Tapasztalatok

Zsuzsanna Vadász

Nagyon kevés olyan emberrel találkozom, akinek a fókusza a saját életén van. Aki nap, mint nap azon fáradozik, hogy önmagát, mint működő rendszert megértse, az erőforrásait felismerje és jól kihasználja, aki a gyengeségeit elfogadja és igyekszik meghaladni azokat. Mindenhol máshol szívesebben van a fókuszunk, mint önmagunkon. Dönthetünk úgy, hogy befelé nézünk, és megfigyelhetjük önmagunkat. A saját testünket, a saját érzéseinket és a saját gondolatainkat. Szerintem ez a legnehezebb. Tapasztalatom szerint mindenki ezt hagyja a legvégére. Még a legelszántabb keresők is. Meglepő, de igaz, hogy sokkal könnyebb magunkra fókuszálni, ha valamilyen szélsőséges helyzetbe kerülünk: halálközeli élmény, baleset, betegség, nagy veszteség azok a mérföldkövek, amikor elviselhetetlenné válik a régi működés és megkerülhetetlenné válik, hogy észre vegyük ezt és valamit kezdjünk a test és lélek fájdalmával. Akkor kezdünk magunkra is figyelni, amikor már senki és semmi más nem tud segíteni rajtunk. Sokan azt gondoljuk, hogy jól ismerjük a testünket és önmagunkat, hogy tudjuk hogyan működünk. Pedig gyakran nincs hatalmunk afölött, hogy mi történik velünk, amikor a testünkben megjelenő érzések és érzelmek irányítanak bennünket. Az érzelmeink pedig meghatározzák a gondolatainkat és a cselekedeteink irányát. Amikor fájdalmat, félelmet, szorongást érzünk, rögtön beszűkül a tudatunk, s védekező vagy támadó állásba helyezkedünk. Nem számít, hogy ott, abban a helyzetben mennyire valóságos az a félelem vagy szorongás. Az érzés eluralkodik rajtunk és mi mindig újból és újból automata üzemmódban, ugyanazon érzések mentén, ugyanolyan gondolatokat generálunk a fejünkben, és ugyanolyan döntéseket hozunk. Újra és újra hasonló élethelyzetekben találjuk emiatt magunkat. Évek óta szenvedélyesen keresem és gyakorlom azokat a gyakorlati útmutatókat, melyek segítenek engem és a hozzámfordulókat az érzéseik és érzelmeik működésének világában eligazodni.

Paksi Anna

Sokat gondolkodtam, hogy ezt az “ismerkedés” vagy az “önértékelés” címke alatt osszam meg. Végül mégis az ismerkedést választottam, hiszen ez volt az egész mozgatórugója. Azt érzem, hogy sokáig félreértettem, hogy miről szól az önfejlesztést. Azt gondoltam, hogy a következő könyv, terapeuta, vagy tanfolyam után végre megtalálom a társam, és mindegyik után csalódott voltam, amikor ez nem így történt. Mindig az volt bennem, hogy azért kell “megszabadulnom” az “akarástól” és a szorongástól, mert majd akkor lesz valakim. Aztán egy első randi után, amikor ismét elindult bennem a szorongás, hirtelen felocsúdtam. Én nem azért nem akarok szorongani, mert akkor fog az a férfi választani engem, hanem azért, mert így jobb élni. Az ÉN életem lesz ettől jobb. És nem azért akarok már dolgozni magamon, hogy hátha ettől majd lesz párkapcsolatom. Hanem mert az életem lesz jobb. És ez fog nekem jó kapcsolatot hozni. Szívesen beszélgetnék erről (is) veled, ha megfogott írj :)

