Tapasztalatok

Cziráki Orsolya Boglárka

33 évig azt hittem, hogy számomra egyértelmű, hogy képes vagyok elköteleződni valaki mellett, hiszen házasságban éltem az első férjemmel, de valójában ez nem szerelem volt és nem is elköteleződés, csak egy görcsös kapaszkodás és birtoklás volt részemről a biztonság látszatába és nem értettem, hogy ő miért menekül előlem folyton , miért tart érzelmi távolságot , miért akar folyton mások társaságában is lenni , miért nem vagyok én elég neki, mikor mindent megadok neki erőmön felül. Csak akkor éreztem magam biztonságban érzelmileg , ha kettesben voltunk , egyébként meg tele voltam féltékenységgel és bizonytalansággal. Aztán elváltunk és az ezt követő 8 évben megélhettem a független és szabad nő létállapotát ,megtapasztalhattam annak minden előnyét és hátrányát, de rettenetesen élveztem, imádtam egyedül lenni, mert végre azt tehettem, amit csak akartam, nem voltam féltékeny senkire , kivirágoztam és legnagyobb döbbenetemre minden férfi el akart köteleződni mellettem :) de én már nem akartam. Ebben az időben szembesültem azzal, hogy valójában bennem is ott volt az a fajta elköteleződéstől való félelem és az elköteleződésre való képtelenség , amit én addig a volt férjemre vetítettem ki, és hogy valójában ő 10 éven át azt a fajta kötetlenséget, életszeretetet, a földi örömökben való tobzódást próbálta tanítani nekem, amit én akkor még tagadtam, hiszen akkor még csak fekete-fehérben láttam a világot és főleg az érzelmek terén nem tudtam értelmezni a "talán" választ. Számomra érzelmi dolgokban csak igen vagy nem van és egyébként ez így is maradt , de a 8 évnyi tapasztalás eredményeképp felismertem , hogy a világ sokkal színesebb, komplexebb, ellentmondásosabb, mint amit korábban be tudtam engedni. Ebben a 8 évben egyáltalán nem akartam elköteleződni senki mellett, nem akartam hagyományos értelemben vett kapcsolatot , egy szabály volt csak, hogy a szeretője sem leszek senkinek. Nagyon különleges és intenzív találkozásaim voltak ebben az időben és minden férfinak hálás vagyok, akikkel ebben az időszakban találkozhattam, mert a férfi-nő kapcsolódásnak nagyon sok mélységét, magasságát és fokozatát megismerhettem és ráláthattam arra, hogy számomra mit jelent a szerelem, hogyan védem magam a valódi érzésektől, hogyan játszmázunk egymással, de hogyha van hozzá megfelelően tudatos partner , akkor ez lehet gyógyító is, mennyi páncélt hordok , minek és kinek a hatására tudom letenni, ha csak egy pillanatra is, mit jelent az önátadás nekem, mennyire vágyom rá, mégis milyen nehéz, aztán meg milyen könnyű, amikor tényleg ott van az, akinek lehet, és hogy a szexuális energiát gyógyításra is lehet használni, ha az ember megéli az igazi mélységeit. Azzal is szembesített az élet, hogy olyan is van , hogy az ember lánya egyszerre két férfit is szerethet teljes szívéből és őt is szeretheti mind a kettő. Ez volt az életem legfájdalmasabb helyzete, mert akkor még csak a Vagy-Vagy-ban tudtam gondolkodni és mindenképp választani akartam. De nem tudtam választani, mert nem tudtam eldönteni, hogy a jobb vagy a bal karomat vágják e le, MIND A KETTŐ ÉN VOLTAM , a saját belső kettősségemnek a kivetülése , és az élet ezáltal rombolta le az addigi fekete-fehér világomat és tanította meg, hogy vannak helyzetek, amikor nincs jó megoldás, amikor mindenképp fájdalmat fogunk okozni bárhogy is döntünk. Elköszöntem mind a kettőtől, mert mind a ketten vágytak a családra, én viszont tudtam, hogy nem akarok már több gyereket. Most már tudom, hogy nem az volt a feladatom, hogy válasszak, hanem hogy önmagamban egyesítsem a kettősségemet, hogy felismerjem és elfogadjam az ambivalenciámat, mert csak így találhattam meg kívül is a világban azt a Férfit, akiben mind a két véglet megvan és ugyanolyan ambivalens, mint én, egyszerre tudatos és nagyon érzelmes, végtelenül racionális és irracionális. Ezzel gyakorlatilag az anyai és apai részemet egyesítettem és elfogadtam végre az örökségemet. Magyarul önmagam mellett kellett végre elköteleződnöm , a saját sorsom mellett , mert csak így tapasztalhattam meg, hogy milyen a valódi elköteleződés egy másik emberrel. Akkor ismertem fel, hogy korábban mindig valami vagy valaki mellett köteleződtem el , de közben mindig feladtam és háttérbe szorítottam magamat , de eljött az ideje, hogy elsősorban önmagamat válasszam és engedjem, hogy ehhez a teljesen felvállalt önmagamhoz érkezzen meg az, aki ehhez tud kapcsolódni. És meg is érkezett 8 évvel a válásom után a Társam jóban-rosszban, akivel már 7 éve vándorlunk a közös utunkon és akivel hasonlóan intenzív önismereti túrán veszünk részt együtt , mint korábban egyedül. Felismertem, hogy nem csak az a feladatom, hogy végre megéljem szabadon a kötetlenséget úgy, hogy lezárom magam érzelmileg, mert úgy könnyű, hanem hogy úgy maradjak kötetlen és felszabadult, hogy közben valóban elköteleződök, azaz újra bevállalom a sebezhetőséget, újra merek bízni egy férfiban és át merem adni magam sokkal jobban és mélyebben, mint eddig bármikor.

