Tapasztalatok

Ori

Amikor nem tudok kilépni egy olyan párkapcsolatból, ahol nem vagyok fontos, nem tisztelnek, és nem vagyok értékes, akkor valójában egy önmeghazúdtolásban élek, ahol ezt gondolom, én is magamról, hogy ezt érdemlem meg, és nem többet. Amikor a fejem tetejére is állok, hogy ez az ember annál jobban szeressen, valójában feladom önmagam és kompenzálok egy hiányosságot, hogy megfeleljek neki. Igazából nem ő az, akinek meg akarok felelni, hanem egy férfi mintának, akire ő emlékeztet és nem éreztem, h megkaptam volna tőle akkor a szeretetet, csak, ha bizonyítok, megfelelek. Amint helyreteszem magamban ezt a mintát több megközelítésben is, oldom a férfiakkal való blokkázsaimat, és nem fogok több, számomra méltatlan kapcsolatokban időzni, mert szeretetlenül vagy értékeltelennek, érdemtelennek érzem magam a férfi mellett, vagy jelenléte nélkül.

Judit M.

Lassan egy éve, hogy visszaköltöztem Magyarországra. 20 év házasság és külföld után tranzit zónában érzem magam. Megyek tovább..... Kapcsolódási pontokat keresek. A válásom okán úgy éreztem, hogy most a régi és mély kapcsolataimra van szükségem. Vegyesek az érzelmeim, keresem a helyem. Ha érdekel, szívesen megosztom a tapasztalataimat arról, hogy: - Milyen Németországban az élet? - Nekem hogyan sikerült beilleszkednem? - Hogyan éltem meg idegen nyelven a mindennapokat?

Különleges érzés vagy állapot az , mikor megértem a múltam.Megértem miért viselkedtem úgy , miért mondtam azt és miért láttam a világot olyannak amilyennek.Azt is megértettem hogy szinte ténylegesen vak voltam , mert ott volt előttem a helyzet amivel élnem kellett volna és ott volt előttem a személy akivel élnem kellett volna, de én nem láttam mert egy elképzelt helyzetet akartam megvalósítani és egy elképzelt személlyel akartam lenni. Mikor ráébredek arra a szűrőre amin keresztül érzékeltem a valóságot az egy felszabadító érzés , de fáj is.Olyan mint egy ajtó a falon amit egész életemben kerestem , csukott szemmel.Most már csak át kell rajta lépni...

