Ez az a terület, amire igazán büszke vagyok az életemben. Két klassz fiú anyukája vagyok. Jól tudtam velük együtt menni az úton. Nem erőltettem mereven nevelési elveket. Az egész családunk olyan hátteret biztosított nekik, amitől jó útravalót kaptak. Mert a hamuba sült pogácsa bizony nagyon fontos. Két nyelven nőttek fel úgy, hogy a két hazájuk egyikében sem feltételezte senki, hogy nem ott élnek. Saját tapasztalatom alapján pl. abban tudok segíteni,hogy: Hogyan találtam meg a gyereknevelésben a középutat? Hogyan tanultak meg IGÉNYES szókinccsel 2 nyelvet egyszerre a fiaim? Jelenleg távol vannak tőlem. Ennek az én saját döntésem az oka. Nem szeretjük ezt a szituációt, de arra azért jó, hogy a gyerekek látják, hogy próbálom megtalálni a küldetésemet és az otthonomat (mint rák szülött, ez számomra fontos kérdés).
Hosszú évekig éltünk őszinteség nélkül. Végül jött a "csodaszarvas". Minden dühöm ellenére pár nap után már annak örültem, hogy végre beszélhetünk őszintén. Ajánlottam, hogy a lerombolt falak helyébe őszinteségből építsünk együtt új falakat. Már nem akarta. Hosszú hónapokon át vizsgáltam a múltat. Megértettem az okokat, a saját részemet is. Saját történetemből többek között talán érdekes lehet számodra: Milyen idegen nyelven házasságban élni?
Kétszer volt vállalkozásom főállás mellett. Kétszer sem hoztam ki belőle, amit lehetett volna. Kétszer fárasztottak le a működési feltételek, és rájöttem, hogy miért nem éreztem jól magamat a rendszerben. Az egyoldalú kommunikáció miatt. Most eljutottam oda, hogy beleadjam az anyait. A kérdés, hogy egyedül, vagy azokkal, akik hiszik, hogy lehet mégjobb is vállalkozni, mint eddig. A reményem, hogy akik hisznek bennem, azoknak létrehozok egy csoportot, amiből országos szervezet, vagy cég nő ki.
A régi idők, mint fehérre meszelt falak, görnyedten disztányérok óhatatlan menedéke. Mik szivárványos márvány-zománcos tekintetében, szürkén tükrözödöm, magam törmeléke. Pernyék peregnek és halkan suttogják azt, mit e káprázat rejt maga alatt, hogy feledve nem dicsér az elmúlás, de e szikár öntudaton túl feleszmél a megbocsátás. Hol húzódom a táj határán és hol a túlvilág, mit képembe vág olykor a magány? Ki értheti, hisz e táj oly elhagyott s lelkem nem ily honos. A tarlók közt is lebegő, halkan suhanó lelkek férkőznek összepréselve s csak donog. Talán a vágy, vagy egy felröppenő gondolat sodort ide, hol keresve remélek új szerelmet hiába. Az értékrenden túl teremtő mivoltom temetve rég korok énjét ősidők elhantolt sírjába. Ezzel a gondolattal az esendőséget, mint olyat szeretném megosztani, ami egy természetes folyamat a fejlődés során. Hiszen számos elbeszélés és tapasztalat erősíti meg azt, hogy ez az út egy görbe, amiben vannak kilengések és mindenkinél más és más amplitúdó jellemzi. Az élet pedig maga a haladás és sok esetben fájdalmas léptekkel karöltve lehet csak megtenni a távolságot. Ebben van a szépség, hogy a tökéletes csak a tökéletlen által áhított idealizált világkép, ami egy tükör dimenzióba vezet és rávilágít a lényegre, hogy ez így van rendben. Nem kell hősnek lenni, ha nem muszáj. Időnként megengedhetjük és mondhatjuk önmagunknak, hogy “elfáradtam”. Lehetünk dühösek, frusztráltak és félhetünk is. Ezek azok a “válságok”, amik erősebbé tesznek és megformálnak. A kellően nagy válság szükségszerű, aminek a leküzdésében ott a bennünk rejlő teremtő erő és a közösség. Adok, ami által egy nagyobb Ügy körforgásába helyezem az erőforrásom, amely idővel megtérül hozzánk kamatostul. Hiszek ezekben a kompenzációs törvényekben és abban, hogy a karmának nincs humorérzéke.