Ilona Kovács

Elköteleződés...számomra nehéz ügy még mindig. Legutóbbi felismerésem, hogy először magammal "kell" elköteleződnöm, csak aztán megy mással is. Nade, hogy voltam/vagyok én ezzel? Számomra most az életem két területén hangos az elköteleződés. Az egyik a párkapcsolati, a másik pedig a helyem a világban, a küldetésem felé való elköteleződés. Utóbbiról írok most, ami most lett igazán aktuális. Érik már jó pár éve, készültem is rá...először arra kellett rájönnöm, hogy mi is az igazából, majd mikor ez megvolt, megtalálni a megfelelő helyet, ahol képződöm, gyakorlatot szerezni, és elkezdeni azzal foglalkozni, persze közben helyt állni a munkahelyemen és itthon a kislányom mellett, ill. tenni azért a vágyamért is, hogy megtaláljam a társam. De elidultam az úton, ami sokszor nehéz volt. Először tréner végzettséget szereztem, majd beiratkoztam az egyetemre és másoddiplomásként coach lettem... persze azóta még néhány továbbképzés is volt, mert még "nem vagyok elég jó" az elinduláshoz. És persze sok-sok dilemma, de most 15 év nagyvállalati lét után megléptem, felmondtam a cégnél, ahol dolgoztam, és vállalkozásépítésbe/önmegvalósításba kezdtem. Mert egyszerűen már nagyon ezt kívánta a lelkem. Nehéz volt nagyon meglépnem, de büszkeséggel is tölt el, amellett, hogy még mindig félek. Van bennem egzisztenciális szorongás is és bizonytalanság, hogy sikerül-e, képes leszek-e megvalósítani a vágyam... Közben pedig nyugodt is vagyok, mert végre csak azzal foglalkozhatok, amivel igazán értéket képviselek. Mások támogatásával. Megnyugtat, hogy hiteles tudok lenni, hisz magam is végigmentem azon az úton, amiben másokat is támogatok, ez pedig a küldetésük megtalálása. Sokszor voltam egyedül ezen az úton és sokszor voltak segítőim is. Azt tapasztalom, hogy együtt sokkal könnyebb, ezért mostmár tudatos vagyok rá, hogy legyen támogató közösségem folyamatosan. Ha tudsz hozzám kapcsolódni, keress bátran! :-)