Urbánkó Regina

Keresztény családba születtem, szüleim katolikus nevelésben részesültek, de nem voltak vallásgyakorlók, egy-egy szokást éltettek az ünnepekhez kapcsolódóan, de soha nem beszéltek a hitükről, istenkapcsolatukról, nem vittek templomba és nem imádkoztunk közösen az ágyhoz térdelve. Apai nagyszülőkkel éltünk együtt, nagymamám rendszeresen járt a misékre, és hétvégén magával vitt egészen pici koromtól fogva 6 éves koromig, azért csak addig, mert akkor elköltöztünk a nagyszülőktől. Elsőáldozó lettem még általános iskola első osztályos tanulójaként, aztán megszakadt az egyházzal a kapcsolatom. Az egyházzal igen, de Istennel nem. Kiskoromtól fogva tudtam, hogy Isten gyermeke vagyok, jelentsen ez bármit is. Számomra a megváltást jelentette, a lehetőséget mindenre is az életben. Ha Isten gyermeke vagyok, akkor a szüleimre csak átmenetileg bízott a Jóisten, vagyis ugyanolyan esélyem van egy boldog életre, mint bárki másnak. Nagyon szerény körülmények között éltünk, de az igazi problémámat az okozta, hogy a szűkösség nem csak fizikai szinten jelentkezett, hanem a gondolkodás korlátoltságával párosult. Egy valamiben biztos voltam, így biztosan nem fogom leélni az életemet. Nem tudtam, hogyan tudok majd változtatni, de biztosan tudtam, hogy menni fog. A stratégiám kulcsa a szeretet: van, volt és lesz. Reggeli és esti imát tanultam az imakönyvemből, esténként megköszöntem a napi történéseket, szépen átbeszéltem vele, hogy milyen hálás vagyok, és kértem, hogy legyen velem holnap is. Így teltek az iskolás éveim. Nem tudtam mit csinálok. Ha valami hitbuzgó gyerekkel összekeveredtem az iskolaudvaron, kirázott tőle a hideg. Manapság azt érzem, hogy tőlem ráz ki másokat. Most én mutatkozom hitbuzgó katolikus szerepében, mióta újraépült az egyházzal a kapcsolatom. Ez most igazából mindegy. Az én önbizalmam arra épült, hogy Isten szeret engem. Tehát menjek bátran, és csináljam, amit szeretnék, minden rendben lesz, és rendben is volt. Nem tudatosan működtettem valamiféle kapcsolatot. A környezetem is észlelte. Kaptam visszajelzéseket felsővezetőként akár, hogy nagyon erős az igazságérzetem, nagyon erős a megérzésem. Volt olyan vezetőtársam, aki „átfuttatta” rajtam a gondolatait, mielőtt a plénum elé tárta volna. Sok hasonló élményem volt, de nem éltem meg tudatosan ezeket a helyzeteket. Nem éreztem semmiféle képességet magamban, csak azt tudtam, hogy ha beszélgetek valakivel, nem bírok megszólalni, nem találom a szavakat, csak ülök csendben, vagyis inkább az esne jól, mert rengeteg információ jön közben, amiket figyelek, érzek. Kicsit inkább érzem az embereket, mint hallgatom. Egy kardinális élményem idén januárban volt, amikor egy Alfa katolikus közösségben párban egymásért imádkoztunk. Életemben először satuba szorítva éreztem magam, meg kellett szólalnom, mondanom kellett valamit, de semmi nem jutott az eszembe. Óriási csalódást okoztam volna a „páromnak”, aki előtte értem imádkozott. Abban a döbbenetes pillanatban egyszerűen csak fohászkodtam, hogy mondj valamit Istenem, fogalmam sincs mit kell tennem. Feladtam. Szó szerint fel, fel az égbe. És csak voltam. És csak mondtam, és mondtam, és a „páromnak” potyogtak a könnyei. Ez az élmény azóta dolgozik bennem. Sorra jutnak eszembe a helyzetek, amikor ezt tettem, csak nem jutott el a tudatomig, hogy mit teszek. A múltban történt eseményeknél értetlen mozaikok kerültek a helyükre. A jelenben tudom, hogy mikor hol van szükség rám, hívnak. Nem szavakkal, nem e-mailben, nem telefonon. Kapok egy jelzést, hogy szükség van rám, és nem kell mondani, tudom mikor mi a dolgom. Katalizátorként működök.

Balogh Sára

Ismerkedés 2025(az én szemszögemből) Fiú ráír lányra. Lánnyal beszélgetnek pár napot. Lány az elmúlt évek traumái miatt szkeptikus, de elkezd megnyílni. Fiú random bedobja, hogy mit szólna a lány a mostanában igen sokat használt barátság extrákkal-hoz. Lány: de hát barátok sem vagyunk. Ezt a szituációt ismételjük meg huszonötször különböző fiúkkal. Mikor jutottunk oda, hogy ennyire nyíltan, kegyetlenül fájón a másikban csak egy testet, és ne egy lelket lássunk?

