Tapasztalatok

Szőcs Balassa Teodóra

7 év fényképész karrier után megfogant a kisfiam, majd dúlával kisérve, gyönyörű szülésélménnyel jött világra. Nekem ott változott meg minden addigi képzetem mi a fontos. Már nem az érdekelt hogy a legjobb fotós legyek, és mennyit keressek vele, hanem magával ragadt a dúlaság, és a képzés után beleugrottam, és kísértem sok anyukát ezen az úton. Úgy éreztem nincs magasztosabb dolog ahol többet érne a szolgálatom mint egy szülő anya-baba páros mellett. Ezután jött a másik szívügy ami Szerbiában a Waldorf intézmények létrehozása a 0-ból. 3 év alatt közösséget létrehozva, sokat tanulva, tapasztalva sikerült 2 óvodát és 1 iskolát létrehozni, úgy hajtott a belső hívatás érzés, hogy csak vitt. Aztan elérkeztem egy új kapuhoz, hogy ez már nem boldogít, megélte az Istennő teremtő erejét…

Bene Ildikó

Azt éreztem, hogy a testemben egy másik ember lakik. Ki ez? Ki ez, aki belém költözött? Ezt kérdezgettem magamtól. Ez nem én vagyok.. Elmondhatatlanul és sürgetően epekedtem, hogy újra megtapasztaljam saját régi önmagamat. Őrülten vágytam arra, hogy visszakapjam azt a régi én-t, azt a régi Ildit aki a testemben lakott… Tisztában voltam azzal, hogy nagy a baj. Ekkor már 9 hónapja vergődtem. Alvászavarok, álmatlanság, láttam a saját temetésem, közöny, testi fájdalmak, pánikszerű tünetek, folyamatos bizsergések test szerte. Örömtelenség, szűnni nem akaró, fékezhetetlen negatív gondolati spirál, temérdek orvosi vizsgálat, diagnóziskeresés, hogy mi lehet a bajom…. Persze semmi szervi bajom nem volt… Eközben próbáltam tenni és tettem is magamért. De ez nem tudott elég lenni, már túlságosan mélyen voltam. 9 hónap telt el így, aztán amikor már nagy volt a nyomás, hogy romba döntöm magam, elvesztem a kapcsolatot a gyerekeimmel, szeretteimmel, külvilággal,... döntöttem. Patakokban folyó könnyekkel állítottam be a pszichiáterhez, hogy azért jöttem, hogy írjon fel valami gyógyszert, mert ezt én már nem bírom ki. Eddig halogattam ezt a lépést. Halogattam, mert próbálkoztam saját erőből kijönni és végtelenül utáltam magam, hogy ez nekem nem sikerül, pedig biztos sokan képesek erre, csak én vagyok ilyen gyenge. Az antidepresszánst elejétől a teljes elhagyásig 1 éven át szedtem. És utólag nagyon sajnáltam, hogy nem kezdtem el már hamarabb. Bár az is lehet, hogy kellett ennyi szenvedés, hogy igazán fájjon. Fájjon annyira, hogy megtanuljam a leckét. Rengeteg negatív véleményt lehet olvasni, hallani az antidepresszánsokról és tisztában vagyok vele, hogy ennek van alapja. Kiváltképp, amikor ész és stratégia nélkül használják. De amikor már olyan mélyre süllyedtem, hogy onnan saját erőmből visszajönni olyan lehetetlennek láttam, mint nyitott szájjal kimondani az „m” betűt, akkor éltem vele. És nagyon jól tettem. Ezt a tapasztalatomat azért osztom meg itt, mert rengetegen túlzó mértékben idegenkednek a gyógyszeres kezeléstől hasonló helyzetekben és inkább végeláthatatlanul szenvednek. Az én esetem egy nagyon pozitív példa, hogy hogyan lehet a gyógyszeres terápiát egy felépülési, megújulási stratégia egyik, DE KÖZEL SEM EGYEDÜLI eszközeként, nagy körültekintéssel alkalmazni. Hogy hogyan lehet ez eszköz, de koránt sem megoldás. Ha hasonló helyzetben vagy, akkor szívesen megosztom Veled az én gyógyulásommal, megújulásommal kapcsolatos tapasztalataimat. Nemcsak gyógyszer vonatkozásban. Ja, igen. És most köszönöm, jól vagyok a bőrömben. Jobban, mint előtte 😊