Martina Lőrincz

Mintákból illúzióba Nem szerettem racionális döntéseket hozni, mert mindenki azt hozott körülöttem. Én mentem a szívemmel, az érzéseimmel. „Csakazértse” gondolom végig! 5év alatt 3 gyermek 2 költözés? ....maradhat! Az álmaim szárnyán repkedve kitaláltam, hogy jó lesz nekem a nagyszülői segítségtől 4 órányira, egy ingázó férj mellett három kisgyermekkel együtt mégis felnőttként egyes egyedül, társasmagányban egy óriási de üres családi ház, óriási udvarán, csendes kis zsákutcában lökdösni a babakocsi kerekét az egyik lábammal, a másikkal tartani a térdemen ülő nyakamba kapaszkodó kétévest és csitítani a folyton elégedetlenkedő, duplán trónfosztott „anyamikorfigyelszcsakrám” elsőszülöttet, de mégis mindezt a csodálatos Balaton partján. Azért találtam ki, mert ez mindig ment nekem. A túlterhelés az addikcióm volt. Ha kevés a feladat, keresek magamnak. Azt gondoltam, hogy a Balaton olyan erős töltő, hogy ott nem lehet kiégni…. de... Ha a mintáidat szeretnéd felülírni, lehet, hogy jobb, ha nem dacból teszed. Fontos előtte megérteni magad, ismerni a határaidat, majd abból az állapotodból dönteni, amikor már békére leltél a múltaddal legbelül és asszertíven tudod képviselni a szükségleteidet is kifelé.

Zsuzsanna Vadász

Sokáig tartott, míg megértettem, hogy kapcsolataimban a legnagyobb bajt az okozta, hogy képtelen voltam tolerálni a nehéz érzéseket. Azonosultam a bennem megjelenő fájdalommal, vagy szomorúsággal és beszűkült tudatállapotban hoztam meg életem döntéseit. Mikor megtanultam az érzéseimet megfigyelni és a működésükre tudatossá válni megváltozott a helyzet. Már nem a negatív érzéseim és gondolataim határozták meg a döntéseimet, hanem jelenlétük ellenére képessé váltam a kapcsolataimban rejlő valódi problémákra fókuszálni.

Molnár Anita

Legújabb vállalásom, hogy anya kört alapítok, amint ez megtörténik, itt is hallani fogtok róla, de addig is, egyéniben bárkinek nagyon szívesen segítek, akinek bármilyen elakadása van ebben a szerepében. Ez az a téma, ami 4 éve aktívan jelen van az életemben, de ha jobban belegondolok, a történetem ettől régebbre nyúlik vissza. 4 éve - na jó, augusztusban lesz 4 éve - azonban megérkezett hozzánk a csodálatos kisfiam és azóta számos aspektusát megéltem az anya szerepnek. Kisfiam magas emocionalitású, több emberes gyermek, akinek hasonló karakterű gyereke van, pontosan tudja, milyen kihívások elé tudja állítani ez a szülőket. Ezért döntöttem úgy, hogy létrehozok egy olyan közösséget, ahol az anyák nyugodtan ventilálhatnak, bármit kimondhatnak, ami a szívüket nyomja, nem kell tartaniuk az ítélkezéstől, a bezzeganyáktól és szigorúan tilos gyermeknevelési tippeket adni. A humor viszont garantált, mert ha tudunk nevetni magunkon az már az első lépés egy boldogabb élet felé. Tehát amíg a csoport meg nem alakul, egyénileg lehet jönni ventilálni és a fenti feltételeket ebben a helyzetben is maximálisan tudom biztosítani.

