Tapasztalatok

Bányász Dorottya

Babát vártunk, akkor már két éve minden lélegzetvételünket közösen vettük, fiatalok voltunk és társfüggők. Gyereket akartunk, jött is hamar. Várandóságom elején már tapasztaltam, hogy elfordul tőlem, más dolgok lettek fontosabbak, ma sem tudom az igazi okát. Én egyre mélyebb kapcsolódásra vágytam várandósan, ő egyre kevesebbet adott. Így szépen nőtt a távolság, nekem a gyerek megszületése jósok dolgot hozott, mindennapi tennivalót, a férfi egyre távolabbról nézte ezt. Eltolódott a bioritmusunk, én korán feküdtem, hajnalban keltem a gyerekkel, ő éjjelezett, nappal aludt. Nehéz anyagi és lakhatási körülmények sem segítettek. Jött a második gyermek. Építkeztünk. Mondta, hogy elmegy Londonba. Karriert építeni, engem -minket Isten áldjon. Tíz év következett így. Ma mind magyarországon élünk, igaz külön, mindent ő fizet a gyerekeknek. Együtt ünneplünk, elmegyünk strandra, abban segítjük egymást amiben tudjuk, pont abban. Nagy tisztelet!

Krisztina dr. Teubel

Párkapcsolati válságunk válásba torkollott. 23 év, melyből 15 év házasság, 3 gyermek, 22 év harmónia. A kapcsolat javításába fektettünk energiát, ami egy idő után egyoldalú volt a részemről. Nem adtam fel, ő adta fel. A férjem elköltözése után még erősebben belfelé kezdtem figyelni. Ezzel kapcsolatos élményem, hogy bár a csendemben talált válaszaimnak nem örültem maradéktalanul, de a saját békém felé sokat haladtam. És hosszú távon így jártam, meggyőzödésem, hogy így járok jól: elhagyott egy magát őszintén nem vállaló ember, ami bár fájdalmas volt, de jó ez így. A saját részemet látom benne, szembe néztem vele, dolgoztam rajta és nyugalmam van vele. (A következőnél majd jobban csinálom!) Azóta rendeztem, rendezem az életem más területeit: a jelenlegi hivatásomban stabilizálódok, új célokat tűztem ki és részben értem is már el, a gyermekeimmel megerősödött a kapcsolatom, harmonikusabb az anyaságomhoz való viszonyom, letisztultak a baráti kapcsolódásaim, megerősödtek a nagycsaládiak. Helyrebillentettem a nőiességem. Készen állok és kíváncsian várom a továbbiakat. Szeretettel várom megkeresésed, ha párkapcsolati válságkezelésről, a válás megéléséről, süllyedésről és emelkedésről, női újjászületésről beszélgetnél.

Beatrix Buda

A legnehezebb a Hála, a hálám okát megértetni a másikkal, aki fájdalmat és bánatot vár.. vagy lát csak.. ha önmagát próbálja, meri adni, mutatni, nyújtani.. Hálás vagyok a bátorságáért, mindenért, amit önmagáért tesz, tenni képes.. már.. Pedig minden bánat és fájdalom, ami a másik viselkedése miatt fellép bennünk, csak tükör.. tükröződés.. valami mélyen, sötétben csücsülő sebre vetül csak a váratlan fénynyaláb.. sírsz, mert fáj.. azt hiszi ő okozza, neki van bűntudata.. elmenekül, elkerül, h ne lásson, ahogy, amikor fájdalmat okoz.. te érzed, hogy nem.. nem miatta van.. valami mélyebb dolog ez, ami ennyire fáj.. és akkor a fényben rá tudsz nézni, meg tudod nevezni, felszínre tudod hozni, meg tudod gyógyítani.. és akkor már hálás vagy a másiknak.. nagyon.. és nem félsz már, sőt örülsz az újabb sebeknél.. hisz tudod, újra csak gyógyulsz, így (is) gyógyít ő.. ugyanígy gyógyítod te is őt.. egymást.. Csak ezt nehéz vele megértetni.. hogy utána jó, minden sokkal jobb.. gyógyultabb, könnyedebb, boldogabb.. h ne meneküljön... nem kell... önmaga elől sem, előlem sem, a fájdalom elől sem, a hála elől sem...

