Egy másfél éves fiúgyermek elvesztését még ketten gyászoltuk a férjemmel, de amikor a kisebb fiunk 5 és fél éves lett, a férjem elköltözött tőlünk. Pedig még kuglófot is sütöttem a szeretőjének. Kevés volt, vagy lehet, hogy túl sok.... Inkább az utóbbi. Ma pedig újra vele élek és a szeretőnek nyoma sincs, ellenben van békesség és nyugalom. Az alatt a 10 év alatt míg ketten voltunk a fiammal nagyon sok mindent tapasztaltam és ebből a legfontosabb az, amit tanultam tőle. Nem kell az életet komolyan venni, mert játék az egész.

Gyerekként sokat voltam egyedül. A szüleim, anyám alkoholizmusa és a közöttük ebből fakadó nehézségek miatt, már akkor is keveset "tudtak velünk lenni", amikor még velünk tudtak lenni. Apám mindent megtett, 2 ő helyet dolgozott, de a nagy kor különbség, a kulturális különbségek csak rontottak a helyzeten. Mire egyedül maradtunk apámmal, már megtanultam egyedül elaltatni magam kisgyerekként - nagy dolgokkal indul az élet:). Az volt a standard, hogy álomba ringatom magam egy olyan képpel, melyet magam kreálok folytonosan és egy csillagok közötti repülés, valamint nézelődés a cél:). Nagyon funny volt. Egy éjjel - mert ugye ilyenkor feküdtem, hogy lássam apámat - a "tervezői szerepem" elakadt. A fantáziálás során, önmagamban "egy olyan térbe jutottam", ahol "eltűntek a képeim" és a Végtelen Üresség Fogadott. 9 éves voltam ekkor, egy váci, deákvári kisfiú. Érdekes módon - persze csak utólag visszagondolva értettem meg - nem ijedtem meg az élménytől, hanem izgalommal töltött el, hogy van valami - ekkor még ezt gondoltam - ami a látható vagy érzékelhető dolgok határán vár. Ez volt az első Metafizikai élményem. Onnéttól kezdve csak ez hívott, csak ezt kutattam. Isten magához Vonzott egy kis fiút a fantáziája révén, hogy Megnyugtassa, mert tudta, hogy egyedül van és nincs, Aki ezt Megtegye Neki. Azóta is minden nap Ő Vonz engem, jobbra Inspirál, Szeret, és pótol minden olyat is, melyről nem is tudtam, hogy valaha nem volt. Ezért minden nap Meglep valamivel, a KIS Huncut:). Ahogy rájöttem, hogy Ö az enyém és én Övé vagyok, már soha többé nem hiányzott semmi. 1988, Vác, deákvári vissza emlékezesek

Ép testben ép lélek. Kétszeres Spartan (terepakadály-futás) európabajnokként a leglelkesebb híve vagyok a rendszeres testmozgásnak. A napi rendszerességű futás, sőt, bármilyen testmozgás erőt ad testileg-lelkileg, energizál, tisztítja az elmét, visszaadja a fókuszt, és nem utolsó sorban dopamint és endorfint termel. Ne aggódj, ha nem megy minden nap. A rendszerességen van a hagsúly, és nem kell feltétlenül versenyezni se. Az se baj, ha sohasem sportoltál, sosem túl késő elkezdeni. Mindehol vannak kezdő csoportok akár futni szeretnél, akár más sportba fogni. És ezzel majd érkezik egy szerető támogató közössèg is. Ha további tippeket szeretnèl, írj bátran.

Az amazon időszak gyöngyszeme :). Nőként, főleg, ha valaki elvált és kicsi gyerekei vannak, ez bizony kihívás. Az amazon-kalandor korban nem a tökéletes férfit találjuk meg. Viszont olyan kapcsolatokat igen, amiből kölcsönösen viszünk magunkkal valamit a továbblépéskor. Én egy ilyen kapcsolatbban, amiben nem lehettünk volna távolabbi pólusokon neveltetésben, iskolázottságban, értèkrendben, életcélokban, tudtam a nőiességemnek a legszebb csúcsait megélni. Nem tartott örökké, de nem is ezt vártam tőle. A mai napig barátok vagyunk. Szóval sosem lehet tudni, hol találunk kincseket, csak nyitott szívvel kell járni.

Erő. Magabiztosság. Kisugárzás. Hét éve pont egyszerre dőlt össze minden. Válás, munkahelyi válsàg, anyagi csőd. Két kétèves gyermekemmel egyedül maradtam egy albérletben. Ott volt az alja a gödörnek. De jó volt, hogy leértem, mert onnan lehet szuperül felfele èpítkezni. 5-6 évig csak erőt gyűjtöttem. Idővel jött a magabiztossàg, az elismerès, önfejlesztès, kisugárzás. Kis kitartó lépèsek. És nem haltam bele ( pedig akkor ott lent úgy tűnt). Sőt, az út mindent sebet begyógyított, és a túloldalon sokkal erősebben jöttem ki. Most már tudok másnak is erőt adni. Ti hogy gyűjtitek az erőt magatokban?