Megannyi próbálkozás után, 2023 novemberben úgy döntöttem, hogy alkoholista leszek. Sok apró és sok nagy tüske szúrta ekkorra már a szívecskémet. Hogy rettenet messzire menjek vissza, 2013-ban becsődölt az anyacég és ez rántotta magával a nagyon jól prosperáló ungarisztáni irodát is. Egyetlen alkalmazottként, elsőpört a változás. Sok időm lett és a nagy szabadságban meglepődtem, hogy én nem is abban a családban élek, mint ami a buksimban létezett. Nosza, igyekeztem a képemre formálni a környezetet. Volt rá időm és kitartó vagyok. 5-6 év alatt sikerült elérnem, hogy pár alapvető élelmiszerből már csak a minőség került az asztalra. pl. tartósítószer nélküli sonkák, kovászosnak hitt "kovászos" kenyér stb... Észrevettem, hogy a fiúk csak “picit”játszanak a telefonon és csak “keveset” játszanak a laptopon stb... Azért írtam ezeket le - bővebben, most nem színezve-, mert ezek és egyebek is, csodaszép és stabil fundamentumai lettek az állandó feszültségnek. Még ma sem értünk egyet a feleségemmel a gyermeknevelés azon részével, hogy mennyi időt szabad eltölteni a gyereknek a kijelző előtt. A tartalomig pedig még el sem jutottunk. Az átlagcsaládban, az átlaggyermekek az átlagosnál is többet játszanak. Miért rekesztenénk ki a gyermeket, a végre egymásra találó közösségből? Neveltem volna a fiúkat, többször meg is állapodtunk az alapokban az asszonnyal, de valahogy mindig az lett a vége, hogy állandó vita alakult ki gyerekek és közöttem, valamint a feleségem és közöttem. Ezen viták mellett, szerencsére maradt minden a régiben... A harc alatt voltam kedves és megengedő, de goromba és despota is. Sokféle szerepet kipróbáltam, de egyik sem működött. Ekkor döntöttem úgy, hogy az annyit emlegetett "átlag család" ütőkártyához nyúlok. Alkoholista leszek! - jött a nagy gondolat. Napi két üveg bor, pici pálinkával, néha sörikével elkísérve. Telt az idő. Tudomásul vették, hogy nem veszek részt a család életében, ha van csöpp időm, akkor egyedül, vagy cimborákkal, de iszom. Napi két, mindegymilyen filmet is megnéztem. De, csak egy dolog változott. A súlyom. 107kg lettem. Egy meseszép márciusi napon, 2024-ben, úgy döntöttem, hogy elviszem a kutyát sétálni ez erdőbe. Kell néha egy kis friss levegő. Már ballagok vagy 350m-t megtéve, amikor érzem, hogy a dombon csak lihegve tudok felkapaszkodni. Ejszen, régebben ezen futva zúgtam fel. A kb. 2 km-es sétám alatt megértettem, hogy én az ivással a lassú, de biztos öngyilkosság felé vettem az utamat. Belém hasított, hogy DEMINEKIS? Ettől kezdve, minden nap vittem a kutyát sétálni. Amennyit bírtam, belefutottam, akár 50-60 méterek is mentek!!! Áprilisban plátói szerelembe keveredtem egy kolléginával, ami tovább motivált a megkezdett úton. Májusra már ledobtam 15 kg-ot, és nyárra egy régen nem látott, 87,2kg-ig vittem le a súlyomat. Ekkor már stabilan heti 3-4 alkalommal lefutottam az 5-6 km-t. Teszteltem magam, vajon bírom-e a 8km-es köröket? Az is ment. Időközben, a csüngőhasú, alkoholista disznóból egy fittipaldi jóképű 50+-os lettem. Nyáron berántottam az úszást is. Középiskolás koromban minden nap a strandon lógtam és rengeteget úsztam, csak úgy a magam megnyugtatására. Azonnal 2km-es távval kezdtem, majd emeltem 3km-re... Ez is a férfivé válás útja. Idén, februárban kezdtem újra a futást. Február 10 és május 10 között, a rögzített futások és úszások összege 201,7km volt. A reménytelen szerelem és sportolási hajlam megmaradt. A gyerekek annyit játszanak, amennyit akarnak. Annak érdekében, hogy az asztalra a lehető legtöbbször, csak minőségi ételek kerüljenek igyekszem résen lenni és ha valami elfogy, akkor én (is) elmegyek bevásárolni. Mivel itthonról dolgozom 2013 óta, így sportot űzök abból, hogy ha kisüt a nap, akkor kimosok, kiteregetek, ha kell, akkor főzök, vasalok, takarítok. Ez is az eltöketlenedés útja?
