Tapasztalatok

Esztergomi Katalin

Az a tapasztalatom, hogy amikor fájdalom, hiány vagy tehetetlenség van jelen, az emberek gyakran menekülnek a megoldásba, a „miértekbe”, a tanácsadásba – a valódi JELEN-LÉT helyett. Tegnap a Tréningbár csapatával a szokásokról tartottunk tréninget. Az egyik résztvevő megosztotta egy nehézségét, hallatszott, hogy saját magát is megítéli. Még be sem fejezte a mondatait, máris záporoztak felé a többiek „megoldásai”. Jó szándékkal, de mégis: a résztvevő egyre inkább elcsendesedett. A története lassan láthatatlanná vált… Amikor hazaértem, egy halálhír fogadott: egy huszonéves ismerősünk életét vesztette. Az édesanyja felhívott, és természetesen magát hibáztatta. Ismerős érzés… Amikor a 9 éves kutyám, Zina szepszisben meghalt a nyár közepén, én is újra és újra azt kérdeztem magamtól: Mit kellett volna másképp csinálnom? Ezek a helyzetek ugyanarra a felismerésre vezettek: amikor találkozunk a másik ember fájdalmával, tehetetlenségével vagy hiányával, valójában a saját fájdalmunk, tehetetlenségünk és hiányunk is megszólal. És ez az, amit olyan nehéz elviselni. Könnyebb gyorsan magyarázni, miérteket keresni, tanácsokat adni – mint ott maradni a csendben, a kiszolgáltatottságban, a közös emberi törékenységben. Pedig épp ez gyógyít: amikor megengedjük, hogy a fájdalom is mi legyünk, hogy a nehéz érzések is rendben vannak. Amikor nem tereljük el a fókuszunkat, csak „odaülünk csendben mellé”. Ez elég. De azt tapasztalom, hogy ezt csak akkor tudjuk megtenni másokkal, ha a saját fájdalmainkat is képesek vagyunk elfogadni. Nem csak kimondani, hogy elfogadjuk, hanem valóban együtt lenni velük.

Kretter Bea

Észrevettem, hogy időnként kicsekkolok a valóságból...amikor csak úgy vagyok, de olyan, mintha nem lennék a jelenben, a testemben. Kicsit kutattam és ezekre a válaszokra leltem: az idegrendszerem paraszimpatikus üzemmódba vált, annyira biztonságos közegben érzem magam, hogy nem kell „őrt állnom”, a tudatom pihenőre megy, ez az állapot hasonlíthat a meditáció mély fázisához, álomszerű éber állapothoz, ilyenkor a jelen pillanat linearitása megszűnik, és a figyelmem inkább „szétszóródik” vagy „kitágul” — nem egyetlen konkrét pontra fókuszálok, hanem az egész létezésre, a tudatom ideiglenesen kilép a megszokott racionális keretekből...és földelni kell, ha nagyon gyakran vagyok így...ismerős?

Nóra

Höss Nóra vagyok, 1996 óta élek együtt súlyos atópiás dermatitisz betegséggel. Most, 33 éves koromra az egész testem érintetté vált. Tudom, milyen az, amikor a szégyen érzése elválaszt a világtól – és néha saját magunktól is. Egy ponton ráébredtem, hogy soha nem lehettek határaim és szükségleteim. Tudatosult bennem, hogy a bőr egy határszerv és változásra van szükségem. Radikális határhúzásokba kezdtem, most ez a központi téma az életemben.

Sándor Attila

A leendő anyóssal maradtunk a konyhában ketten, a vasárnapi ebéd után. Mama, csak pakolászott serényen. Ez alatt picit szöszöltem, majd már molyolni is kezdtem, majd felszökve a székből, lecsaptam a mosogatásra. Megszoktam a legényélet alatt, hogy a mosogató az nem szekrény, nem tárolásra tervezték... Mama egy picit ráfeszült, hogy majd Ő megoldja, inkább pihenjek..., de én nem hagytam magam. Ekkor belépett az apósjelölt és megkért, hogy menjek vele, mert nagyon fontos dologban szeretne velem beszélni. Hát lementünk a műhelybe, ahol kitöltött egy deci pálinkát, ama klasszikus kávéspohárba. Magának is töltött, majd a kérdőre görbült szemöldökömet észre sem véve, koccintott velem és lehúztuk a páleszt. Azonnal újra töltötte a poharat. Azt is megittuk. Ekkor tért rá a fontos ügyre: Attikám! Férfi ember a konyhába csak két okkal tér be. Az egyik ok az, ha éhes, a másik, ha reklamál. Sajnos az öreg, elég korán átment a Jóistent szolgálni, régi barátokkal barkácsolgatni. A világ, biztosan kevesebb nélküle.

