Tapasztalatok

Csontos Tamás Péter

Ifjabb koromban hiedelmeket, ideákat, erkölcsi kötelességet, etikai alapokat követve "Jó" ember szerettem volna lenni, belebuktam. Sok-sok próbálkozás pofonja megtaníttatta velem, hogy "csak" embernek is lenni is embert próbáló folyamatos feladat. Világossá vált, hogy ahol van felfelé út, ott mindíg van lefelé is... A kérdés mindig az, hogy merre veszed az irányt, pillanatról-pillanatra... A ma napig is vezető képzéseket tartok a nagyvállalati szektorban. A tavalyi évben 42 vezetővel dolgoztam. A legnagyobb cég akivel ma is együttműködöm a 1400 munkavállalót foglalkoztat.

Bertalan Balogh

"Ne próbald meghajlítani mert az lehetetlen. Helyette inkább próbáld elfogadni az igazságot, hogy nincs kanál...és akkor majd latni fogod, hogy nem is a kanál hajlik, hanem te magad." Gyermekként azt hittem mindenki így él. A szenvedelybetegség, problemák és konfliktusok hatarozzák meg az emberek mindennapjait amit ilyen-olyan erőfeszítesekkel de legfőképpen lemondással és önfeladással át lehet hidalni. Semmi esetre sem megoldani. Legfelejebb konzervalni valamit ami amúgy sokkal rosszabb is lehetne. Kamaszként nyilvanvaló volt, hogy tudom a megoldast. És ha rávezetem a környezetem, vagy példat mutatok, máshogyan választok, jobban elmagyarázom majd ők is megértik. És akkor én is szabad lehetek. Mert az örökletes betegségek, az alkoholizmus, az erőszak, a szegényseg ilyen-olyan formában már generációk óta meghatarozták a szük- és a szélesebb család mintázatát. Ami, úgy éreztem engem is rabságban tart. Fiatal felnőttként tudtam, hogy választhatok mást. Csak nagyon kell figyelnem, hogy ne hibázzak, mert akkor szepillantás alatt ugyan ott találom magam ahonnan elkezdtem, amitől annyira félek. De ha én változok, majd a környezetem is fog. És lehetetlen, hogy ne legyünk kölcsönhatásban. Csak erősebbnek és kitartóbbnak kell lennem. Nem szabad, hogy beszippantson a rendszerem. Majd ÉN leteszem... Felnőttkent mar tisztaban voltam vele, hogy nem tudok megváltoztatni vagy jobb belátásra bírni senkit. Sőt, már hosszú ideje a saját felelősségem a múltam megírása. De ha szétszálazok, ha megismerek minden történetet. Ha megértettem, hogy mi miert történt akkor megértem majd magamat is. Hogy mit mért csinalok, érzek, szeretnék. Akkor kiválogathatom, hogy mi tetszik és mi nem. Mint hamupipőke a lencsét. Két-három év önismeret, dráma, csaladállítas, naplóírás...stb után már azt sem tudtam merre vagyok arccal előre. A múltam egyre nagyobb káosz, a jelenre nem érek rá, a jövőm még sehol. Az önismeret sokat segít a megértesben, de a megértés nem segített önmagában. A fent idezett jelenet a filmben a jővőbe tekintes előszobajában zajlik. A múlt megismerése és EL-fogadasa fontos, szükségszerű és elengedhetetlen ahhoz, hogy szembenézhessek a jövőmmel és rájöjjek nem a múltam determinál, hanem a nézőpontjaim. Azt hiszem FEL-adni sokmindent lehet, feladni egy kapcsolatot, egy problémát, egy lehetőséget...stb. A jelenemmelel és a jövőmmel kapcsolatban sokmindent FEL tudnék adni bizalommal a Jóistennek. De múltam más. Azt FEL-dolgozni tudom. Lepesről-lépésre. Apránként. Sokszor újrakezdve, újraértékelve ugyan azt. De szükséges és fontos, hogy bizalommal kijelenthessem megértettem, meg-értem a jövőm BE-fogadására.