Saját, kis makacs elhatározásomból - nomeg, mert a helyi, kihelyezett rendőr indította-, kb. úgy 11 évesen elkezdtem dzsúdózni. Csak úgy falusiasan, mackóban. Nehéz volt, mert nem ment elsőre tökéletesen minden gurulás és gáncs. Nem ehhez voltam szokva, de mint mondom, makacs kis jószág voltam, így órákon át gyakoroltam edzések után a gurulást, a helyi füves focipályán. A kocsma teraszáról, aki arra fogadott, hogy be fogok hányni, mire elérem a másik oldal 16-os vonalát, még biztatott is. Ettől, még nem lettem rosszul. A baj akkor kezdődött, amikor a szüleim eldöntötték, hogy a dzsúdó az veszélyes üzem, mert mire hazaérek, addigra besötétedik és biztonságosabb lenne, ha inkább balettozni járnék. Onnan hazaérni sötétben, biztonságosabbnak tűnt számukra. A következő napon, már a kerékpár hátsó ülésén bőgtem végig a mintegy 1 km-es hosszú, és veszélyes, falusi poros utat. Az egész úton szirénáztam, hogy én nem akarok balettra járni, mert én dzsúdózni akarok!!! A nagy menetszélben édesanyám ezt nem hallotta meg. Sem aznap, sem soha .... Fordult a világ. Egy idő után már magamtól maradtam, mert beleszerettem egy városi, szöszi kislányba, akit a nagyapja hozott át minden balettórára. A gurulásokat önszorgalomból tovább gyakoroltam a művelődési házban és a balettal is haladtam. Én voltam a legtehetségesebb balettozó fiú a faluban. Ketten jártunk oda fiúk. Őt is a szülők kényszerítették, de ő ráadásul szokatlanul kövér is volt... A záróvizsga és egyben bemutató, a Művelődési Házban zajlott le, a fél falu jelenléte előtt. A balettoktató ígérte, hogy hoz nekem a városi színházból a szerephez illő - enyém volt a főszerep és a szöszié -, ruhát. Rendben, gondoltam. Eljött hát a nagy pillanat, a bemutató napja. A műsor kezdése előtt kb. 5 perccel, kiderült, hogy én még nem öltöztem át. Vártam, hogy megkapom a ruhát, de a "mester" el volt foglalva szervezéssel, nem adta a ruhát. A függöny libbentése előtt vette észre, hogy a dzsúdós ruhámban vagyok és egy picit bele van törve a fű a térdénél... Előrántották jóanyámat, hogy hol a ruhám? Hamar kiderült, hogy nem Ő ígérte meg a "fellépő gúnyát", hanem a mester, aki erről - mint kiderült-, jóhiszeműen megfelejtkezett... Szerencsére a szöszinek éppen ott volt a mindkét combban, tenyérnyi lukas, gyakorló harisnyája és az alulgombolós, kék tornadressze, amit közös erővel rámerőltettek. Két pofon terhe mellett, önként bevállaltam a mindent jelentő deszkákat és beléptem a színpadra. A zene megindult, szépen csengő zongora hangját kellett volna hallanom, de csak a mélyről feltörő röhögés ért el hozzám, ami a nézőtér felől lopakodott felém, mindent elárasztó hang-árvízként. Végig táncoltam, becsülettel. Soha többet nem mentem balettozni. A napköziből természetesen elkéretkeztem, de többé nem mentem a balett és a tánc közelébe sem. Tavaly nyáron, egy népzenei táborban a zenetanulás mellett, este beálltam a táncházba, hogy megtanuljak pár lépést. Azonnal begörcsölt a vádlim. Kérdezték, hogy mi a gond, mondom a tényeket: görcs van. Hamar egy kedves hölgy ugrott, hogy Ő egyébként civilben masszőr és gyorsan talpra állít. Hozzam a pokrócot, feküdjek hasra és a többi az Ő