Joós István

Sokat mondtam neki, hogy de értse meg, hogy nem az esetem. Rengetget. Tartottam magamtól így távol, toltam magamtól el, és... lepergett róla. Hanem jött és lelkes volt, és megengedte, hogy én NE akarjam őt. Ott is hagytam aztán egy fél év múlva. Mentem. Hónapokra mentem. Míg egy nap azzal ébredtem, hogy de nem jó, nem vagyok hatékony, nem tudom a Dolgom elvégezni Nélküle. :)

Lendvai Katalin (Lenka)

Mivel az elutasítottság érzelmi sebét hordoztam, ezért igazi menekülő-művésszé fejlesztettem magam fiatalon. Sok, nagyon-nagyon sok önismereti, pontosabban önfejlesztő munka és tanulás eredménye lett, hogy most már maradok, sőt nem is csak maradok, hanem kíváncsian - még akkor is, ha kicsit remeg a lábam - szembefordulok és szemközt nézek a félelmem tárgyával, emberével. Féltem attól, hogy nem kellek, ha kiderül, nem is vagyok szent, hogy rámunnak, hogy én ráunok, hogy jobban szereti nálam a szőkét, az exét, a fiatalabbat... Most már nem félek. Önmagamban vagyok teljes. Az önszeretet, elfogadás, megbocsátás és a humor tett azzá. Szeretek és szeretve vagyok. Segítek, ha megérkeznèl te is először sajàt magadhoz, aztán Őhozzá. Így, ebben a sorrendben.

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Egy olyan valakinek mondtam igent, aki épp az ellentéte (volt) a mintámnak és a zsáneremnek - és nem bántam meg. Nagyon jellemző megélésem, hogy mi emberek a párkeresésben sem tudjuk, mi jó nekünk - ahogy Jakab fogalmaz, nincs nektek, mert nem kéritek, nincs, mert rosszul kéritek, önös célokra kéritek és így tovább. A hasonló a hasonlónak örül mintára egyetemista korom óta mindig a sebzett lelkűekkel kapcsolódtam. Ahogy ment előre az élet körülöttünk nagyjából mindenki megtalálta a párját, és mi maradtunk. Hála Istennek sokuk bizalmát mai napig élvezem, és ugyanarról számolnak, számoltak be, mint amit én megéltem: akit én akarok, annak nem kellek, akinek én kellenék, azt én nem akarom. Tapasztalati úton rájöttem ennek nyitjára is. Másfél éves bántalmazó kapcsolatból kijőve - az volt az első komoly kapcsolatom illetve most a házasságom meg a férjemmel ismerkedés négy éve - éreztem, hogy én nem jól választok. Pingpongoztunk egy darabig Istennel, hogy de hát szabad az akarat, válasszak, én meg megmondtam Neki, hogy abból többet köszönöm, nem kérek, mert látom, mennyire vagyok benne sikeres. (Ahogy a kedvenc amerikai pásztorom szokta mondani, végignézve a választásaid lajstromján, nem értem, hogy bízol meg, miért vagy olyan magabiztos a választásaidban - sajnos ez egy nagyon jellemző jelenség.) Amikor szépen elfogadtam, hogy