A legújabb podcast hatására ma írtam egy levelet Tamásnak, abból idézek, úgy gondolom, talán elegendő: "Értelmet nyert az elmúlt sok-sok évem, ahogy bejártam az ívet, amit leírtok. Aztán, hova jutottam, ahogy mondjátok, hogy az előttem álló nap feladatait megcsináljam. Lesve körül, hogy vajon én vagyok e bolond. Mert voltam magam is agglomerációscsaládos, új autós, karrierres ügyvéd. Férj, gyerek. Még boldog éveim is voltak, meg sok lóvém. Oktattam a szakmát. Aztán jött az a szenvedés, amit már nem lehet kibírni, és aminek a megszüntetése miatt hajlandó az ember végre bármire. Így aztán a sok-sok év önismeret meg jóga. Védikus bölcsész meg minden is lettem. Pszichodrámát vezettem és családot állítottam. És a megvilágosodás volt az egyetlen célom. Mondanám, hogy röhögnöm kell, de nem. A megtapasztalásaimat semmiért nem adnám. Elváltam, szerettem férfiakat, adtam, hatottam. Mint a nagykönyvben , tudod. Számüzetés vidéken, évekig. Egyedül. Mindent. A mester aztán azt mondta, mindent tudsz. Mostmár menj és csináld. Azóta nem voltam nála. Továbbképzéseken igen. Máshol. De mit csináljak? Mi van? Megvágytam a Férfit, és újra férjhez mentem egy akkor a remete korszakot toló emberhez." A rendrakáshoz értek :D

Felébredtem arra, hogy elköszönt. Nagymamám 93 évesen, kb 3 éve már önellátásképtelenül (és már mi sem tudtuk ellátni), feküdt egy öregek otthonában. Jártunk látogatni, és szörnyű, de tudtuk, hogy mit várunk - nem örömmel, hanem rettegve. Egy éjjel arra ébredtem fel a férjem mellett, hogy mindenemet elönti egy megmagyarázhatatlan, szeretetteli boldogsàg. A végtagjaimban, kezemben, karomban, ujjaimban, áramlott a melegség. Végtelen szeretetet éreztem. Fel is ébresztettem a férjemet, és annyit mondtam: “meghalt mama”. És másnap reggel 6-kor jött a telefon. Lehet, hogy ezt még nem dolgoztam föl (20 éve), és a magyarázatát sem tudom, de van tanúm rá, és most is érzem, amit akkor éreztem.