Simon Zoli

Izgalmas volt számomra az elmúlt másfél év, és még mindig nem záródott le a folyamat. 13 év alkalmazotti státusz után, Németországban, mérnökként, anyagilag megbecsülve, de valamilyen szempontból mégis kicsit kiüresedve, egyre többször tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy: "Tényleg ennyi? Még 30 évig ülök majd napi 8 órát a gép előtt, szállítom a munkáimat a főnöknek, small-talk-olok a kollégákkal a kávégép előtt, és csak este 6tól vagy hétvégenként csinálom és élem azt a boldog, szabad életet, amire belül valóban vágyom?" Nem mondom, nem volt egyszerű a lépés, és még nem állt be véglegesre a rendszer, de 2023 júniusában kiléptem a mókuskerékből. BBBBAROMI IZGALMAS AZ EGÉSZ. Ráfordulni arra az útra, ami az én utam :-) Ennek a folyamatnak, a lelki útnak,a saját megtapasztalásaimnak élményeire hívlak téged is. Hátha tudok valami olyat mesélni, ami inspirál. Hátha ép valami ilyesmiben vagy, és kölcsönösen táplálkozunk egymás megéléseiből. Hajrá Nekünk :-)

Orsolya Demeter

Nagyon korán, 19 évesen mentem férjhez. Ezzel sok minden megváltozott, például, hogy 20 évesen anya lettem. De ebben az időben kezdődött, hogy megmagyarázhatatlan dolgok kezdtek történni velem. Szüleim ateisták és realisták voltak, templomba csak kirándulás közben jártunk, mert Apa nagy történelem mágus volt és szerette ezeket az épületeket csodálni velünk. De sem Isten, sem ima, sem hit nem jött szóba gyerekkoromban soha. Mégis, bennem valami kinyílt. Először csak alakokat láttam az ágyam végében néha. Majd füstszerű alakokat az ajtóban állva. Egyre többször. Aztán több füstszerű alak, majd rengeteg... Kezdetben azt hittem, álmodom. Mikor rájöttem, hogy nem, akkor sokáig nagyon féltem tőlük... De mivel soha nem jöttek közelebb és semmi ártó szándékot nem éreztem, megszoktam, hogy látom őket. Majd már eseményeket is láttam... Az ágyunk végére ráboruló nőalakot, aki megijedt mikor felemelte a fejét és látta, hogy látom... Kicsi apró kedves alakokat, akik csillagot hoztak a fejünkhöz és feltették a falra... Fekete búvár ruhához hasonló szoros öltözéket viselő magas férfit, aki tudta, hogy látom, és rám mosolygott... Legintenzívebb élményem az volt, mikor az ágyban fekve éjjel azt láttam, hogy több (5? 10?) csuklyás alak áll a fal mellett és tudtam, hogy azon gondolkodnak, mit csináljanak velem... Mármint nem fizikálisan, nem bántóan, inkább, hogy mitévőek legyenek velem... Rettenetesen megijedtem, és utólag vicces, de a fejemre rántottam a takarómat rémületemben. Édesapám akkor volt rákos beteg, én borzasztóan aggódtam érte és akkor azon az estén; lehet, a csuklyások segítségével, nem tudom, de egy nagyon erős energia nyalábot küldtem neki, ami a lábamtól indult, végigömlött a testemen a fejemig, onnan pedig egy hatalmas erővel "kilőtt"... Nem tudtam mi történt, mi volt ez... De Apa meggyógyult... Eltűnt a testéből a daganatos nyirokcsomó és minden lelete negatív lett... Ezután még 20 évig velünk volt... Mindig azt mondta, hogy én gyógyítottam meg. Utána bármikor próbáltam ezt megismételni, nem sikerült. Végezetül, úgy 40 éves korom körül kezdtem nem jókat látni, félelmetes fekete magas köpenyes alakot a szekrényünknél... Majd egy kifejezetten ellenséges valamit, ami a a fejembe akart ugrani... Sikítva ültem fel, halálra rémültem... És azóta nem látok semmi ilyesmit. Tudattalanul bezártam azt, ami addig nyitva volt. Ezt nem nagyon meséltem el eddig sehol, magyarázatot sem kaptam rá, ha valakinek említettem, bolondnak néztek, vagy legyintettek, hogy álmodtam... Úgyhogy inkább megtartottam magamnak. De azóta is hiszek abban, hogy nem vagyok egyedül, soha, és olyan segítők vesznek körül, akikre mindig számíthatok, akik a legmélyebb gödörbe is tudnak reménysugarat küldeni.. Hiszek a gondviselésben, a szeretetben, a jóban.. Segíteni másokon, ez végig kíséri az életem, legyen az éhes kisgyerek, kóbor kutyus, vagy beteg cica... A munkám is ezzel kapcsolatos, az egészségügyben dolgozom, radiológián. Hiszek a megérzésben, hiszem, hogy véletlenek nincsenek, az energiákban, az emberi elme gyógyító és teremtő erejében. Hiszek magamban... Hiszem, hogy okkal vagyok itt a Földön és okkal találkozom bizonyos emberekkel vagy szituációkkal. Minden nehézség tanulás is egyben, alkalom a fejlődésre. Sokan mondják, hogy naív és kihasználható ember vagyok, de én nem tudok más lenni. Nem tudok hazudni, becsapni másokat, vagy olyat tenni, ami másnak kárt vagy szomorúságot okoz. Kíváncsi lennék, hogy van -e köztünk olyan, aki tapasztalt hasonlót... Vagy esetleg magyarázatot tudna adni ezekre a dolgokra... Nagyon szívesen beszélgetnék erről...

