ZitaKét kép van előttem azokból az időkből, amikor már nagyon nem volt jó. Nem csak a kapcsolatunk, de én magam sem voltam jól. Az első: nézem magam a tükörben és fogalmam sincs, ki az a nő, aki visszanéz rám… A második: napközben van, gyerekek az óvodában, édesapjuk a munkahelyén, éppen mosogatok. A mosogató egy nagy ablak előtt van, amin kinézve szemlélhetem az alattam elterölő nyüzsgő Budapestet. Úgy érzem magam, mint egy kalickába zárt madár. Egy arany kalickába. Boldognak kellene lennem, megvan mindenem, amire vágytam: két egészséges, okos, gyönyörű, csodás gyermek, egy “férj” jó egzisztenciával – nem házasodtunk össze –, saját ízlésem szerint felújított és berendezett budai kertkapcsolatos, örök panorámás lakás, autó, nagyszülői segítség, utazások. Drága ruhák, táskák, cipők, ékszerek nincsenek, ezekre sosem vágytam. Mai viszonylatban elég korán szültem, éppen 26 lettem, mikor megszületett az első fiam, 22 hónap múlva a második. A születési családomban turbulens volt ez az időszak, a húszas éveim. Édesanyám nagyon beteg lett, majd a nagyobbik fiam fél éves korában meghalt. Apukámmal a kapcsolatom nagyon terhelt volt, mióta csak vissza tudok emlékezni. Erről most nem írnék hosszabban, kicsi koromban különváltak, ő egy nagyon erős személyiség, akinek nagyon sokáig annyira borzasztóan meg akartam felelni, kiérdemelni a szeretetét, a figyelmét, az elismerését. Érzelmileg sosem volt elérhető, ma már tudom. A gyermekeim apjában őt választottam újra, a vele való kapcsolatot ismételtem. Mire eljutottom oda, hogy határozottan kimondtam, ezt nem tudom tovább csinálni, ahhoz nem is az volt a kulcs, hogy én borzasztóan éreztem magam a bőrömben, hanem a gyerekeim: úgy éreztem, ha az apjukkal egy pár maradunk, nem tudok jó anyjuk lenni. Ott szakadt el minden, mikor ezt felismertem, hogy akármennyire is igyekeztem bebizonyítani, hogy én a mintáim ellen menve ha törik, ha szakad, egy “egész” családban fogom felnevelni a gyerekeimet – amit az én szüleim nekem nem tudtak megadni –, ez egész egyszerűen tarthatatlan volt, mert ebbe én így belehalok. Sokára jöttem rá, hogy a minták ellentéte szerinti élet is a minták által diktált élet valójában. A felismerés és a döntés kimondása után eszeveszetten menekültem volna a közös életből, a közös otthonból, az exem közeléből, de ezt még ¾ évig nem tudtam megtenni. Ennyi idő kellett, míg lett lakásom, ahova a gyerekekkel külön tudtam költözni. Őket nem lettem volna képes ott hagyni. Kétségbeesett, őrült és fájdalmas hónapok voltak azok, nekem hetente egyszer egy terapeuta segített végig küzdeni, túlélni. Az exem nem akart elengedni, és természetesen ezt az anyagiak kontrollálásával igyekezett végigvinni. Ebben az időszakban magába szippantott az egész “nárcizmus” téma, az apám, a gyerekeim apja, a gyerekkorom, a fiatal felnőtt életem, az én megélt szenvedéseim. Kerestem a felelősöket, magamon kívül is, mert ami rám addig nagyon jellemző volt, hogy általában mindenért magamat okoltam. Annyi düh, harag, feszültség, szomorúság, szeretetlenség-érzés gyülemlett fel bennem, amelyeknek egy ponton valahogy ki kellett törnie, át kellett szakadnia. A különköltözés után még kb. két év telt el, mire ez ténylegesen meg tudott történni, mire a gát át tudott szakadni, mire én ezt megengedtem magamnak. Eljutottam onnan, hogy féltem én és féltettem tőle a gyerekeket, hibáztattam, haragudtam rá, megvetettem, elítéltem, soha többé hallani sem akartam róla, felelőssé tettem a traumáimért és a többi, odáig, hogy ma az egyik legstabilabb pont, legmegbízhatóbb ember, legjobb barát és nagy betűs szülőTÁRS számomra. Mi változott, min változtattam, min volt hatalmamban változtatni? Én, saját magam. Ezáltal változott ő is. És változott a kapcsolatunk is. Párkapcsolati, klasszikus férfi-női minőségben nem működünk, én őt nem tudom már úgy látni, de megtanultam, hogy annyira színes ez az élet, annyi végtelen lehetőség van arra, ahogyan a különböző életszakaszokban kapcsolódni tudunk, és hogy ez ott és akkor nagyon is valid és értékes lehet. Büszke vagyok magunkra és végtelenül hálás, hogy itt tartunk azok után, amennyi nehézségen átmentünk. Úgy érzem, hogy a legnagyobb ajándék, amit a fiainknak adhatunk, az ez a szeretetteljes, harmonikus együttműködés, ahogyan őket neveljük, terelgetjük.