egyedül leszek és nem leszek keserű, hanem megelégedetten élem majd az életem, akkor kopogtatott be a férjem. Nagyon szokatlan világ volt, hiszen épp ellentétes módon kapcsolódott hozzám, mint amilyen dinamikákat otthonról hoztam és megszoktam. És itt a kulcs! Emberek nem értik meg, hogy ha gázos családi háttérrel és szülői mintákkal érkeztek a felnőttségbe, akkor fogalmilag kizárt, hogy egy rendes ember közeledésétől egyből beinduljon a tüzijáték! Nem fog! Mi emberek ahhoz vonzódunk, ami ismerős! Ha egy nemtörődöm apád volt, akivel nem volt kapcsolatod, csak a rosszfiúk vagy a plátói szerelmek fognak benned szikrát generálni! Szóval a férjem jött és udvarolt én pedig elkezdtem kísérletezni. Vele, a személyiségével van a bajom vagy a kapcsolódásunk körülményeivel? Leállítottam, hogy napokig most ne keressen, mert ki akarok deríteni valamit. S lássatok csodát, miután napokig hanyagolt, elkezdtem ellenállhatatlan vágyat érezni utána! Miután sikerült a végére érnünk annak a dilemmának, hogy akkor tudnék hozzá jobban vonzódni, ha bunkó lenne, de ő mégiscsak megmaradna Isten fiának, akivé őt elhívta, lassan kezdtek formálódni a dolgok. Mindig mosolyognom kell, amikor emberekkel beszélgetek, akik arról számolnak be, hogy nem érkezett a szikra, nem jött meg a szerelem. "És, meddig próbálkoztál?" "3 hónapig." Aha. Nekem a férjem iránt a szerelem 7. hónapra jött az esküvőnk előtt egy hónappal... Amikor megkért, barátok voltunk, picit tetszett, de semmiképp sem voltak olyan erős érzéseim, amik miatt felelősen egy életet valakire építhetnék. Úgy voltam vele, hogy ha oda érkeztem, hogy az Isten iránti engedelmesség a legfontosabb aktuálisan az életemben, és Isten a szívem odaadta ennek a fiúnak - mert Hölgyeim, Isten mindig Ádámnak szól először, és az esetek 99.9%-ában a férfi tudja előbb, ki az ő felesége - és Ő úgy gondolja, hogy ez nekem jó lesz, akkor megadom a bizalmat neki. Akkor is, ha életem végégig soha nem jön el az iránta való szerelem. Ez, ha párhuzamot kéne vonni valamely bibliai történettel, az a rész lenne, ahol Józsué vezetése alatt a Jordánon átviszik a frigyládát száraz lábbal. Mi kellett hozzá? Az összes pap összes lába a vízben. Vagyis nem csak hit, hanem bizalom. És Isten nem okozott csalódást. Úgy beröffentette a szerelmet a férjem iránt, hogy még mindig csodálják, hogy sugárzunk, pedig már három éve vagyunk házasok, és három nagyon nem könnyű évet tudhatunk magunk mögött, amiben a legtöbb pár már elvált volna. Mert fogalmunk sincs, mire van szükségünk, bár lehet, végletekig ragaszkodunk ahhoz, amire vágyunk...