Morgós Bence

Lelkesedés, túlcsinálás, összeomlás → Amikor eljutsz oda, hogy nem tudod mi az amiért lenne kedved felkelni másnap. Pedig előtte évekig este jártam haza a munkahelyemről. A projektem amin éveket dolgoztam a kukában végezte, egy tollvonással kinyírták. Eddig háromszor rúgtak ki a munkahelyről, mert elfogytak a feladatok. Próbáltam közösséget építeni, de nem szállt fel. Adtam ingyen a szolgáltatásaimat, de nem becsülték meg. Sokféle módon égettem már ki magam. Mostanában egész jól tudok már figyelni az egyensúlyra. Szivesen mesélek ezekről, a folyamatról, arról, hogy mis segített túllendülni, vagy csak meghallgatom te hol jársz a folyamatban.

Morgós Bence

Egészséges étkezés, időszakos és hosszabb böjtök → 50 nap volt a leghosszabb idő, ameddig nem ettem (semmit). Több, valamivel rövidebb (20-30 napos) folyamatot is végig csináltam. Meglepő tapasztalatokat hoz egy ilyen hosszabb böjt-élmény. Az ételre való fizikai vágy az első pár nap után megszűnik. A szervezet nagyon hamar megszokja. De a tudat, az az igazi kihívás. Az ízek utáni vágyódás. Az étkezések idő strukturáló és szociális hatásának jelentősége. A sok felszabadult energia és szabadidő amit nem kell emésztésre fordítani. Az ElmeSzobrász youtube csatornámon mesélek ezekről részletesebben. Ezen kívül megtanultam egészségesen étkezni is, és az időszakos böjtölés különböző változatait is szeretem. Számomra a legjobb kombináció a napi egyszeri étkezés (OMAD), mert ez adja meg gazdag, korlátozásoktól viszonylag mentes étkezés és a böjtölés által nyújtott regeneráció és pihenés optimális egyensúlyát.

Györkei Máté

APASÁG-ÉLMÉNY, KIHÍVÁSOK: Gyermekvállalás, gyermeknevelés, apaság-élmény, kihívások. 2021-ben, azaz 39 évesen váltam apává, ekkor született első gyermekünk, egy csodálatos kisfiúnk. Majd 2024-ben, azaz 42 évesen a második csodálatos kisfiúnk is megérkezett. Egész életemben csak azt tudtam biztosan, hogy én családot akarok. Apa szeretnék lenni. Ez megadatott számomra. Ezt az életérzést nem lehet leírni, és megérteni sem lehet, amíg az ember nem válik apává. Nem lehet képzeletben modellezni. Ez egy húsba-vágó élmény minden örömével és kihívásával. Őszinte leszek: Apának lenni csodálatos, de egy kibaszott szopás is egyben, mert valójában nem tudunk készen lenni rá. Zöldfülű kezdők vagyunk, amikor az apaságot gyakoroljuk. Valójában olyan ez, mintha úgy tanítanának minket úszni, hogy belebasznak a sebes sodrású folyóba, 10 méterrel egy hatalmas vízesés előtt. Ha nem tudsz kiúszni a partra, akkor rögtön mész is lefelé a vízeséssel, bele a mélységbe, ahol halálra zúzod magad és egyszerűen megdöglesz. Ebben vagyunk. Mindeközben kéne kedvesnek lenni, jó szülőnek lenni, tudatosnak lenni. Megmaradni jó férjnek. Szembenézni azzal, hogy talán szar apa vagyok. Később pedig azzal, hogy már nem vagyok annyira szar apaként, de közben elfelejtettem férfinak lenni, és szép lassan kiheréltem saját magamat. Nem gondolom, hogy megtaláltam a bölcsek kövét, de elég sok mindenre rájöttem már. Szerintem én akkor vagyok hasznos segítség Neked, ha Te egy kimondottan kezdő apuka vagy. Esetleg most akarnál gyermeket vállalni. Illetve szívesen segítek azoknak a hölgyeknek, akik érteni szeretnék a párjukat, hogy ők milyen belső és külső kihívásokkal küszködhetnek apaként. Avagy miért viselkedik olyan furcsán a férfi, amikor apa is egyben. Hátha tudok segíteni.