Sándor Attila

1992-től úgy éreztem, ideje van annak, hogy a nép megtudja az igazságot: a vallás (anno a katolikus vallást értettem alatta) az nem más, mint szemfényvesztés. Volt bennem akkoriban némi csalódottság = motiváció. Az a lány, akinek akkor udvaroltam, hirtelen feketelyuk mélységű vallásosságba süppedt bele. Még Tibetbe is vittek ki Bibliát, hogy az ottaniak, akik mit sem sejtenek az Istenről, hát azok is részesüljenek már valami jóból, ebben kis kurta, egyszeri életben. Rövid úton, arra jöttem rá, hogy csak okoskodással, nem győzhető meg senki, hogy miért badar dolog a vallás. Főleg templomba járni...!!! Tehát jött a felkészülés. A hitelesség érdekében elolvastam az Újszövetséget (és sokat a másikból, de nem több). Még ennyi ellentmondással soha addig nem találkoztam annak előtte, tehát tudtam, hogy nagyon jó úton járok. Erről mindenkinek tudni kell! Hajrá! (Azért, azt csendesen megjegyzem, hogy a "Nagyszakállúval" vagy a "FellegekenÜlővel" jóban voltam. Tudtunk egymásról. DE A VALLÁÁÁÁS???!!! ) Sokat perlekedve - valójában magammal, de mindig másokon keresztül-, eljutottam oda, hogy azok, akik bemelegítés nélkül is simán túlélik az okfejtésem, azok egyszerűen HISZNEK. Mindegy, hogy mi van a Bibliában leírva, nem számít a kuszaság, nem érdekes a tonna ellentmondás... Hisznek. Bizarr Ekkorra érzetem rá arra, hogy itt azért több kell legyen annál, mintsem valaki összedob egy vaskos könyvet, feketével keményfedi és jelzi az értéket egy arany felirattal: Biblia. Mi van akkor, ha az én kedves láblógató barátomat, akivel nagyon korán összebariztunk, az nekik is megvan, csak Jézusnak, meg Máriának, meg Jóistennek, meg Szentléleknek hívják...??? Oszt akkor méltóztattam lenyugodni. Van Isten és Jézus is van. Ha Jézus van, akkor Mária pláne, hogy van. A Szentlélek pedig itt lebzsel körülöttünk, csak nem látni kell, hanem érezni. Olyan mint a kalácsillat. Ha nem látod, csak beszippantod, akkor is tudod, hogy emögött valami komoly dolog van. Minimum egy kalács :-) Telt - múlt az idő. Jöttek egyéb könyvek is. 2008-2011 között Igaz Magyar Emberré szentültem magam előtt, Vass Albert, Nyírő és egy mozgalom által, amit Magyarok Szövetségének hívtak. Ennek a szervezésében voltam nyakig, önkéntes minőségben. Mint akkor és ott mindenki! Ennek okán vert oda egy másik, egy újabb, egy mindent felülíró, határtalan erő, amit innentől hívjon mindenki annak, aminek akar, annak tapasztalása okán, ahogyan azt megélte. Egy mélyszegénységben élő asszony kérte a segítséget, hogy egy asztalkát ácsolnánk neki össze, mert a 2 napos rendezvényen Ő is meg szeretne jelenni. (Sok vásározó volt, hiszen ingyen jöhettek.) Oszt mi volna az nénnye? Hát, hogy arra gondolt, hogy biztosan lesznek a rendezvényen olyanok, akinek nem lesz pénze ennivalóra és milyen jó lenne, ha egy szelet zsíroskenyeret, egy karika hagymával testté tehetnének magukban. Ő két hónapja spórol, hogy tudjon venni 2 darab 3 kg-os Lipóti kenyeret. Nem főz azóta zsiradékkal, így van egy befőttesüveg zsírja és a kertből SAJÁT lilahagymát hozna... Most is odaver ... A rendezvény előtti napon, befogadtunk ismerős ismerőseit, egyéb árusokat. Aludjanak nálunk. Pirkadatkor arra ébredek, hogy valaki hagosan szól hozzám. Sándor Attila! Felriadtam. Morgok magamban rettenetesen, hogy valamelyik árus kelteget, de nem mer benyitni a hálószobánkba, pedig az ajtó tárva. Ismét hallom, most hangosabban: Sándor Attila. JUUUJJJJ az Isten barma! Várjál már! Csak gatyát húzok! Mindenki alszik! (3 gyerek+sokaság) És ismét!!!! Sándor Attila! Kipirulva durrogok kifelé, keresem, hogy ki szól... Mindenki alszik még. Az ég alja rózsaszínbe csap át. Ne sunyíts!!! Megtalálom, hogy ki szólt....!!! 10 perccel később, festékkel, fűrésszel, létrával felvértezve, már suhantam a rendezvény helyszínére, mert ígértem, hogy a Kettős Keresztet aranymetszésbe formálom, a sebet, amit a fűrészeléssel ejtek rajta, azt pedig lazúrral begyógyítom. A létra tetején állva, éppen az utolsó ecsetvonással végezve, a felkelő Nap élesen retinán talált. Megszédültem bele és dobtam a világba az ecsetet, a festék maradékát, kapaszkodót kerestem. A kereszt megtartott. Még azon a napon átéltem életem egyik legdurvább szakrális borzongását - talán máskor írok erről is-, és attól kezdve be vagyok kötve ezer fonállal. Benne vagyok a folyamban. Eleinte csak annyi, amit szerintem itt is sokan értenek: ha "szólnak" hogy indulnom kell, akkor elindulok. Ilyenkor pontosan érek oda, van parkolóhely, éppen zöldet kapok stb... Az van, hogy kiderült: TÉNYLEG mindenki aludt azon a hajnalon.... Dolgom volt...