K

Az "Én" üzenetek fontossága; Érzések, kérések kifejezése vádaskodás nélkül. Nekem mi lenne jó, mit szeretnék, a "te" üzenetek kerülése. Mindig az őszinteség és az érzéseim felvállalasával tudtam igazán kapcsolódni, és megértést találni, ez nagyon nehéz, mert el vagyok távolodva magamtól, mert sokszor hagytam,hogy érvénytelenítsék amit érzek, hogy azt higgyem, "rosszul" érzem, amit érzek, vagy megmagyarázták, és ezért ezt tanultam meg, hogy meg kell mindent is magyarázni. Hogy hogyan lehet szívvel élni, még tanulom. A hála sokat segít, azon keresztül tudok kapcsolódni a többi érzéshez.

K

Határokat felállítanom, hallgatnom a megérzéseimre, kiállni magamért, az igazamért, ezeknek hangot adnom. Rajtam elhatalmasodott a munka. Mert szóltam,hogy sok, de nem mondtam, hogy elég, hogy nem megy több. Nemet mondás képessége; Legyen egyensúly, és nem hagynom, hogy kihasználjanak. Mikor erre rájöttem, már késő volt. Az egészségem is kezdett rámenni. Szövetségesek! Mindig legyenek. Legyen,akivel tudom, hogy őszintén beszélgetek,ahol tudom,hogy nem támadnak hátba. Figyelnem kell, hogy más mit oszt meg magáról, és hogyan, így tudtam, hogy mennyire őszinte. Ki a barát, kiben bízhatok, kiben nem? Volt, aki csak udvariasságból, vagy kötelességből volt kedves, de mindig vannak igazak.

Márkus Gábor

Őszintének lenni könnyebb, mint évekig keresgélni, ki hol és mivel rontotta el. A napokban részt vettem a férfikör beszélgetésen. 9 férfi, akik arról beszéltek, hogy most mi az az érzés ami bennük van, mi foglalkoztatja őket. Minden megszólalás után volt lehetőség kérdezni, vagy saját tapasztalatot megosztani, amennyiben úgy érzem hogy tudok kapcsolódni ahhoz amit mondtak. Egymás után beszéltek arról, hogy volt aki a bátyjával nem tudott dűlőre jutni, volt aki sok-sok próbálkozás után az összes családtagjával megszakította a kapcsolatot, és olyan is, aki nem értette miért keresik őt az ismerősei, mikor ő nem feltétlenül keresi az ő társaságukat. Ahogy hallgattam őket sorban, azt éreztem, hogy egyik mondandójához sem tudok kapcsolódni. Aztán rájöttem, hogy mennyire hálás vagyok, hogy az én életemben nincsenek ilyen kapcsolatok, és közben azon gondolkoztam, hogy mi a különbség nálam. Aztán rájöttem, és amikor már szinte mindenki elmondta a magáért, együttesen reflektáltam mindegyikre. Rájöttem, hogy a rokoni és főleg a baráti, de akár az üzleti kapcsolataimban minden egyes kommunikáció során, ha bármilyen kellemetlen helyzetet érzek, amint sikerül beazonosítanom magamban, ott és akkor beszélek róla. Mert ha nem teszem, és elviszem magammal, akkor napokig emésztgetném, és lehet hogy nem lesz következő alkalom, hogy tisztázzuk, vagy a következő alkalomra már az előző eset is rányomja a bélyegét. Ugrasszuk ki a nyulat a bokorból, és amíg nem derül ki, hogy mi a probléma valódi oka, addig nem hagyom magam. Őszintén elmondom, hogy ez mit váltott ki belőlem, miért érzem rosszul magam benne, és akkor vagyok a legboldogabb, ha azt látom a másikon hogy végre ő is elmondhatja, hogy mi feszíti, és nem kell tovább jópofiznia, terelnie, szerepeket futtatnia. Ilyenkor egy csapásra leegyszerűsödik a kommunikáció, nincsenek fölösleges körök. Eleinte odafigyelés kellett, hogy felismerjem és meg tudjam fogalmazni ami bánt, majd pedig bátorság, hogy őszintén el merjem mondani. Legrosszabb esetben megsértődik, de ha nem beszélem meg vele, akkor is ez történne. Legjobb esetben meg megtanuljuk mindketten, mennyit ér az őszinteség.