MMária

Kifelé mindig is a jó kislány, a kedves, a mosolygós de valójában nagyon is zárkózott voltam, és féltem attól, hogy valakihez érzelmileg közel kerüljek. Gyerekkorban is ezt láttam és 30 évig a házasságomban is a fegyelmezettet, „másokért mindent megteszek, magamért szintem semmit” típus voltam, és ezzel érzelmileg elszigetelődtem. Beálltam egy áldozat szerepbe, mert ez volt a mintám és mert tudat alatt haragudtam magamra amiért csak ritkán tudtam az érzelmeimet kimutatni. Közben kedves voltam, mosolyogtam, mindenkivel tisztelettudóan viselkedtem. Azt hittem ha ilyen leszek akkor mások is viszonozzák majd ezt, és szeretnek végre. Olyannak akartam magamat mutatni amit mások elvártak, belesimultam a helyzetekbe és többször alkalmazkodtam. Nagyon rossz érzés erre rájönni, de már tudom nem megy másképpen a változás. ŐSZINTESÉG!! Miért lettem ilyen már jól tudom, és persze terapeuta is segített, de itt most nem ez a fontos. Csupán azért kezdtem így hogy ezt megmagyarázza, miért alakult ki az érzelmi függőségem a válásom után egy olyan férfival aki hihetetlen erős érzelmekkel és nagyon gyorsan, nagy erővel törte át a falakat amit magam köré építettem a hosszú évek alatt. „Meghackeltek” mondta az egyik barátom és igaza volt, mert jött egy olyan férfi aki egy ösztönös, érzelmeit nem titkoló, tele szeretettel, akinek én voltam a legfontosabb, mindig rám fókuszált, aki folyton ölelt, kedveskedett, stimulált, szinte szikrázott köztünk a levegő. Hát persze hogy beleszerettem és szép lassan elkezdem tőle függeni. Hiszen annyi hosszú év után végre szerettek és végre én is szerethettem! Csak hogy ő teljesen akart, nem akart osztozni másokkal, sem a gyerekeimmel, sem barátokkal, senkivel. Féltékenykedett, korlátozni akart és eleinte hagytam mert ha ketten voltunk és biztonságban éreztük magunkat akkor jól és szenvedélyesen szeretettünk. És persze azt hittem majd megváltozik, ő pedig hogy én. Érzelmi függőség alakult ki köztünk, de volt egy részem ami folyton jelezte, hogy nem jó ez így, és elkezdtem harcolni vele. Próbáltam ellenállni a korlátozásnak és egyre erősebben ment a vita köztünk. Harcossá váltam mert bennem is volt egy sérült gyermek és benne is. Heti szinten vitáztunk, hiába ő volt aki elkezdte én sem hagytam magam. Elküldtem de visszajött, kérlelt, és megbocsájtottam de ha nem jelentkezett akkor én érezem a hiányát és visszahívtam. SE VELED, SE NÉLKÜLED! Próbáltam kilépni a vitákból, néha sikerült, de akkor pedig hosszú napokig ment a csendes büntetés felőle. Vagyis ez sem segített. Párterápia után kb. 1 hónapig sikerült nem bántanunk egymást. Hiszen a viták során már én is sokszor bántottam őt is. Szavakkal és tettekkel is mert hogy mindig elküldtem, szakítani akartam, csak nem ment. Akkor még nem értettem, hogy neki ez volt a sérülése, gyerekkorban nem fogadták el, és gyakran kritizálták. Aztán szépen lassan elkezdtem magam figyelni, és próbáltam nem az ő viselkedését kritizálni. Hanem megkérdeztem magamtól miért kell nekem ő? Biztos hogy ezt akarom? Miért ragaszkodom hozzá? Hiszen már nem jó vele. Mitől félek? Sok óra terápia, önismereti módszerek használata, sok-sok őszinte baráti beszélgetés, sok mindent kipróbáltam. Aztán mikor megcsalt - már nem ítélem el érte - de akkor megharagudtam nagyon. Nem találkoztunk azóta (6 hónapja). Már csak kicsit haragszom, mert jól tudom, hogy ő nem tud egyedül élni, és még nem tud szembenézni a démonjaival ahogy én teszem. Iszonyat nehéz volt elszakadni, de muszáj volt magamat választanom. Így hogy nincs fizikailag a közelemben és hogy elkezdtem más férfiakkal ismerkedni már tudom a gyógyulást útján járok. Azt is tudom hogy nem fogok visszafordulni és hogy tapasztaltam, rengeteget tanultam ebből és tőle is. Hálás vagyok amiért megnyitott engem, és már igazi nőnek érzem magam és hogy jobban kimerem mutatni az érzéseimet, a gyengeségeimet. Sok munka vár még rám, de jobban vagyok, Köszönöm hogy elolvastad a soraimat. Keress ha szeretnéd. :))

Erika Joszai

Minden úgy kezdődött hogy elindultam egyedül az úton. Egy ideig mentek a dolgok, aztán amikor azt hittem megnyugodtam jött a rosszindulatú daganat... Addig küzdöttem magammal és a világgal. Azóta nem küzdök! Elfogadom ami van és szeretem magam!!! Túl a kemón, túl a műtéten kaptam egy új esélyt. Nyugodtabb és boldogabb ember lettem. De az út.... az kemény volt és még most is néha meginog az ember lánya, de menni kell előre. 💗🙏💗

Krisztina Császár

Két éve végeztem el a TM meditációt. Amikor elkezdtem nagyon rendszeresen a napi 2x20 perc meditációt három hónap alatt olyan gyökeres változást értem el, amit először nem értettem. Azt vettem észre magamon, hogy "érzéketlenné" válok. Először így fogalmaztam meg magamnak ezt az állapotot. Aztán szépen letisztult, hogy annyi változott, hogy már sok olyan dolog nem nyomja be a piros gombomat, ami azelőtt aktiválta azokat és könnyen kibillentettek az egyensúlyomból. A TM után egy fél évvel rátaláltam a Zen-re és úgy érzem hogy a zen az az út, amely a leginkább segíthet az önvalóval kapcsolatba lépni. "Just do it".