5
Fodor MártiNagyon nehéz megemésztenem, hogy ahhoz, hogy megtaláljam a küldetésemet, egyszerűen csak ki kell menni a Világba és kipróbálni dolgokat. Itthon ülök és akarok venni még egy önsegítő könyvet, keresem mi legyen a következő terápia - pedig már egyikben sem hiszek. Találok még egy motivációs YouTube podcastet és a nap hátralévő részét azzal töltöm, hogy órákon át hallgatom tőlem sokkal önazonosabb emberek életét. Aztán amikor megcsap a motiváció a csinálásra, akkor olyan szintű rettegés fog el, hogy muszáj vagyok rágyújtani egy cigire. Nem csak ahhoz kell energia, hogy lebontsam a régit, hanem hogy ugyanebben az időpontban képes legyek felépíteni az újat. S hiába, a régi már romokban áll, de ez nem fáj annyira, hogy elkezdjek valami mást előkészíteni a helyére. Amikor az életemen akarok változtatni, ugyanolyan félelem fog el, mintha azt kérné tőlem valaki, hogy ugorjak ki a tizedik emeletről, de csak úgy bemondásra higgyem el neki, hogy puhára fogok érkezni, bár maga a zuhanás félelmetes lesz. Végre el tudom képzelni, hogy igenis okkal vagyok ezen a Földön és ki fogom találni, hogy hogyan szolgáljam jól a körülöttem lévő embereket. Ezt egy évvel ezelőtt még leírni sem mertem volna. De megtalálni a saját hangomat? Megtalálni a saját utamat? Egy trial and fail rendszert üzemeltetek magam körül. Mintha a sötét háborgó tengeren lennék éjszaka. A nyitott csónakomat dobálják a hullámok. És nekem a legjobb megoldásom a helyzetre, hogy milyen jó lenne most festeni egy tájképet. De eszembe jut, hogy nincs is karom. Szóval a számba veszem az ecsetet és így próbálok egyenes vonalat húzni. Hogy miért nem kérek segítséget? Mert már elegem van abból, hogy a környezetemben senki sem ért semmihez. Úgyhogy maradok a sötétben hadonászva. Abban bízhatok, hogy az idő múlásával felkel a Nap, de a szívem mélyén tudom, hogy ez még nagyon messze van. Kimenni és csinálni. Mindegy mit. Érezni. A jelenben érezni. Ha olyan dolgot csinálsz, ami feledteti veled az exedet, akkor a legjobb úton jársz.
- Fodor Márti
Nekem az a tapasztalatom, hogy ugyanannyi időt tudok megígérni embereknek, mint amennyit már eltöltöttem velük. Van olyan barátom, akivel lassan már 18 éve ismerjük egymást, vele szívesen bevállalok még 18-at. De hogyan ígérhetném őszintén valakinek a következő 40 évemet, ha belőle én még csak 5 évet láttam? És mennyire hiszem el neki a holtomiglan holtodiglant, ha ő sem látott belőlem többet 5 évnél?
0 
Eszter FintaA (meleg férfi) pornós függőségem sokáig el sem mondtam senkinek, úgymond titkos szenvedélyem volt. Kezdtem a Fiúk a klubból sorozattal, majd egyre jobban bele akartam látni a srácok világába és egyre egyedibb változatú videókat találtam róluk. Egy idő után már nem volt egyik videó sem olyan élvezetes és már nem adták meg nekem azt az érzést, amit egy ideig adtak. Úgymond egy telítettséget éreztem. Az volt számomra kellemetlen, hogy csak egy megfigyelő lehetek, de én nem lehetek ott, annak a részese, csak fantáziálgatás lehetséges. Ez még jobban a magány érzésébe sodort, mivelhogy nem találtam olyan társat sem, aki nem csak test(em) miatt, hanem lélek szerint is engem keresne. Utólag nézve azért is voltak hátrányosak számomra, mert addig sem tartottam a kapcsolatokat másokkal, inkább csak elhúzódtam magamnak, főleg esténként és hajnali órákig volt fentlét. Mióta közösségbe járok, azóta nyitottabb lettem.
- Eszter Finta
Voltam játék függőségben, amely órákat vitt el a napjaimból. Ezek voltak a diablo, sims, autóversenyzős, városépítős (tycoon), növenytermesztős és egyéb facebookos játékok, amivel játszottam egymást követően. Az elhagyásuk során elhatározásom volt, hogy nem hasznàlom őket tovább. Rájöttem, hogy azok nem az előnyömre válnak és inkább csak az energiám, időm pocsékolom rájuk.