K

A trauma egy megállítás. Vagy több. Mit akar megmutatni? Mi az, amit nem tudok elfogadni? Nekem azt, hogy nem lehet mindig enyém az irányítás. És hogy mindennek ideje van. Az elmúlás nekem a megengedés tanítója. Megengednem,hogy fájjon, megengednem, hogy érezzem, emlékezni a jóra, a rosszra. És hogy ott is van velem és itt is, mert a részemmé vált. Ezzel megyek tovább.

K

A betegségemet át kellett ölelnem és hálát adnom érte. Mert megállásra tanít. Megfigyelésre. Hogy a lelkem védeni akar. Hogy ne hozzak be több dolgot "kintről", ne vállaljak több feladatot, ne akarjak több új dologba belevàgni, mert túl sok van már "benn". Hogy milyen elakadásom van? Mi történt, amiután a betegség történt velem? Mit tettem/tehetnék másként? Miben kell változtatnom? Én túl sok mindent akartam egyszerre. Munka mellett német egyetem, futóversenyek, aztán munka mellett vállalkozás kiépitése..miközben tudattalanul harcoltam a démonaimmal, hogy ez a sok dolog mind azért volt, mert nem éreztem magam "elégnek", elég jónak, és az érzéseim elől pedig a sportba,munkába ,tanulásba menekültem a függőség, végkimerülés határáig.. Miközben nem figyeltem magamra, a határaimra. Az érzéseimmel, az önmagammal való szembenézésre. Hogy a gyógyulás része az elfogadás, hogy már régen "elég" , hogy a kevesebb több nemcsak egy klisé. A gyógyulásom része az önszeretet, a megbocsátás magamnak, másoknak, akik miatt azt hittem,nem vagyok elég; a volt kapcsolatomban, ahol nem kellettem, és ezt magamra húztam, hogy miért nem vagyok "elég jó". De hoztam ezt már otthonról is, hogy magas iskolák, jó munkahelyek, semmi nem elég, mert mindig összehasonlítottak minket a szülők a családban, hogy mikor érek már el annyit, vagy még többet, mint a tesvérem. Nekik az anyagiak a minden. Nekem nem. Elfogadom, hogy akkor nem tudtam másképp tenni, nem láttam akkor még tudatosan, hogy ez nem a jó út, ösztönszerűen menekültem az érzéseim elől. Elfogadom a jelenlegi állapotom, hogy ez mindennek az eredménye. A lelkem elfáradt, a pszichikumom összezuhant. Hiszem, hogy idővel jobb lesz, több önvizsgálattal, közben szeretettel. Megértenem, mi miért történt. Megbocsátanom másoknak az engem ért sérelmekért, megbocsátanom magamnak, hogy én sem vagyok tökéletes. És nem kell annak lennem. Minden napom végén elmondanom, hogy " ne menjen le a nap a te haragoddal" Tanulnom a szeretetről, hogy gyógyító. Magamat, másokat.