Lászlóné Tóth

Nagyon fiatalon házasodtam. Első látásra beleszerettem a meleg mély barna szomorú szemű fiúba, és négy év után ebből a nagy szerelemből lett a házasság. Annyira szerelmes voltam, hogy nem vettem észre, mennyire viszonzatlanok az érzéseim. Számára csak az anyagiak és az egzisztencia voltak vonzóak amihez általam könnyen hozzájutott. Szorgalmasan dolgoztunk gyarapodtunk, gyerekeink születtek, de az érzések terén nem volt részéről elköteleződés a család iránt. Szavakkal mindig igazolta magát, de igyekezett inkább a pénzügyi hatalmat átvenni, amit gazdasági bántalmazásra akart használni. Ehhez pedig folyamatos leértékelést, könyörtelen kritizálást érzelmi bántalmazást, eldobást és visszaporszivózást használt, hogy az önértékelésem önbecsülésem letörje s passzív elszenvedője legyek az ő törekvéseinek, amik által, árulás, elhagyás, megcsalás, cserbenhagyás érzéseit kellett átéltem, módszeresen, következetesen keresve a gyengeségeimet, a bennem lévő bizonytalanságot, a biztonság iránti vágyat és az érzelmi szükségleteimet kielégületlenül hagyta. Folyamatosan a válást hangoztatta amivel az elhagyástól való félelmeimet aktiválta, ezzel pedig fenntartva bennem a megfelelési kényszert, ami miatt bármire hajlandó voltam, és megtettem neki mindent amit ő akart! Az életem csak az ő igényei mentén volt valós, minden mást hiteltelenített. Még a gyermekeinkre szánt időt is a saját javára fordította. Csak körülötte forgott a világ és eltávolodással büntetett ha nem az ő akarata teljesült. Mostanra pedig már elértük, a szerinte megfelelő vagyont amiért ő (és csakis ő) dolgozott, tehát itt az idő a felezésre, mindennek a fele az övé, de azt is mondja egy másik pillanatban, hogy nem fog válni (vagyis nem fog felezni) ha nekem nem jó így az élet, le is út fel is út. Menjek én, hagyjak ott neki mindent! Hiszen az ő történetében a királylány keze és a fele királyság megszerzése után már a másik fejezetet írjuk: az egész királyságra pályázik a királylány mehet a levesbe, nem kell a keze (munkája) mert bárkivel lehet helyettesíteni. Az én történetemben viszont ő volt az elvarázsolt békakirályfi, akit az asztalomhoz ültettem, ágyamba fektettem és csókolgattam, hátha királyfivá válik, de nem ő változott királyfivá, én változtam békává a sok felesleges csóktól és most egy nagy fazék vízben ülök és kezdem észrevenni, hogy már régen alámgyújtott és a fazékban egyre melegszik a víz, és lehet, hogy csak egy főtt béka vagyok már számára a fazékban és tudja, hogy úgyse tudok kiugrani abból a fazékból amibe beleugrottam, bután és naivan, tehát neki semmit sem kell tennie ő már nyeregben van, hiszen ezzel az önalávetettséggel én adom a lovat alája. Ebből a helyzetből keresem a kiutat, mert folyamatos pszichés támadásoknak, agressziónak vagyok kitéve, és Kőműves Kelemennek érzem magam: mert amikor a tőle távol töltött időben 4-5 óra alatt a felépítek magamban valamit és normális emberként működöm, (vagyis hasznosnak érzem magam) azt ő három percen belül összeomlasztja bennem, ha vele vagyok, mert az eredményeimet kíméletlen kritikával leértékekéssel illeti, miközben persze tudatában van annak, hogy nélkülem ezek az eredmények nem születtek volna meg, hiszen tudja, hogy én a család javát szolgálom, amit ő is kifelé az embereknek mutat, de a valóságban csak isteníti önmagát miközben a gyerekeit is kihasználja és mindent a saját hasznára fordít és kisajátít. Ettől pedig azt érzem, hogy az én hamvaimmal akar várat építeni. A szó szoros értelmében éget le mások előtt, leértékelően beszél rólam, vagy olyan dolgok miatt gúnyolódik, amikről tudja, hogy fájdalmat okoz. Ennek hatására fizikai tünetek jelennek meg a testemben, meleghullám, arcpir, gyomorégés, vérnyomásingadozás, apróbb kis balesetek bokaficam, elesések. Tudom, hogy ő súlyosan traumatizált gyermek volt, de szakemberhez nem fordul, hiszen önmagát tökéletes és grandiózus személynek tartja. A külvilág pedig a manipulatív viselkedése hatására vissza is igazolja őt. Miközben én tudom, hogy nagyon alacsony az önértékelése senkinek és semminek érzi magát de ezt az érzést nem képes magában feloldani, inkább rámvetiti, engem vádol engem kritizál engem manipulál és minden provokációja végén amikor nálam összeomlást hoz létre, boldog nyugalommal tölti el az érzés, és azt mondja: “ látod mindig csak csinálod a fesztivált” és a veszekedéseink után ő úgy alszik mint egy jóllakott csecsemő, miközben én szorongok, alvás és memória zavarral küzdök. Hát ez az én tapasztalatom az elköteleződésről, mi szerint én hiába szeretem őt, és maradok mellette 42 évnyi házasság után, lassan feláldozódom grandiózus énje oltárán