Gergely Kiss

Érdekes dolog az elválás. Számomra először van ez a tapasztalat, hogy hogyan éli meg egy nő és egy férfi a szakítást. Én mint tipikus férfi az első pár hónapban úgy éreztem, mint aki kiszabadult, ő 2-3 hónapig gyászolt. Ezután találkoztunk és beszélgettünk egy nagyot. Talán 2-3 éve nem beszéltünk ilyen jót. Ezt követően otthon hetekig emésztgettem a dolgokat, rájöttem mi vezetett a szakításig, milyen sokat hibáztam, hányszor volt az egom miatt veszekedés és arra is hogy még mindig szeretem. Ő viszont már tovább lépett... Esküszöm ez most sokkal rosszabb, mint mikor szakítottunk. Minden percben írnék neki, meg szeretném beszélni de nem teszem, mert tisztelem őt és a döntését. Olyan mint egy leszokás egy függőségről, mintha nem gyújthatnék rá, pedig le se akarok szokni. Tudom én, hogy ez a gyász időszak és egyszer majd elmúlik, de milyen kár hogy nem léphetek egyből oda.

Aki átélte a kisgyerekes időszakot, pláne több gyerekkel, nem kell bemutatni, mi zajlik ilyenkor. Férjemmel több mélypontunk volt, nem tudtuk megbeszélni a dolgainkat. Erre irányuló próbálkozásaim rendre sikertelenséggel zárultak. 2023-ra úgy éreztük, javul és fejlődik a kapcsolatunk, könnyebb már az iskolás korú gyerekekkel, több és tartalmas idő jut egymásra, a házasélet is intenzívebb lett, mindkettőnk megelégedésére. Ebben a pozitívan változó időszakban derült fény férjem hűtlenségére. Online kurzussal, majd annak eredménytelensége után coach-csal próbáltunk javítani a helyzeten. A coach őt továbbirányította pszichológushoz. Fél évig próbáltuk megérteni segítőinkkel, mi miért történik, a másik álláspontját tisztán látni. Végre megértette milyen fontos lett volna évekkel azelőtt is beszélni az érzésekről, megélésekről. Sajnos újra és újra elbeszéltünk egymás mellett. A bizalom visszaépítéséhez szükséges őszinteség elmaradt, több hazugságra derült fény. Érzelmei tartósnak bizonyultak a másik nő iránt, azzal nem tudok mit kezdeni. Így felhagytam a kapcsolat megmentésével és a család egyben tartásával. Külön élésünk óta igyekszem normális, nyugodt légkört tartani a gyerekek miatt.

Fanni Koósz

Nem voltam fiatal, amikor megkérték a kezem. Emlékszem, mennyire hüledeztem, hogy valaki tényleg, de tényleg, úgy értem igazán engem akar feleségül venni?! Ami azért jelzi, hogy is álltam az önértékeléssel. Mondhatni, hogy nagyon különböztünk, de pont ezért voltunk remek páros. Én vágytam valakire, aki megment - látom utólag - s ő arra, hogy valakinek megmentője lehessen. Hamar kiderült, hogy gyermekvállalásunk beteljesült. Jó apa volt és igazából jó férj. Nem panaszkodhattam, talán ezért is volt nehéz bevallanom, hogy egyszerűen nem tudok kiegyezni azzal, ahogy éltünk. Pedig volt lakás, autó, munka, szép és egészséges gyerek, hát mit kívánhat egy nő még?! Ja, és tényleg szeretett...csak nem úgy, ahogy vágytam rá...A körülöttem élők, családtagok bizonygatták, hogy majd elmúlik. hogy minden kapcsolat hullámzik, s egy darabig próbálkoztam, hiszen ott a gyönyörű lányunk, s jó apa volt tényleg! De nem ment. Nem tudtam lemondani magamról. Nem tudtam megelégedni azzal, ami normálisként volt aposztrofálva, így másfél év gyötrődés után közös megegyezéssel adtam be a válópert. S mikor a bíróság elválasztott minket, éreztem, mennyire szeretem a volt férjem, mint embert, s tart ez a mai napig. Lányunkat abszolút közösen neveljük, úgy, ahogy Neki jó, egyetértésben és egymás támogatásával. Ám itt még csak kezdődött a kapcsolati válság...vagyis, amit annak hittem, arról kiderült, egy szépen lezárt kapcsolat, részemről legalábbis, és nem sokkal ezután kezdődött a valódi válság valaki mással, akivel együtt sem és külön sem tudtunk meglenni... Nem mondanám szerelemnek, sokkal inkább felismerésnek. Egy pillanat alatt ismerte fel bennem valami, hogy Ő AZ...hogy ez az AZ mit is jelent, nem biztos hogy kell címkézni. Eltéphetetlen kötelék, amit a legnehezebb és legfájóbb tapasztalások sem ingattak meg. Ennek a kapcsolatnak a tüzében átforrósodtam, formált, elégetett, s leolvaszotta rólam mindazt, mit lehetett, de Ő maradt. Folyamatos hullámzás jellemezte. Fájó pofonok. (nem szó szerint)...Amennyire akartam Vele lenni, annyira nem, s ez pontosan ki is vetült a térbe. Aztán lett egy gyermekünk, s ez hozott egy látszólagos törést, egy véget. Ő arra, én erre...Gyűlöltem, amiért magamra hagyott, amiért egyedül cipeltem a terhet. S közben azt akartam, tűnjön messzire, hogy ne lássam soha többé, annyira fájt a jelenléte, de a hiánya is. Tehetetlenül vergődtem, de mégis a hozzá fűződő múlhatatlan, téphetetlen és érthetetlen kötelék volt az, ami aztán minden fájdalmon keresztül magamhoz vezetett az önszeretet felé. Ráébredtem, tükröm Ő, mibe ha belenézek, magamat látom. S ahogy egyre több mindennel elfogadásba kerültem, úgy lépegetett Ő is hozzám közel...Nem mentett meg magamtól, de megmutatta, hogy épp mit árasztok kifelé, mert - észrevettem - pontosan arra reagál, ami bennem van, s nem arra, amit gondolok vagy akarok mutatni, kapni, adni...s ez a kapcsolat, ez a válság, mely életem mélysége volt, vezetett aztán magamhoz el...

