel, önmagammal. Azóta újra bringázom. Először 15 kilométer, aztán 30, 50, 70… Nem motiváció kérdése — szeretem. Csak elindulni nehéz néha. Ha valaki jön velem, könnyebb. De amikor már megyek, ott van az a régi szabadság. Az a gyerek. Aki sosem állt meg igazán, csak várt rám, hogy újra mozduljunk együtt.

Szeretem a lassú, ráérős reggeleket. Azokat, amikor nincs rohanás. Csak a csend, a meleg, szelíd fény, és az, hogy van idő tejszínhabot fújni a kávéra. Amikor együtt vagyunk a konyhában, nem kerülgetjük egymást, hanem egymás keze alá dolgozunk, mintha egy lassú táncot járnánk. Egy mozdulat, egy pillantás, egy halk nevetés. Aztán amikor kész a kávé, a tejszínhabra szórsz még egy csipetnyi fahéjat, és belekortyolsz. Közben ránézel. Valóban nézed. Az álla ívét, a szeme színét, végigsimítod a haja vonalát, és gyengéden megérinted az arcát. Végigfuttatod az ujjbegyeid az álla ívén. És akár kimondod, akár nem - ott van az a félmosoly a szád sarkában. Ott van az érzés, de jó, hogy itt vagy. De jó veled És ahogy ott állsz, egy pillanatra rájössz, milyen jó most minden. Ahogy a fény megcsillan a csészén, a levegőben ott a fahéj illata, és a tested végre nem siet sehova. Csak ez a reggel van, a kávé, a csend, és valaki, aki mellett könnyű levegőt venni.

Sokáig azt hittem, hogy szeretni annyit jelent, mint gondoskodni. Mint ha a szeretet mértéke azon múlna, mennyit bírok el. Hányszor takartam be másokat a saját melegemmel, miközben én már rég fáztam. Nem rossz szándékból tettem, csak mert ezt tanultam. Azt hittem, a szeretet akkor igazi, ha dolgozni kell érte, ha adni kell addig, amíg már nem marad belőlem semmi. Évekig így éltem: a családomért, a gyerekeimért, a kapcsolataimért. Megoldottam, támogattam, szerveztem, tartottam. De közben valahogy egyre kevésbé voltam ott én. A nő, aki nemcsak ad, hanem kap is. Aki néha fáradt, vagy csendben van, és ez is rendben van. Aztán eljött a pont, amikor a testem és a lelkem is jelezni kezdett: elég volt a túlélésből. Ideje élni. Nem mindent irányítani, nem mindenre megoldást találni - csak jelen lenni. Ma már tudom, hogy a szeretet nem a túlélésről szól, hanem a jelenlétről. Nem attól nő, hogy helyettük érzem, hanem attól, hogy velük vagyok. Nem attól lesz igaz, hogy megmentem, hanem attól, hogy meglátom bennük a képességet. Mostanában gyakran figyelem, mikor kapcsolok automatikusan gondoskodó üzemmódba. Amikor azonnal segítenék, ahelyett hogy megvárnám, ők hogyan oldják meg. Vagy amikor a másik nehéz napjain inkább csöndben maradok, nem azért, mert közönyös vagyok, hanem mert megtanultam, hogy a szeretet néha a tér, amit adok, nem a tanács, amit mondok. Már nem akarok anyásítani. Nem akarom gyógyítani, tanítani, formálni a másikat - csak szeretni anélkül, hogy elveszíteném magam. Nem zártam be a szívem, csak most már én is benne vagyok a szeretetben. És amikor így maradok, a kapcsolódás is más lesz. Ott már nincs játszma, nincs függés - csak két ember, akik önmagukban is teljesek, és mégis választják egymást. Ma már nem a hiányból adok, hanem a teljességből. Nem akarok mindent adni, csak azt, ami igaz. És pont ettől lesz minden, amit adok - valódi.

Legutóbbi kapcsolatomban nyilvánvalóvá vált, hogy a kezdés pillanatában megalkudtunk. Csak reméltük, "tudat alatt", eltitkolva, hogy ebből jó is kisülhet. Végülis, új volt, jó volt, más volt. De már az alapok helytelenek voltak. ( tinder, önértékelés gondok, majd ebből végül kapcsolat )

Sajnos az a tapasztalatom, hog ya férfiak 80%-a a társkeresőn nem mond igazat. NSok esetben nem is tudják, hog yamit elképzeltek a fejükben nőt (top kategóriás, aranyos, sexi stb.) azért tenni is kell, nem fog jönni automatikusan és nem fog maradni egy 60%on elszüttyögő valaki mellett. Szeretnék ezen v ltoztatni, szeretném, hogyha társa tudnék lenni valakinek, akit tudnék segíteni és aki engem is motivál.
Számomra úgy tűnik, hogy az emberi kapcsolódások alapjai általánosságban elég tisztázatlanok, zavarosak. A számomra legjobbnak tűnő közös alap a következő, ha gondolod nézz rá: https://egyenlo-reszes-onfejleszto-kozosseg.mozellosite.com/kezdolap/
KIKNEK VALÓ ELSŐSORBAN A SÖK? A Sakktáblafókuszú Önfejlesztő Közösség (https://egyenlo-reszes-onfejleszto-kozosseg.mozellosite.com/kezdolap/) leginkább azoknak való, akik végül arra jutottak, hogy az emberi élet, az emberi kapcsolódások legjobb alapja egy olyan közeg, egység, amelyben a résztvevők őszintén, kb. egyforma súllyal, mértékben vesznek részt, vannak jelen. Ahol mindenki tudatában van annak, hogy mindenki egyformán szükséges, nélkülözhetetlen a kedvező közeghez, egységhez, a "sakktáblához". A résztvevők hiszik, tudják, hogy így tudnak a legjobban fejlődni, és így tudnak a leginkább hozzájárulni mások fejlődéséhez. A résztvevők számára vonzó a SÖK, hiszik, tudják, hogy a kapcsolódások, a közösség orientációjához a SÖK önmagában teljesen megfelelő és elegendő, másra nincs szükség. Ennek akarnak alkotó részesei lenni, nem másnak. Ezzel vízióval, fókusszal jelenleg még egyedül vagyok, meglátjuk mit hoz a jövő...