Beata Galo

Nem vagyok monogám! Alapvetően az ember nem az. Állatok vagyunk és a szaporodás iránti vágy ami diktál, főlleg egy nőben. 3 gyerekes anyaként 38 évesen még mindig szeretnék gyermeket vállalni. Mert igazi anyának születtem ( ezt mindenkitől megkapom ) ☺️🙏 . De ha párkapcsolatról van szó ott egyenlőséget várnék el. Amit eddig nem találtam meg egyik ex partneremben sem. Nem adok fel a keresést, mert már tudom hogy milyen partnerre vágyom igazán. És remélem hogy megtalálom nem sokára az utolsó és igazi partnert egy jó monogám kapcsolathoz. 🙏😊

Bányász Dorottya

A barátság nagy kincs, sok mindent köszönhetek én is a barátaimnak, a jókor és jól elhelyezett mondataiknak, tanácsaiknak, tapasztalataiknak, de csalódásaim legmélyebb bugyraiba is általuk kerültem, ha nincsen az elkötelezettségem az önismeret mellet, ma is haragudnék.

Pallér Zsuzsanna

13 évesen találkoztam Vele először. 17 éves korunkban kezdtünk járni, és 25 évesen összeházasodtunk. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha valakit megszeretek, ő örökre velem marad. Nem feltétlenül az életutunkon, de a szívemben mindenképpen. Hiszem, hogy "akit egyszer megszelídítünk, azért felelősek vagyunk." Amikor a testem jelezte, hogy valami nincs rendben, először nem értettem, mit akar mondani. De végül tudatos döntést hoztam: elengedek mindent, amit görcsösen próbálok megtartani – mindazt, amihez túlságosan ragaszkodom. Ez azt jelentette, hogy elengedtem a házasságomat és az addig gondosan felépített életünket is. Ez a döntés szó szerint a lelkem mélyéig hatolt. Olyan érzés volt, mintha meghalnék – mégis tovább éltem. A szívem próbált felejteni, próbálta elzárni magát a fájdalomtól, de idővel rájöttem: senkit nem lehet kitörölni a szívünkből. Ott hordozzuk őket, akiket valaha szerettünk, és ez így van jól. A szívünkben végtelen hely van. Új kezdet, új tanítások Hamarosan egy új társ érkezett az életembe. Az utunk nem volt könnyű – tele volt akadályokkal, amelyek próbára tették a türelmünket és az elköteleződésünket. Ennek ellenére nyolc évig kísértük egymást, és közben rengeteget tanultam: - Önmagamról, a határaimról és a valódi igényeimről. - A kapcsolatok dinamikájáról, arról, hogy két ember mennyire mást élhet meg ugyanabban a helyzetben. Ahogy az életünk új irányt vett, és az ő útja elindult a saját tapasztalatainak keresése felé, rájöttem: bár a közös utazás véget érhet, a szeretet sosem múlik el. Őt is, ahogy mindenkit, akit valaha szerettem, a szívemben hordozom. A legnagyobb tanulság számomra A szeretet és a kötődés mélyen bennünk gyökerezik, de soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a legfontosabb hűség, amit vállalhatunk, az önmagunkhoz köt. Önmagunkhoz való hűség nélkül nincs valódi szeretet – sem mások, sem önmagunk felé. Az életem arra tanított, hogy a szeretet nem birtoklás, nem ragaszkodás, hanem egy olyan végtelen tér, ahol mindazoknak helye van, akiket valaha igazán szerettünk. És miközben megőrzöm őket a szívemben, én is új utakat járok, önmagam belső hangját követve. 🌿