0 - Zita
Ma én is hasonlóan békés derűvel sétáltam Budapest utcáin és csodálkoztam rá a körülöttem lévő világ egyszerű szépségeire. Számomra a boldogság receptjének legfőbb összetevői: tiszta jelenlétben megélni a pillanatokat, hálát gyakorolni és az ikigai-omat felfedezni, ennek megfelelően élni a mindennapokat. Lenyűgözőnek találom, hogy a japánok egyetlen fogalomba/kifejezésbe milyen komplex jelentést képesek sűríteni. Az ikigai jelentése: "az élet értelme", "az, amiért megéri élni", "amiért minden reggel örömmel kelünk fel". Az ikigai négy fontos alkotóelemre bontható: 1. amit szeretünk (szenvedély), 2. amire a világnak szüksége van (küldetés), 3. amiért fizetnek nekünk (megélhetés), 4. amiben jók vagyunk (képesség). Héctor García és Francesc Miralles "A boldogság japán titka" című könyvét szívből ajánlom elolvasásra, számomra nagyon sokat ad(ott).
Ivánkovits NoémiBoldog voltam. Ma boldog voltam. Úgy igazán. Kivételes életet élek, és ezért elképzelhetetlen módon hálás vagyok az Úristennek. Csak sétáltam a városban, lassan bandukolva a napfényben, nem rohanva sehova. Az idő megállt, a tér kinyílt, a valóság fátyla fel-fellibbent. Csodavilág, amit láttam! Csodavilág, melynek részese lehetek az Úr kegyelméből. Budapest a mi városunk! A maga goromba bájával, füstjével, zamatával, a szelíden hömpölygő Dunával. Szerelem-város, tömjénfüst, arany babérkoszorú. Kívánom hát, hogy érj az égig! Kívánom, hogy tündökölj! Kívánom, hogy pompád betöltse a végtelen határt! Legyél fényűző, legyél pazar, legyél díszes, ékes, angyalok álljanak őrt kapuidnál! Isten óvó karja öleljen át, s békés legyen álmod, Neked, s minden benned lakó emberfiának.
- Zita
Abszolút megértelek és átérzem a helyzetedet. Ezzel annyira tudok rezonálni: "már nem akarok egyedül mindent megoldani. Tudom,hogy képes vagyok,de már nem jó így." Talán - és ez csak egy meglátás, lehet, hogy nem jól látom - a váltás, továbblépés egy olyan munkahelyre, ahol jól tudod érezni magad a leendő párkapcsolat szempontjából azért is lehet fontos építőelem, mert segít abban, hogy ne valamilyen hiányból kapcsolódj. Én a "hasonló hasonlót vonz" elve alapján abban hiszek, hogy rendben lévő emberrel akkor tudok kapcsolódni, ha én is rendben vagyok. Lehetséges, hogy tényleg csak ez hiányzik a saját kirakódosból? Pár éve én is elég nagyot váltottam és a választásnál nekem fontos szempont volt, hogy társadalmilag hasznos munkát végezzek. Én egy civil szervezetnél dolgozom és annak ellenére, hogy a munkámnak magának vannak olyan részei, amit nem annyira szeretek, maga a légkör, a női megtartó közeg, amiben dolgozunk, illetve a célok, amikért nap, mint nap teszünk, nekem felülírják ezeket az esetleges nehézségeket. Ha versenyszférában dolgoznék, akkor pl. jóval több pénzt kereshetnék, de nem tudnék ennyi időt a gyermekeimmel tölteni – vagy adott esetben a páromra elég energiát fordítani – és ez nekem abszolút felülírja az anyagi szempontot. Így is megvan mindenünk, ami nekem fontos. 😊 Szóval csak bíztatni tudlak, bátorság, tudom, hogy nehéz fejest ugrani az ismeretlen mélyvízbe, de én eddigi életem során mindig azt tapasztaltam, hogy megéri!
- Zita
Szerintem úgy van ez, hogy legtöbbünknél nagyon hasonlóak a kirakós darabkái, csak a sorrend különböző, hogy miként kerülnek a helyükre az egyes részek. Talán azzal kapcsolatban/azon a területen lépünk először, ahol a legnagyobb hiányaink, legegyrételműbb adósságaink vannak, ami kapcsán a leginkább szenvedünk?! Az én tapasztalatom az, hogy az "amazonkodás" nem egyik pillanatról a másikra ér véget, hanem fokozatosan "tesszük le a kardot". Pont ez az a része az ábrának/az útnak, ami nekem szintén már csak akkor nyert értelmet, amikor benne voltam egy ideje: ha megnézed, a Hölgy korszak esetén, bár az alapvető tendencia egy folyamatos emelkedés, de közben az út rengeteg heggyel-völggyel tarkított. Nekem néha olyan érzés ez, mintha kettőt lépnék előre, egyet vissza. És van úgy is, hogy az úgynevezett karriert nem is kell teljesen kimaxolni, egyszerűen csak idővel elmúlik az igény, szükséglet arra, hogy ilyen módon az ember bizonyítani akarjon önmagának vagy másoknak, hogy ez legyen valamiféle siker mércéje számára. Velem pl. ez történt. Én is köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat és csak bíztatni tudlak, hogy továbbra is kapcsolódj őszintén, mert végső soron tényleg ez az a módszer, ami a legjobban segít a haladásban. :)