dolga... Később, egy másik hölgy is érdeklődött hogylétem felől. Megkérdezte, hogy szokott-e görcsölni a lában máskor is? Mondom, hogy nem. Kérdi Ő, hogy nincs-e egyéb oka a görcsnek, mert Ő pszichoterapeuta vagy mi és a masszázs után feltenne pár kérdést nekem. Hamar eljutottunk a balettig. Sosem gondoltam volna, hogy 56 évesen ekkorát bőgök és még mindig a balett miatt.... Innen szép a győzelem. Idén, beiratkoztam a feleségemmel egy társastánc tanfolyamra. Már bő fél éve járunk, talán ha egy alkalom maradt ki a tánc. Nem tudom, hogy sikerült-e már legyőznöm a múltnak ezt a kedves ajándékát, de egy éve belefér minden, sőt kívánatos minden, amire korábban nemet mondtam. A nemek ajtói mögött lapulnak az igenek, de benyitni egy ilyen ajtón, nagyon nehéz. A táncot azért kezdtem el, mert megértettem, hogy a férfivá válás útja tánccal (is) van kikövezve. Ezt a részt talán egy másik helyen fejtem ki...
Egy beszélgetés kapcsán merült fel bennem egy fontos téma, ami az alapvető működési mechanizmusaink megértéséhez rendkívül sokat segít. Az én megélésemben az önfejlesztésben nagyon sokat segített a családfakutatás, ahol számos történetet tártam fel az őseim kapcsán. Ezek az elbeszélések segítettek jobban rálátni a saját működésemre és megérteni azt, hogy bizonyos élethelyzetekben mi a válaszreakcióm és miért abban formában nyilvánulok meg, miért az a megküzdési stratégiám? Ebben a bizonyos beszélgetésben felmerült, hogy számos félelem adódik abból fakadóan, hogy milyen tények kerülnének a felszínre és az aggály, az ezekkel való szembesülés kapcsán. Hogyan kezdjünk neki? Vajon képesek vagyunk-e befogadni, feldolgozni, elfogadni a történteket és az milyen hatással lehet az életünkre, létezésünkre és megéléseinkre? “Ahogy a fehérre meszelt falakon pernyeként peregnek le a rétegek és felfeslik alatta a múlt.” Az én tapasztalatom az, hogy valóban félelmetes, de az intenzív változás nem következett volna be nálam, ha ezeket nem tárom fel. Számos platform ma már a segítségünkre van és megannyi levéltárat digitalizáltak. Kellő kitartással, kutatással és erőforrások megmozgatásával messzire lehet jutni. Mindamellett vannak erre szakosodott szakemberek is, így valóban sok választási lehetőség adódik, hogy milyen eszközhöz nyúlunk. Én úgy gondoltam, hogy a saját kezembe veszem és magam kutatom fel ezeket, mert én szeretnék lenni az első, aki ezekkel találkozik. Az első lépésnek, ha javaslatot kellene tennem, az az, hogy forduljunk a szüleinkhez első sorban. Kérdezzünk és ösztönözzük arra őket, hogy őszintén és nyíltan meséljenek a gyerekkorukról. Milyen emlékeik vannak, milyen megéléseik, mit éreztek az adott helyzetben? Ha tudnak, meséljenek a nagyszülőkről, akár dédszülőkről. Ez egy hosszú folyamat és komfortzónán kívüli, hiszen a saját megélésem az, hogy ezekkel máig nehezen mernek szembenézni, vagy egyáltalán elbeszélni a történteket, mert mélyen elnyomták magukban. Itt lehet düh, harag, bűntudat, szégyen érzet és megannyi trauma, amivel nem szívesen néz szembe az ember. Ezért nagyon sok türelemre van szükség. Persze nehezítő tényező lehet, ha már nem élnek a szüleink. Az elvarratlan szálak miatt ez jóval nagyobb