Márkus Gábor

A férfi a folyómeder a nő pedig a folyó. Párkapcsolatom kezdetén, túl rengeteg önismereten, azt hittem hogy tudok vezetni, vagy inkább azt, hogy érdemes engem követni. Egy téli kirándulás alkalmával egy csoportos hajókázás volt a program, és sürgettek minket, hogy menjünk fel a hajóra. Miközben mentem a tömeggel együtt, párom előre ment, hogy nehogy lemaradjon, hátrahagyva engem. Viszont a móló jeges volt, és egy ilyen jeges részen megcsúszott és csúnyán fenékre esett, fájt neki, ami szinte az egész kirándulást tönkretette számára, és én ezt azzal tetéztem, hogy felróttam neki, hogy miért nem volt képes csak simán mellettem jönni, és követni engem, hiszen akkor ez nem történt volna meg. Arrogáns voltam, aki azt akarta, hogy kövessék, és elfelejtettem azt a fontos dolgot, hogy a követést nem lehet elvárni. Neki akkor NEM az a férfi voltam, akit követni lehet/szeretne. 4 évvel később egy nyaraláson kettesben elmentünk túrázni a hegyekbe. Meredek útvonalon jutottunk fel a (majdnem) csúcsra, viszont mivel fogyóban volt a vizünk, és odafent a forrás ki volt száradva, ezért idő előtt visszafordultunk, de hogy ne ugyanazon a meredeken menjünk lefelé, választottunk egy lankásabb, ám hosszabb alternatív útvonalat a térképen. Szép tájon vezetett, turistajelzések mentén, de feltűnő volt, hogy ez egy kevésbé használt útvonal, amin haladva egyre nehezebb volt jelzéseket találni, egyre kevésbé volt karbantartva az útvonal, de visszafordulni már nem volt értelme, miközben a vizünk teljesen elfogyott. Mígnem felértünk egy pontra, ahol már nem láttam több jelzést, kopár sziklák és kövek voltak csak körülöttünk, velünk szemben egy magas sziklafal, távolban a tenger, és nem láttam merre tovább. Egymásra néztünk, és elmondtam neki, hogy sajnálom hogy ide jutottunk, de nem látom, hogy innen merre tovább, visszafelé sincs már értelme menni, mert nagyon sokat jöttünk, és nincs olyan mint a számítógépes játékokban, hogy visszatöltjük az utolsó mentést. A párom körbenézett, tudatosult benne, hogy milyen helyzetben vagyunk, és zokogni kezdett, én pedig éreztem, hogy ezt nekem kell megoldani, senki nem fogja megtenni helyettem. Nekiálltam jelzéseket vagy utat keresni, ő pedig bízott bennem és követett. Ha arra kértem, hogy várjon meg ott ahol van, amíg én felderítem a terepet, hallgatott rám és várt. Nem hisztizett, nem zsörtölődött, nem mondogatta, hogy "ő megmondta". Érezte, hogy azzal segít a legtöbbet, ha bízik bennem. Hamarosan rátaláltam a folytatásra, és bár időnként növényekkel benőtt szakaszokon kellett átrágni magunkat, az egész hazafelé úton azt éreztem, hogy most együtt vagyunk, nincs benne kétség, hogy jó felé viszem, minden ellenállását maga mögött hagyta ott a sziklafalnál, én pedig végtelenül hálás voltam ezért. Férfiként megtanultam, hogy csak egy királyfi akarja hogy kövessék. Ha teszem a dolgomat, és a helyemen vagyok, követni fog az akinek kell. A férfi a folyómeder: jelöli az utat, halad előre. A nő pedig a folyó, aki kitölti ezt a medret, élet születik a meder mentén végig. Ha a folyó meg akarja előzni a medret, akkor szétfolyik és nem talál irányt, ha pedig a meder sokáig üres, és nincs benne folyó, akkor élettelen és sivár. Egyikünk sincs meg a másik nélkül, és mindegyikünknek megvan a maga szerepe és feladata.

Márkus Gábor

"Az út az ami boldoggá tesz, nem a végcél'" Jó pár évvel ezelőtt belemásztam az önismeret mélyebb bugyraiba. Nagyon szenvedtem az elején: a mintáimtól, a (be nem teljesülő) vágyaimtól, és dühös voltam mindenkire, aki azt mondta, hogy ezt az időszakot élvezte a legjobban, és ha tehetné visszamenne ide. Hogy lehet élvezni azt, amikor minden nap összeomlik körülötted valami amiben addig hittél; hogy taknyod-nyálad egybefolyva fekszel a padlón, zokogsz és úgy érzed, ebből nincs kiút - kérdeztem? Bármi jött, szembeszálltam vele: hisztiztem, toporzékoltam, hogy én azt nem akarom, de sajnos nem volt választásom, mert az Élet megoldotta helyettem, és összeomlasztotta azt, amire nem volt szükségem. Aztán ahogy egyre több dolog omlott össze, annál könnyebben engedtem el a következő dolgot. És igazuk lett. A környezetemben sokan láttak rendrakás közben, és volt aki megkérdezte tőlem, hogy ha én ennyire tudom, hogy mit kell csinálni, akkor most boldog vagyok? Mert ők ahogy rám néznek, azt látják, hogy szarul festek. A válaszom az volt erre, hogy tulajdonképpen igen. És el is magyaráztam nekik: amit csinálok, az az, hogy bemegyek egy sötét, koszos, büdös üregbe, ahova eddig féltem bemenni, és elkezdem onnan kihordani a szemetet. Kint annyit láttok belőlem, hogy a ruhám mocskos, izzadt vagyok és büdös, itt ott pedig horzsolások, vágások rajtam és fáradnak is tűnök. De közben én tudom és érzem, hogy odabent egyre nagyobb a rend és a tisztaság. Egyre inkább szeretek bemenni, mert jó odabent. Megszabadultam minden olyantól, ami nem én vagyok. És igazuk lett azoknak, akik azt mondták, hogy imádták ezt az időszakot. Mert visszanézve én is imádom! Nap mint nap egy újabb mázsás tehertől szabadultam meg, egyre jobban élveztem a napjaimat, de ehhez be kellett mennem a sűrű sötét erdő közepébe, mert azzal hogy csak a szélén topogtam, nem jutottam sehova. Szóval ha belekezdesz, csináld teljes odaadással! Egy nagy levegővétel és hajrá! És bízz! Bízz abban, hogy azt kapod amire épp szükséged van. Amikor nyakig benne leszel, rohadtul szenvedni fogsz, de utána ígérem, hogy visszatekintve imádni fogod!