Fábián Anikó

9 éve nevelem egyedül a ma már 17 éves fiamat és 15 éves lányomat.nem mondom , hogy tudom a megoldásokat gyereknevelés terén, de vannak tapasztalataim.

Fanni Koósz

Akinek van gyereke, az tudja igazán, hogy a gyereket nem lehet nevelni. A szó soha nem elég, ha nincs összhangban vele a tett. Az első gyerekemet 28 évesen szültem, nagyban benne egy pánikbetegségnek titulált pszichés nehézségben, ami mentén a segítség tablettákon keresztül érkezett, s vezetett egyfajta állandósult éber kómához...Szóval nem igazán voltam tudatos magamra úgy, ahogy most..meg ugyebár 14 évvel fiatalabban, s kevesebb tapasztalattal még abszolút a külső tekintélyre támaszkodtam anyaként. Semennyire nem tudva azokat, amiket aztán pont a lányom miatt elkezdtem felfedezni, s alakított ki egy egészen más látásmódot az élettel kapcsolatban. A kisebbik lányommal sokkal tudatosabb voltam, viszont érzelmileg életem mélypontját élve, neki is adtam csomagot, ami összességében elég nehéz, hogy tudom, mivel indítottam őket az életbe. Viszont tisztában vagyok vele immár, mi az, amivel tudok számukra segítség lenni. Látni Őket. S látni bennük magam, s ezt leválasztani. Hogy saját maguk élhessék. S a másik, amit nagyon fontosnak érzek a gyerekkel kapcsolatban, hogy ha megengedem magamnak, hogy boldog, örömteli legyek, akkor megengedik maguknak Ők is. Ezzel nagyon sokat adhatok szerintem Nekik. Valakik mentén létre jövünk, s ahová születünk, dolgunk van azzal, ebben hiszek, s ez ad számomra megnyugvást bűntudat helyett, amiért nem voltam az a tökéletes anya, aki nem ejt anyasebet gyermekein. Azt tapasztalom, a gyermek az, aki nagyon nagy motiváció ahhoz, hogy az ember saját minpségét emelje, mert ennek fényében nő a gyermek, ha hagyják, s bont virágot az, amit elültetett magjában erre az életre. Én nagyon figyelem a gyerekeim minőségét, hogy ne azt adjam, ami szerintem nekik kéne, hanem azt, ami számukra fontos, ami hozzájuk illik, nekik való... Nem vagyok jó anya. Időnként magát az anya szerepet se szeretem hangsúlyozni, mert olykor úgy érzem, ezt a szerepet túltoltuk, belekapaszkodtunk, s ennek fényében feredünk mi nők, s ezáltal ragasztjuk magunkhoz azokat, akik gyermekünkként jöttek ugyan világra, de azért, hogy megéljék saját magunk. A nagyobbik gyermekemmel időnként nagyon elcsúszik közöttünk az összhang. Kiskora óta. Csodás gyerek, okos, szép, nem deviáns, csupán nem vagyunk egy hullámhosszon, vagy épp túl sokmindenben mutat engem, amit szeretném, ha nem ismételne, immár tudva, nem lesz jó neki. De nem vehetem el tőle a tapasztalás jogát. Annyit tudok tenni, hogy nem állok ellent, s ott vagyok, ha kéri, ha kellek. A kicsivel ketten voltunk sokáig, abszolút közel állunk egymáshoz, mintha kis matrica lenne. Ám Ő nagyon erőteljesen mutatja meg nekem azon dolgokat, amivel nem vagyok meg magamban könnyen. S én érte, által meglépem. Ő tanít engem. Nem hiszek a gyermekek nevelésében. Irányadó lehetek. Háttér. Korlát, mi megtart, véd, ha kell. Kiindulás és megérkezés. A család a legjobb gyakorló terep, de ha kötelezettség, elveszíti lényegét. Szerintem.