kihívássá válik. Az esetemben édesapám már nem élt, mikor ebbe belekezdtem. Így a még élőkhöz fordultam első sorban és az ő perspektívájukból igyekeztem összerakni a mozaik darabokat. Mindamellett számos megírt levél is a rendelkezésemre állt szerencsére és az interneten való kutatás is sok történettel egészítette ki. Amennyiben már nincs lehetőség a szülőkkel való kapcsolódásra, mert már nincsenek köztünk vagy egyéb akadályozó tényezők vannak, akkor erre is több lehetőség adódik, amik a segítségünkre lehetnek. Ez persze hit és akarat kérdése, mindamellett kellő bátorság. Azt azonban nem csak a saját megélésemben, de az elbeszélések is megerősítettek abban, hogy nagyban hozzájárult a magammal és másokkal szembeni megbocsátásra, együttérzésre és empátiára. Mert már nem haraggal tudtam gondolni a felmenőimre, hanem együttérzéssel és átláttam az ő megéléseiket és tapasztalásaikat. Megértettem a hozott mintákat, megküzdési stratégiákat. Meglehet, hogy ezeknek az elszenvedője voltam, de most már értem, hogy a képességeikhez mérten a lehető legjobbat igyekeztek kihozni, és hozzáállni az élethez, nevelni a gyermekeiket. A minták börtönében ragadtak és nem engedték tálentumaikat kibontakoztatni, vagy belső hangjukra hallgatni, mert erősebb volt a félelem. Sok volt a “családi csomagban” és nem érzeték az erőt, hogy szembe nézzenek vele. Ezért senkit sem lehet hibáztatni. Az utazás egy spirál és könnyen lelehet lefelé csúszni, de ki is lehet jutni belőle. Nálam a HIT kérdésében merült ez ki. Hiszek-e magamban annyira, hogy képesnek érzem magamat erre? Meg van-e a hatalmam saját magam és az érzéseim felett? Meg van-e a meggyőződésem, hogy a helyes utat járom és azt cselekszem, amit kell? Meg van a méltóságom, az erőm és a férfiasságom vagy lásd, a nőiességem Önazonosnak lenni és a saját identitásomat élni, kialakítani? Hiszek a dualitásban, mint olyanban és abban, hogy a dolgoknak van maszkulin és feminim oldala. Gondolok itt a teremtő energiákra ezek alatt. A “VAN” és a “LEGYEN” közti különbségekre. A teremtés egy hosszú folyamat és a “jó dolgokhoz idő kell”, amit a saját bőrömön is tapasztalok, de a megélésem az, hogy megéri a befektetett energiát.
Keresztény családba születtem, szüleim katolikus nevelésben részesültek, de nem voltak vallásgyakorlók, egy-egy szokást éltettek az ünnepekhez kapcsolódóan, de soha nem beszéltek a hitükről, istenkapcsolatukról, nem vittek templomba és nem imádkoztunk közösen az ágyhoz térdelve. Apai nagyszülőkkel éltünk együtt, nagymamám rendszeresen járt a misékre, és hétvégén magával vitt egészen pici koromtól fogva 6 éves koromig, azért csak addig, mert akkor elköltöztünk a nagyszülőktől. Elsőáldozó lettem még általános iskola első osztályos tanulójaként, aztán megszakadt az egyházzal a kapcsolatom. Az egyházzal igen, de Istennel nem. Kiskoromtól fogva tudtam, hogy Isten gyermeke vagyok, jelentsen ez bármit is. Számomra a megváltást jelentette, a lehetőséget mindenre is az életben. Ha Isten gyermeke vagyok, akkor a szüleimre csak átmenetileg bízott a Jóisten, vagyis ugyanolyan esélyem van egy boldog életre, mint bárki másnak. Nagyon szerény körülmények között éltünk, de