Hogy fogynak el mellőled a jó barátok, ha baj van, ha már éppen nem tudsz az a szórakoztató, erős és mindig jókedvű partyarc lenni, akit megszoktak (akármennyire is próbálkozol)? És hogyan tudod mégis megérteni őket és megbocsátani nekik? Becsapottnak, kihasználtnak, “már nem vagy jó semmire, tehernek meg nem kellesz”-nek érzed magad, elég hamar. Néhány hétig még jönnek, látogatnak, bátorítanak, de egyszercsak azt érzed, hogy lemondtak rólad. Már nem vagy értékes, és semmiképpen nem vagy használható. És ezt ne értsd rossz értelemben, bár az elején úgyis úgy éled meg. Az én esetem: egyszerűen csúnyán kifordult a bokám, aztán ettől szép lassan begyulladt a térdem, végül 2 évig egyáltalán nem tudtam járni. A jó hír: ma valami csodának köszönhetően tudok járni, és bár nem 100%-os a gyógyulás, és nem valószínű, hogy fogok síelni vagy korcsolyázni, de a futásig eljutottam. hosszú évek és nagy akarat kellettek hozzá. És kellett hozzá egy db ember, aki végig kitartott mellettem, és kellett hozzá a saját hitem: az, hogy sosem gondoltam, hogy úgy fogok maradni. Hogy az ágyat nyomva is végig azt terveztem és konkrétan szerveztem is, hogy jövő nyáron hogyan fogok angoltábort csinálni. És meg is szerveztem, de nem jött össze, mert azon a nyáron még mindig ugyanolyan nagy sz@rban voltam, mint előtte, csak továbbra sem foglalkoztam vele 🙄🙃😊. Megműtöttek, ha lehet, még rosszabb lett. Az egész országot bejártam, kuruzslóktól a legfelkapottabb orvosokig. Semmi javulás. De, és ez a lényeg: soha ne add fel!, mert 2 évig hatalmas fájdalmakkal nyomtam az ágyat, mindent is megpróbálva, amikor elvitt a párom egy újabb - állítólag jó - gyógymasszőr+csontkovácshoz, és láss csodát, hatalmas kínok árán ugyan (de nekem akkor már minden is mindegy volt - ha fáj, az biztosan segít, ha meg ront, hát…, azt nem tud sokat - alapon 😀), hagytam, hogy csináljon, amit akar. Egy egyszerű, nagyon kedves, idősebb nő volt. Teljesen rábíztam magam. És két hét múlva a járókeretből két mankó lett (persze erőltettem is), utána egy mankó, utána mindenféle térdfogó segédeszközökkel-járás, (persze közben hetente jártam hozzá), míg végül tape és lassan futás, majd biciklizés. És hogy hogyan jön ide a barátok lemorzsolódása? Hát úgy, hogy nagyon nehéz megélni, hogy nem tudsz menni velük, nem tudsz akár inni velük, hogy látod rajtuk, hogy ijesztő számukra az, hogy egyik pillanatról szinte a másikra mivé váltál -miközben te meghívod őket, és mindent beleadsz, hogy jófej legyél, nem számít a fájdalom sem. És ők ezt nem értik. És te sem érted. És nagyon lassan kezded felfogni, hogy a világ, amiben élünk, az egy hierarchián működő élet, és igen, muszáj nyújtanod valamit ahhoz, hogy értékes légy, és két-háromig évig szinte senki nem marad melletted. Akik mégis, azokon már magad is csodálkozol, hogy vajon miért. De nagyon lassan felfogod, hogy ilyen az élet rendje: vagy erős vagy, és a többiekhez is tudsz hozzátenni valamit, vagy alulmaradsz. És ez így van rendjén, mert nekik is menniük kell előre. És ők is jól akarják érezni magukat, és nem szánakozni vagy depresszióba esni a te sorsodon. És ha bíztál, és hittél, és valamelyest jobban vagy, akkor igenis, fogd magad, és keresd azokat, akik a baj elején még melletted álltak. Mert ők egyébként visszavárnak, csak akkor éppen nem volt több erejük téged támogatni, mert megvan a saját életük, ami mindenkinek nehéz.

15 év házasság után, az ismerkedéstől teljesen elszokva, 2020-ban, covid lezárás alatt (esély nem volt sehová menni, sem koncertek, sem szórakozóhelyek, boltokban is maszkban, este 7-re legyél otthon, etc…): el sem tudtam képzelni, hogy hogyan induljak tovább, tényleg úgy éreztem, hogy az egész világ összefogott ellenem. Lehet, hogy nem is akarok többet már párkapcsolatot, vagy akarok, csak félek, hogy nem fogok megfelelni? A barátaim és a nővérem szó szerint erőszakkal toltak bele az első randikba, cseréltették le velem a ruhatáram, ellenőrizték, hogy megcsináltam-e a tinderprofilom. Löktek, így muszáj volt ugranom, szorongva, félelemmel, de egy kis jóleső izgalommal is, összeszedve minden erőm. Azt hiszem, az első néhány randin nagyon béna, és még láthatóan összezavarodott és gyenge lehettem 😊. Ami nekem segített átlépni a félelmeimet, az a mások élete iránti őszinte érdeklődés volt. Ezt kerestem meg magamban (mert keresni kellett mélyen, valahol elveszve, mivel a saját bajomon kívül nemigen érdekelt más). Úgy döntöttem, hogy bővítem a világlátásom, és egyfajta játékként tinderezek, kíváncsian arra, hogy mások hogyan élnek, mik a problémáik, mik a vágyaik. Voltak, akikkel azonnal találkoztam, voltak akikkel hónapokig majdnem minden nap chateltem, online megszerettem őket 😊. Voltak nagyon szimpatikusak, viccesek, intelligensek, kreatívak, és voltak nagyon nem. Mindenképpen érdekes időszak volt, sokat tanultam, sokszor megdöbbentem azon, hogy mennyien mennyire különbözőképpen élünk, gondolkozunk. Egy idő után már egyre könnyebb lett, megszokta az ember az egész ismerkedési procedúrát, eltűnt a félelem és sok nevetés lett a barátokkal abból, hogy milyen csodabogarakkal hozott össze az élet. Aztán egyszer csak megérkezett egy kapcsolat. Igen, a tinderről. Ha szeretnéd, a saját tapasztalataim alapján tudok veled egy jót beszélgetni, de remelem, hogy pszichológusi és coach eszközöket, feladatokat felhasználva is segíthetlek az utadon.
Egy nagyon hosszú és mély megtapasztaláson megyek keresztül ebben a folyamatban.