Fanni Németh

Sokan írnak és mondanak sokfélét az anya szerepről. Az a tapasztalás viszont, amiről most szeretnék írni, nem igazán van még benne a köztudatban (vagy legalábbis engem megkerült az infó). Megdöbbentő és húsbavágó volt a várandósság, a szülés, és aztán az utána következő időszak is. De nem csak lelki szempontból -ez talán egy következő tapasztalat kártya lesz…-, hanem a fizikai részéről. Mintha egy kapcsolót kapcsoltak volna fel bennem, tisztán emlékszek a pillanatra, és az addig vezető mozzanatokra is. Az általunk ismert világ rettentően fizikai síkokon mozog, szinte csak itt keresi az értékeket: pénz, fizikai megjelenés, státuszszimbólumok stb. Ezek után azt hihetnénk, legalább a testünket megismerhetjük, ha már a lelkünk bugyrait nem is annyira: testépítés, diéták, vágyaink teljesebb kiélése, tabuk döngetése, megdöntése, és sorolhatnánk még. Ám amint bekerültem a várandósgondozásba, és a testem is változni kezdett, megmoccant bennem a kétely is: vajon tényleg olyan jól ismerjük magunkat, amennyire hisszük? Vagy a természettől való eltávolodás közben ennyire önhittek lettünk? Elfelejtettük felismerni testünk jelzéseit, ösztöneinket. Amit a természeti népek még zsigerből tudnak, azt nekünk most újra fel kell fedeznünk önmagunkban, és a tudomány által alátámasztva is. Merthogy a testünk egyébként teljesen jól van összerakva, ezt mindannyian tudjuk és látjuk is: a kisbaba, kisgyermek, amíg „el nem rontjuk”, önjáró. Tehetetlen újszülöttből járó, beszélő emberke lesz. Szükségleteit, éhségét jelzi, a teste pedig megszerzi azt, amire szüksége van: azt eszi, amire éppen szüksége van a szervezetének, úgy mozog, hogy az a legoptimálisabb legyen számára (hordozás, igény szerintiség, EC, BLW, szabad mozgás, mezítlábazás). Aztán szépen lassan beletörik a felnőtt világba, és felnő ő is. Lassan mindent elnyomnak benne a kivülről jövő minták, impulzusok. Mit egyen, mikor, mennyit, mit mozogjon s hogyan, mikor beszéljen másokhoz, és milyen módon. A lista végtelen, a lényeg egy. A zsigeri késztetések eltompulnak, az agyunk majd jobban tudja. A szakmámnak, a szüléstörténeteimnek, a várandósságnak, a gyerekekkel eltöltött időnek, és a betegségemnek hála rengeteg friss infóhoz jutottam, s jutok is folyamatosan. Ma már igyekszek széles látókörrel a középúton haladni, evidence based infókat beszerezni. Ezek a tapasztalatok lassan de biztosan indítottak afelé, hogy jobban bízzak önmagamban, és abban, amit érzek. Ez a testtudatban erősödés a lelkemet is formálta, persze oda vissza, ahogyan ez lenni szokott. Jobban bízok magamban, és abban, hogy csak én tudhatom, mi a jó nekem. Ha a határszabással maradtak is még leküzdendő akadályaim, a legbelsőbb énem megedződött, már nem olyan könnyű megingatni.

Lamo

Emlékszem, hogy meglepődtem, mikor először hallottam, hogy a másikról alkotott ítéletek, magabiztos vélemények, tippelgetések helyett kérdezzek. Miért nem jöttem rá erre sokkal előbb? Féltem a valódi választól, így inkább én akartam felsorolni, milyen válaszokat engedek meg. Az elvárás listák korát éljük. Pedig a kíváncsiság a másikra mennyivel tovább vinne. Így nem lehet kilépni a másik előre felhúzott falai közül. Fordítva ülök a lovon a társkeresőn, ezért akad el a folyamat. Döntsem el előre, szex kell vagy párkapcsolat. De nem csak úgy általában, hanem a konkrét embertől, már a találkozás előtt. Szexet az szeretne, akinek sok egy párkapcsolat. Párkapcsolatot meg az, aki nem bír egyedül lenni, akinek mindenképp kell valaki. Így a normál sorrend, hogy látok egy izgalmas valakit és érzem, merre jó vele továbblépni, az az utcán rám néző emberrel maradt lehetséges. Mindig ott történtek a gyors összetalálkozások. A közös kisugárzás. Bár ők sose az én korosztályomból voltak. 20 évvel fiatalabb volt, vagy 70 év feletti házas ember 🤭

Halmai Zoltán

Mi az amikor folyton csak azzal foglalkozol, hogy megérts megtaláld a megoldást? Mi van akkor ha már ez elveszett? Javítható? El kell engedni? Miképp jutsz oda ahol a vágyaid vannak? A vágyaid ott vannak ahol épp az érzelmeid cikáznak.... Szerelmesnek lenni egy érzés, melyben csak te vagy és a hited! A hited önmagadban, a hited a másikban a hited a Jó Istenben. AZ AZ mindenkiben mert "Bizony mondom néktek istenek vagytok..." Hát újra kérek és teszek! Minden nap, mert feladni olyan mint végleg eltörölni életed álmát!