az igazi problémámat az okozta, hogy a szűkösség nem csak fizikai szinten jelentkezett, hanem a gondolkodás korlátoltságával párosult. Egy valamiben biztos voltam, így biztosan nem fogom leélni az életemet. Nem tudtam, hogyan tudok majd változtatni, de biztosan tudtam, hogy menni fog. A stratégiám kulcsa a szeretet: van, volt és lesz. Reggeli és esti imát tanultam az imakönyvemből, esténként megköszöntem a napi történéseket, szépen átbeszéltem vele, hogy milyen hálás vagyok, és kértem, hogy legyen velem holnap is. Így teltek az iskolás éveim. Nem tudtam mit csinálok. Ha valami hitbuzgó gyerekkel összekeveredtem az iskolaudvaron, kirázott tőle a hideg. Manapság azt érzem, hogy tőlem ráz ki másokat. Most én mutatkozom hitbuzgó katolikus szerepében, mióta újraépült az egyházzal a kapcsolatom. Ez most igazából mindegy. Az én önbizalmam arra épült, hogy Isten szeret engem. Tehát menjek bátran, és csináljam, amit szeretnék, minden rendben lesz, és rendben is volt. Nem tudatosan működtettem valamiféle kapcsolatot. A környezetem is észlelte. Kaptam visszajelzéseket felsővezetőként akár, hogy nagyon erős az igazságérzetem, nagyon erős a megérzésem. Volt olyan vezetőtársam, aki „átfuttatta” rajtam a gondolatait, mielőtt a plénum elé tárta volna. Sok hasonló élményem volt, de nem éltem meg tudatosan ezeket a helyzeteket. Nem éreztem semmiféle képességet magamban, csak azt tudtam, hogy ha beszélgetek valakivel, nem bírok megszólalni, nem találom a szavakat, csak ülök csendben, vagyis inkább az esne jól, mert rengeteg információ jön közben, amiket figyelek, érzek. Kicsit inkább érzem az embereket, mint hallgatom. Egy kardinális élményem idén januárban volt, amikor egy Alfa katolikus közösségben párban egymásért imádkoztunk. Életemben először satuba szorítva éreztem magam, meg kellett szólalnom, mondanom kellett valamit, de semmi nem jutott az eszembe. Óriási csalódást okoztam volna a „páromnak”, aki előtte értem imádkozott. Abban a döbbenetes pillanatban egyszerűen csak fohászkodtam, hogy mondj valamit Istenem, fogalmam sincs mit kell tennem. Feladtam. Szó szerint fel, fel az égbe. És csak voltam. És csak mondtam, és mondtam, és a „páromnak” potyogtak a könnyei. Ez az élmény azóta dolgozik bennem. Sorra jutnak eszembe a helyzetek, amikor ezt tettem, csak nem jutott el a tudatomig, hogy mit teszek. A múltban történt eseményeknél értetlen mozaikok kerültek a helyükre. A jelenben tudom, hogy mikor hol van szükség rám, hívnak. Nem szavakkal, nem e-mailben, nem telefonon. Kapok egy jelzést, hogy szükség van rám, és nem kell mondani, tudom mikor mi a dolgom. Katalizátorként működök.
Kapcsolat függés nagyon sokáig elkísért. Mindig és mindenhol próbáltam megfelelni, alkalmazkodni egy kis szeretetért cserébe. Persze nem kaptam csak egy ideig vagy csak módjával. A szokásos módon ilyenkor feljebb tekertem a lángot. Még jobban igyekeztem. Ez sem volt elég természetesen. Így még jobban. Valójában a megmentő szerepet üzemeltettem vezeklés képpen. Hogy miért vagy ki miatt nem tudtam. De mindig mindenkit meg akartam menteni. Mikor ezt letettem szűnt meg azt hiszem a kapcsolatfüggéségem és akkor lettem fontos magamnak.