Szabi

Éppen egy elég nehéz időszakon megyek keresztül. 10-éves kapcsolat után egyedül kezdek előlről mindent. Eddig mindig más volt a fontos, azt hittem boldoggá tudom tenni a családom ha megteszek értük minden tőlem telhetőt, de úgy tűnik ez kevés volt. Most itt az ideje ,hogy vállalva ami nekem fontos, ami az én feladatom, rendet tegyek magam körül.

Gaál Attila

20 évig éltem párkapcsolatban, megtapasztaltam a hajnalt, a delet, és az alkonyt is!

Margit Palicz

Úgy gondolom,meg mások is így gondolják, az lehet a gond a pártalálásban,hogy kicsit "elférfiasodtam".26 éves voltam,amikor elváltam,és ott maradtam egyedül egy 4,5 és egy 11 hónapos kis gyerekkel.Mindent nekem kellett megoldani,plusz még pénzt keresni,hogy mindenük meg legyen a gyerekeimnek.Igazából nem tudtam megélni a nőiességemet úgy gondolom. 2 fiam van,és próbáltam őket is úgy nevelni,hogy megállják az életben a helyüket.Mind a 2 fiamra nagyon büszke is vagyok.Az egyik fiam már 3 gyerekes apuka,aki mindent megtesz a családjáért.A másik fiamnak sem sikerült még a párját megtalálni,de ő meg elhivatottan sportol,és utolsó éves az egyetemen.Ez már a második diplomája lesz,a munka,sport mellett. Mivel fiatal éveimben elsődleges volt a gyerekek nevelése,és iskoláztatása,ezért sem időm,sem anyagi fedezetem nem volt arra,hogy utazzak,túrázzak,rendezvényekre járjak,ezért most próbálom pótolgatni.

Giber Adrienn

Gondolkodtam milyen tapasztalatom van amit megoszthatnék és hirtelen úgy éreztem nem tudok semmit. És igazából pont erről szólt az utóbbi két évem, elkezdtem rájönni mennyi mindent nem tudok. Akkor ez erős kisebbségi komplexust ébresztett bennem, nem tudtam megmaradni olyan emberek közelében akik valamit jobban tudtak, valamiben tájékozottabbak voltak mint én. Az utóbbi hónapokban kezdett el ez oldódni bennem, hogy nem szégyen kérdezni, nem vagyok kevesebb azért mert valamit MÉG nem tudok. Nagyon jó érzés máshogyan szemlélni a nem tudást. A "Mit nem tudok?" helyett a "Mit tanulhatok?" lett a kérdésem magam felé, és ettől máris nem "butának" hanem kíváncsinak látom magam ✨