Pallér Zsuzsanna

Miután megházasodtunk, úgy tűnt, minden a helyén van. Elkezdtünk építkezni, és minden olyan szépen, gördülékenyen ment. Jó csapat voltunk. Rengeteget dolgoztunk, és amikor végre eljött az a pillanat, hogy az első éjszakánkat tölthettük az új otthonunkban, azt gondoltam, most kezdődik igazán az életünk. De valami megváltozott. Ahogy a biztonság megérkezett, mintha eltűnt volna az izgalom. Az a "bármit megtehetünk" érzés, ami addig éltetett bennünket, már nem volt ott. Egyre ritkábban közeledtünk egymáshoz, és bár logikus lépésnek tűnt, hogy gyermeket vállaljunk, ez a döntés még több kérdést és kihívást hozott magával. A baba érkezése – és a kapcsolat átalakulása Valamennyi sikertelen próbálkozás után lemondtunk a gyermekáldásról, amikor megtörtént a csoda: megérkezett az első babánk. Ez az időszak tele volt szépséggel és misztikummal. Minden új volt, izgalmas és különleges. Apás szülés volt, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy semmi sem lehet szebb vagy mélyebb. De akkor még nem sejtettem, hogy ez a változás mély sebeket hagy majd a kapcsolatunkon. Az addig ismert intimitás és figyelem megváltozott. Már nem úgy nézett rám. A mindennapokban egyre inkább eltávolodtunk egymástól. Olyan elhanyagoltnak éreztem magam, hogy néha megfordult a fejemben a válás gondolata is. Mielőtt dönteni tudtam volna, újra állapotos lettem. Egy újabb baba, egy újabb apás szülés – és ezzel együtt egy még meredekebb lejtő. Próbálkozások és kudarcok Amikor a kisebbik gyermekünk tíz hónapos volt, segítséget kértünk. Párterápiára jártunk, és elmentünk egy kineziológushoz is. Ezek a lépések sokat javítottak a helyzetünkön, de egy ponton a férjem megállt. Nem akart továbbmenni az önismeret és a változás útján, pedig az életünk egyre több változást hozott, ahogy a gyerekek nőttek. Én viszont nem tudtam és nem is akartam megállni. Folytattam az önismereti munkát, mert azt éreztem, hogy ha nem teszem, teljesen elveszítem önmagamat. Mégis, a kapcsolatunk egyre mélyebbre süllyedt. A kommunikációnk kudarcba fulladt, az intimitás már csak emlék volt, és közben egyre betegebb lettem. A migrénes rohamok, az elhanyagoltság érzése és a meg nem értettség megbénították a mindennapjaimat. Önazonosság és bátorság Végül elérkeztem ahhoz a felismeréshez, hogy meg kell találnom, milyen az önazonos kapcsolat. Tudnom kellett, mit jelent számomra az, ami igaz, és ami valóban nekem való. Ez a felismerés félelmetes volt, mert azt jelentette, hogy el kell indulnom az úton – egyedül. Elengedni a közös életet, az álmokat, és belépni az ismeretlenbe, félelmet keltett, de közben felszabadított. A társamtól függetlenül kellett rátalálnom arra, hogy ki vagyok én, és mire van igazán szükségem ahhoz, hogy teljes életet élhessek. Ez az út nem volt könnyű, de megtanított arra, hogy a legfontosabb kapcsolat az, amelyet önmagunkkal ápolunk. Azóta tudom, hogy bármennyire is fájdalmas az elengedés, néha ez az egyetlen út ahhoz, hogy valódi harmóniát és boldogságot találjunk az életben. 🌿