Fanni Koósz

Nem voltam fiatal, amikor megkérték a kezem. Emlékszem, mennyire hüledeztem, hogy valaki tényleg, de tényleg, úgy értem igazán engem akar feleségül venni?! Ami azért jelzi, hogy is álltam az önértékeléssel. Mondhatni, hogy nagyon különböztünk, de pont ezért voltunk remek páros. Én vágytam valakire, aki megment - látom utólag - s ő arra, hogy valakinek megmentője lehessen. Hamar kiderült, hogy gyermekvállalásunk beteljesült. Jó apa volt és igazából jó férj. Nem panaszkodhattam, talán ezért is volt nehéz bevallanom, hogy egyszerűen nem tudok kiegyezni azzal, ahogy éltünk. Pedig volt lakás, autó, munka, szép és egészséges gyerek, hát mit kívánhat egy nő még?! Ja, és tényleg szeretett...csak nem úgy, ahogy vágytam rá...A körülöttem élők, családtagok bizonygatták, hogy majd elmúlik. hogy minden kapcsolat hullámzik, s egy darabig próbálkoztam, hiszen ott a gyönyörű lányunk, s jó apa volt tényleg! De nem ment. Nem tudtam lemondani magamról. Nem tudtam megelégedni azzal, ami normálisként volt aposztrofálva, így másfél év gyötrődés után közös megegyezéssel adtam be a válópert. S mikor a bíróság elválasztott minket, éreztem, mennyire szeretem a volt férjem, mint embert, s tart ez a mai napig. Lányunkat abszolút közösen neveljük, úgy, ahogy Neki jó, egyetértésben és egymás támogatásával. Ám itt még csak kezdődött a kapcsolati válság...vagyis, amit annak hittem, arról kiderült, egy szépen lezárt kapcsolat, részemről legalábbis, és nem sokkal ezután kezdődött a valódi válság valaki mással, akivel együtt sem és külön sem tudtunk meglenni... Nem mondanám szerelemnek, sokkal inkább felismerésnek. Egy pillanat alatt ismerte fel bennem valami, hogy Ő AZ...hogy ez az AZ mit is jelent, nem biztos hogy kell címkézni. Eltéphetetlen kötelék, amit a legnehezebb és legfájóbb tapasztalások sem ingattak meg. Ennek a kapcsolatnak a tüzében átforrósodtam, formált, elégetett, s leolvaszotta rólam mindazt, mit lehetett, de Ő maradt. Folyamatos hullámzás jellemezte. Fájó pofonok. (nem szó szerint)...Amennyire akartam Vele lenni, annyira nem, s ez pontosan ki is vetült a térbe. Aztán lett egy gyermekünk, s ez hozott egy látszólagos törést, egy véget. Ő arra, én erre...Gyűlöltem, amiért magamra hagyott, amiért egyedül cipeltem a terhet. S közben azt akartam, tűnjön messzire, hogy ne lássam soha többé, annyira fájt a jelenléte, de a hiánya is. Tehetetlenül vergődtem, de mégis a hozzá fűződő múlhatatlan, téphetetlen és érthetetlen kötelék volt az, ami aztán minden fájdalmon keresztül magamhoz vezetett az önszeretet felé. Ráébredtem, tükröm Ő, mibe ha belenézek, magamat látom. S ahogy egyre több mindennel elfogadásba kerültem, úgy lépegetett Ő is hozzám közel...Nem mentett meg magamtól, de megmutatta, hogy épp mit árasztok kifelé, mert - észrevettem - pontosan arra reagál, ami bennem van, s nem arra, amit gondolok vagy akarok mutatni, kapni, adni...s ez a kapcsolat, ez a válság, mely életem mélysége volt, vezetett aztán magamhoz el...