Viktória Matúz

Az elköteleződés képessége a tudatalatti folyamataink és tapasztalataink metszete. Letenni a voksunkat egyetlen személy mellett. Javaslatom szerint ez igazából Önmagunk melletti kiállásunk minőségét jelöli. Az elmúlt időszakban, kb. 2-2,5 évben, benső utakon keresztül vizsgáltam az emberek kétségbeesett párkapcsolati, kötödési késztetési mögött álló félelmet, szorongást, menekülést...oda-vissza. Nagyon sok emberrel beszéltem életem során az aktuális párkapcsolati problémáikról, dilemmáikró. Nekem a probléma a kenyerem és akad bőven. Hááála annak a magasságosnak, mert egyébként éhen halna az agyam. Az elköteleződési nehézségek mögött álló problématenger, a felismerésben rejlő nehézség, szinte tálcán kínálja magát. Leggyakrabban saját nyilatkozatainkban érhetjük tetten, hogy mit is jelent számunkra az elköteleződés párkapcsolatban. Az a túlságos meglátásom született ebben a témakörben, hogy évszázados tradícióink fölülírási folyamatai zajlanak. Egyre többen akarják érteni, megélni saját magukat és leginkább másban találják a hibát. Büntetik az új kapcsolatot a régi miatt, az ellenkező nemű szülővel kialakult kapcsolati problémáik miatt, menekülnek, kitagadnak, megtörnek családi mintákat, hogy megvédjék magukat a sérülésektől. Gyakran szüleik által enszenvedett sérülésektől, amit önmagukra vetítenek, pedig nem is volt igazán rossz tapasztalatuk. A sokszor hallott Nem kell papír a boldogsághoz...Nem költözöm össze, mert nem osztozom...Nem engedlek közel, mert már bántottak eleget...Nincs szükségem rád, mert egyedül álló vagyok... Számos ilyen indok, nyilatkozat mutatja meg számodra, hogy valaki más életét éled. Valaki más tapasztalatából ítéled meg a párkapcsolatot. Valaki mástól szerzed a tanácsot, nem a saját életedből. Az első és egyetlen tanács...próbáld ki te. Elköteleződni, lemondani a szabadságunk egy apró szegmenséről megéri azért, mert másként nem kapcsolódhadsz benső énedhez. Egy másik embert bizonytalanságban tartani azért mert te nem vagy jóban önmagaddal...vétek. Gyakran kell kilépnünk a saját elefántcsont kastélyunkból ahhoz, hogy meglásd, mit okoz ez a másik személyben. Mit szolgál ez neked, hogy elutasítod azt aki szeretni jött. Egyben szigorúan felhívnám a figyelmedet, hogy kötelességednek tartom, ismerd fel saját kötődési problémádat és ne játsz a másik érzelmeivel, reményeivel, szükségleteivel, erőforrásaival. Ha és amennyiben nem szeretnél tartós kapcsolatot, azt tessék megmondani a másiknak és azzal is minden rendben van. Itt leginkább férfitársaim figyelmére számítok, hiszen számunkra nők számára mást jelent a párkapcsolati elköteleződésben töltött elvesztegetett idő. Ugyan rólunk szól, de annyira szeretünk benneteket, hogy bármit megtennénk, hogy engedjetek szeretni. Így gyakran elveszítjük önmagunkat, saját érzelmi, fizikai és értelmi szükségleteinket. Szeretném ha elkezdenél szóban is megnyílni önmagad, társad, csávód vagy csajod előtt és BESZÉLGETNÉTEK. Lécci lécci lécci. Régi szokás, tök jóó. Próbáld ki. Nem kell gondolatolvasósat játszani, mert az az agyamra megy. Szeretem kimondani, hogy szerelmes vagyok beléd. Félelmetes, meg kiadom magam, de ha nem tenném megfulladnék. Pofán vertek ezért párszo...? Mint az állat. Vótam én mán emiatt pszichiátriai beteg, ócska kurva, drogos állat...de megérte. Elköteleztem magam a mellett, hogy megmutatom mindenkinek érdemes a szerelemért kinyitni a kapukat, ledönteni a a falakat és kiadni magad, mert így tapasztalod meg ki is vagy igazán. Aki erre reagál és bánt rögtön mutatja, hogy te félsz az elköteleződéstől legbelül. Ez tök így van. Rettegek, mint állat. De mégis jó érzés annak az ígérete, hogy a rengeteg elszenvedett sebesülés új reményt fon a szívembe. Megmutatni a fájdalmat annyit jelent, hogy egy fájdalommal teli társ is megmutathatja neked magát és nem kell félnetek egymástól. Elköteleződni egy másik ember tekintetében az a menyország. Bár belém is marnak érte rendesen, de életem legszebb szerelmei közé sorolom az ilyen pillanatokat.