A sporttal kapcsolatban számomra az eszköz volt, hogy a mélyszegénységből a szülőfalumból kiszabadulhassak. Utólag visszagondolva én is sokáig a tudatalattimban pajzsként formáltam meg a testem, de itt is egy belső hang már egészen Gyermekkoromban azt súgta hogy ez az én identitásom, ez az a külső, aki vagyok, amivé lennem kell. A napi rutin ad egy fajta biztonság érzetet, ami kiszámíthatóvá és érzékelhetővé teszi a haladásom. Kis léptékben, de haladok az utamon. Egy biztos pont, ami stabilizálja az önnön valómat is. Mindamellett precíz és következetes férfinak tartom magam. Mindig rend és tisztaság vesz körül. Másfelől kötelesség, ami abban is kimerül, hogy nem omolhatok össze bármi is történik. Legfőképpen a fiaim miatt. Mindenre van megoldás és mindig van kiút. Mindig is szerettem volna saját családot és az első pillanattól fogva a megélésem az, hogy felelősségem, hogy az életre felkészítsem őket és a legjobb tudásom szerint tegyem ezt és a legtöbb szeretetem nekik adhassam. Van egy erős családcentrikus énem, amit nagyon szeretek magamban és hajlamos vagyok “apáskodni”. Persze átestem én is a kezdeti féltékenységen, amikor az első szülött fiam megérkezett, de gyorsan túllendültem rajta köszönhetően a tudatos munkának, amit magamba fektetek. Az összeomlás alatt a teljes összeomlást értem. Ahol addiktív dolgok irányába mozdulnék el és egy végtelen spirálba és az önpusztítás zuhatagába esnék. A válságaimban többször éreztem azt, hogy készen állok a halálra. Volt olyan mikor egy hosszabb síró görcs után kifeküdtem a földre és azt mondtam: “Istenem, készen állok! Vegyél magadhoz!” Az én megélésem az, hogy ez rendben van. Bele kellett halnom, hogy új perspektívák nyíljanak és fejlődjek. Viszont férfiként ha most már “helyzet” van, vagy válság, azonnal a megoldásra vagyok képes koncentrálni pánik és szorongás nélkül. Régen jellemző volt rám a pánikszerű reakció azokra a helyzetekre, amik kibillentettek az egyensúlyomból és nem voltam képes tisztán látni. Felelős édesapaként és férfiként ez ma már nem lehetséges. A fiaimnak én vagyok a biztos pont. Eleinte különböző technikákat alkalmaztam, amik segítettek elvinni a fókuszt és megnyugodni. Ellenben hasonlót tapasztaltam magam is, mikor az adott élethelyzet újra és újra lejátszódott a fejemben és elkezdtek ugyanazok az érzések előjönni a történtek után. Ilyenkor újra a technikákat vettem elő. Időbe telt míg megtanultam és átalakítottam a válasz mechanizmusaimat. Utólag tekintve azért rakott az élet állandóan hasonló, szinte ugyanolyan helyzetekbe, hogy végre megtanuljam helyesen kezelni és reagálni. Mára már nem billentenek ki. Legtöbbet a Mindfulness technikák segítettek és a kognitív terápia úgynevezett “megfordítom a gondolatomat” technika. Így a legtöbb történést el tudom különíteni magamtól és tudom, hogy nem ellenem szól, nem rólam szól. Ha kapok direktben egy minősítést, tudom, hogy a legtöbb esetben a frusztráció és félelem szól a másikból és nagyon sok esetben saját magáról szól, nem pedig rólam. Ahogy azt is, hogy ezek a félelmek és frusztrációk nem az enyémek. Nem az én felelősségem kezelni. Tudom meddig tartok én. Hol vannak a határaim. A sok veszteség megtanított hatékonyan kezelni a különböző helyzeteket. Mindamellett most már látom a másikat és tudom miben van, amiért együttérzéssel is tudok rá tekinteni, így végképpen nem hat meg, ha egy célzott támadást vagy elutasítást kapok. Hiszen mi lehet a legrosszabb? Elutasítanak? És akkor mi van? Szeretem magam és nem akarok már megfelelni senkinek. Ha elutasít, semmi baj. Megköszönöm az őszinteséget és a legfőbb jót kívánom és megyek tovább az utamon. Majd érkezik az, aki képes hozzám kapcsolódni. Hiszek a társ teremtő energiában. Az érzelmi kilengések maradnak is, csak az ívük lesz egyre kisebb és egyre gyorsabban tudunk majd visszatalálni az egyensúlyba. Rendben lesz minden. Türelem.