Izsa István

Nekem sokáig a biztonság a csigaházat jelentette. Jól elbújtam benne így szinte láthatatlanná váltam. Nem szóltam sokat, nem vállaltam magam, nem mutattam magam mindezt addig míg el is veszítettem önmagam. Kamasz koromban rengetegszer kinevettek igy féltem az újabb megszégyenítéstől és kerestem és biztonságosnak éreztem a feltételnélküli szeretetet. Sokáig másoktól vártam és csak azoknak mutattam magam akik szeretnek, aztán mikor magamfelé érkezett meg ez a minőség kezdtem előbújni a csigaházból és megérkezni a végtelen biztonságba ahol igazán önmagam lehetek független attól szeret e valaki vagy nem. 🙏💙

Kinga Máté

"Elég jó vagyok?" Zsigeri szintű belső motiváló és egyben önkínzó kérdésem volt ez nagyon sokáig, velem volt amióta csak emlékezni tudok és nem olyan rég tűnt el, alakult át. Leginkább azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, elég ilyen, olyan, amolyan amiben épp jobb akartam lenni vagy amiben bizonytalan voltam, hogy mennyit érek, hogy egyáltalán érek-e valamit? Sok volt bennem a másoknak megfelelni akarás, a magamat másokhoz hasonlítgatás, a félelem attól, hogy felvállaljam azt, aki vagyok. Sokszor felmerült: egyáltalán ki is vagyok én? Nagyon hosszú volt az út innen a mai megéléseimig és úton vagyok továbbra is. Nem baj, ha előjönnek még néha hasonló kérdések, de nem gátol, nem állít meg, nem kell megalkudnom önmagammal. Sokkal tisztább a képem arról is, hogy ki vagyok én. Mi segített ebben a változásban? Hogyan találtam rá egyre inkább a saját hangomra, saját utamra? Lehetetlen lenne mindent felsorolni, de pár fontos elem, amiből valami összeállt és végül született az új énképem: - Őszinteség, őszinteség, őszinteség, leginkább saját magamhoz. Egyszerűnek tűnik, de nem az. Minél többet mondogattam másoknak és magamnak, hogy mennyire őszinte ember vagyok, annál inkább rájöttem, hogy ennek mennyi vetülete és buktatója van, mennyi önreflexió kell ahhoz, hogy egyre őszintébb lehessek. - Tükrök, vagyis olyan emberek, olyan kapcsolatok, kapcsolódások, melyekben megláthattam önmagam valamilyen megnyilvánulását, működését, sebeimet, hiányaimat, hibáimat és nem utolsó sorban erősségeimet. - Bátorság - belenézni a tükörbe és szembenézni önmagammal, újra és újra és újra. Leküzdeni a félelmeket, mindent és bármit, ami felbukkan. Tenni azt, ami vonz, hogy kiderüljön, elég jó vagyok-e és ki vagyok én? Ki vagyok én ma? Mert ma már más vagyok, mint aki tegnap voltam. Nyitottnak lenni saját magamra. Arra, aki vagyok és nem a képet lobogtatni, ami élt korábban bennem saját magamról, arról, aki szerettem volna lenni, mert elképzeltem egyszer régen, hogy ha az lennék, akkor lennék elég jó. Elég vagyok. Elég jó vagyok. Aki olvasott amerikai motivációs irodalmat valaha, biztosan sok hasonlót mantrázott. Nekem az sosem ment. Disszonancia volt bennem, nem éreztem igaznak, így mondogatni sem voltam képes. Mára viszont érzés szinten is megvan: igaz. Elég vagyok. Elég jó vagyok. Mi az elég, az elég jó? Valami olyan, amiben ott vagyok én, hibáimmal, erősségeimmel, az éveim számával, minden sikeremmel, kudarcommal, összes egyéb tulajdonságommal vagyok valamilyen. Ez pedig elég. Megállok-e vagy törekszem a fejlődésre? Határozottan hiszek abban, hogy semmi sem állandó. Vagy fejlődöm tovább és haladok tovább az úton vagy hanyatlani kezd, leépülni az az egyensúly, amit elértem. Én a fejlődés útját választom és ez belső vágyból, saját igényből és kíváncsiságból fakad. Egyre szabadabb és egyre inkább önmagam vagyok annak arányában, ahogy közeledik egymáshoz az, aki igazán vagyok, akinek gondolom magam és akinek mások látnak. Ebben fejlődöm.