Márkus Gábor

Ne hazudj a gyermekednek (se)! Fiam imádja a túró rudit, és 3 éves volt, amikor ez történt. Kinyitottam a hűtőt, a polcon a rudikkal, és bár csak egy pillanatra látta, hiszen utána visszacsuktam az ajtót, de arra elég volt, hogy neki feltűnjön hogy van, és kérjen belőle. És ahelyett, hogy azt mondtam volna neki, hogy "Nincs" vagy, hogy "Elfogyott" - amivel leegyszerűsítettem volna a dolgot, hogy miért "nem tudok" neki adni, megelőzve ezzel egy szembenállást és/vagy hisztit - őszintén elmondtam neki a valódi okot, hogy miért "nem szeretnék" neki adni: mert már este van, fogmosás után vagyunk, de holnap majd kaphat, vagy épp reggeli előtt vagyunk, és inkább szeretném ha rendesen reggelizne, és ha még mindig kívánja, akkor utána kaphat, stb. A gyerekek nagyon jó megérzésekkel, kiváló érzékszervekkel születnek. Sokkal jobb a szaglásuk, ízlelésük, látásuk, hallásuk mint nekünk felnőtteknek, és a megérzéseik is jobban működnek. Ebben a helyzetben is egy pillanat elég volt neki, hogy levegye, hogy ott van a rudi a hűtőben. Én szinte fel sem fogtam, hogy ő észrevehette, benne már ott volt a kép róla. És hogy miért NE hazudjak neki a könnyebb út érdekében? Mert neki (még most) mi szülők vagyunk az isteneik: mi teremtettük őt, tőlünk függ az életben maradása, mi tanítjuk, és mindent feltétel nélkül elfogad tőlünk. Ha valamiben hazudunk neki, vagy megkérdőjelezzük, hogy jól látta, hallotta, emlékszik, stb. akkor egy feszültség keletkezik benne: "Láttam a Rudit, de az istenem mégis azt mondja, hogy nincs. Amit ő mond, az biztosan úgy van, tehát akkor valószínűleg én láttam rosszul...". Minél többször történik ilyen, annál többször fogja úgy érezni, hogy az ösztöneire, a saját érzékszerveire ne hagyatkozzon, hiszen azok tévedhetnek, és szépen lassan az évek alatt "megtanulja" lejjebb csavarni az érzékeinek a finomságát, nem bízni magában, és idővel eltűnnek ezek a "természetfeletti képességei". Pedig sok esetben sokkal jobban érzi, látja, hallja, tudja, hogy mi történik, mire van szüksége. Hagyom, hogy használja ezeket a képességeit. Ha bármit másképp lát mint én, egyszerűen csak beengedem és megfigyelem, hogy ő vajon mire gondolt, és elfogadom, hogy lehet mégis ő látja jól velem ellentétben. És lehet, hogy ezek csak apró dolgok, amik számomra nem tűnnek nagy jelentőséggel bírónak, de neki azok, és ez a sok apróság idővel összeadódik. Ha már most megtapasztalja, hogy az isteneik sem tévedhetetlenek, viszont bíznak bennük és elfogadják az ő meglátásait is, bízom benne, hogy sokkal könnyebb lesz később is befogadnia az őszinteséget, a hibázást tőlünk, magától és másoktól is.