Orsolya Demeter

A válság lassan jön. Először észre sem veszed, csak bekúszik minden vitával, minden ajtócsapkodással közétek. Azt hiszed, természetes, hogy ott a másik. Észre sem veszed, hogy nélküle levegőt sem kapnál. Nem veszed észre, mert haragszol, ő meg ugyanezen oknál fogva szintén. Nem értékelitek egymást. És mikor vége, mikor már nincs több veszekedés, akkor jön a nagy felismerés, hogy sok minden érték volt, amit észre sem vettetek.... Kommunikáció... Nagyon fontos. Elmondani, meghallgatni és nézőpontot váltva átgondolni. Nem kell mindig igazam legyen. Nem kell veszekedni. Vita az legyen, de tisztelettel. Sok hibát elkövettem forró fejjel. Máshogy csinálnék már sok mindent. Talán ez a sok hibázáson alapuló tapasztalat jó lesz arra, hogy egy új kapcsolatban már ne kövessem el.

Viktor Gyollai

A barátnőmmel jó pár igen mély kapcsolati válságon vagyunk túl, és jobb a kapcsolatunk mint valaha. Úgy indultunk, hogy ő elég gyakran triggerelődött szinte bármi által, mivel borderline jellegű személyiségű. Nálam az érzelmek lekapcsolása volt nagyon gyakori, mivel meglehetősen érzékeny vagyok. Nagyjából egy évbe telt, míg ezeket a köröket tudtuk úgy átélni, hogy ne bántsuk meg egymást, és ne zuhanjunk bele a saját kis vermeinkbe. Olyan jó kis empatikus páros lettünk, így összeadva mindkettőnk személyiségét és élet tapasztalatát, hogy jó eséllyel tudunk irányt mutatni párkapcsolati válságban lévőknek. Írj bátran! Válaszolunk :-)

Dóka Viktor

Miért is kellett különválnom a családomtól? Aki nem akar sokat olvasni, annak összefoglalom röviden az alábbiakat: Nem TUDOM. És akkor bővebben. Az elfogadásra képessé válás (nem miatt, hanem érdekében) Elfogadni, olyan dolgokat, eseményeket és folyamatokat magamban és egy másik emberben, amik a legnagyobb félelmeimet hozzák elő. Például újra eltávolodni a már megtalálni vélt Otthontól. Elveszteni a családomat! Megtanulni elfogadni bántalmazást, bántalmazottságot, hiányt, saját szükségleteimet, igényeimet és vágyaimat, és elfogadni, hogy ezt nem én döntöm el, hogy akit én társamnak gondolok elfogadja-e ezeket vagy sem. Megtanulni elfogadni, hogy kizárólag magamról dönthetek, és képessé válni arra, hogy döntsek is magamról, minden helyzetben. Döntsek arról, hogy mit tudok adni és mit nem (magamnak és másnak is). Nem én tudom, hogy ki az, aki végül úgy dönt, hogy az én társam kíván lenni. Itt most az jut eszembe, hogy pusztán „akaromból” nem lehet várat építeni. Az nem működik egy ponton túl, hogy én barkácsolom magamat, a "társ" is barkácsolja magát, és akkor ketten együtt pedig barkácsolunk egy kapcsolatot. Mindenesetre vissza a különválni a családomtól témához. Tanulom azt, hogy a családom valójában nem az enyém, hanem a miénk. Én vagyok csak a magamé, és annyit adok bele a közösbe, amennyit beleadok, mert van, mert képes vagyok. És mindenki a családból éppen így tesz. És ebből tud lenni egy közös. (Mint a halmazoknál, hogy egyes halmazok is kapcsolódnak valamekkora részben egymáshoz, és lehet egy olyan rész, amelyben mindenki benne van valamekkora részben..) Így a családom végül az egyes családtagokkal való kapcsolatom összessége. És az, hogy a gyermekeim anyja milyen kapcsolatban van velem, (mekkora a kettőnk halmaza) az nem döntő abból a szempontból, hogy nekem kik tartoznak a családomhoz, vagyis mindegy, hogy együtt élünk vagy külön, vagy párkapcsolatunk van vagy "csak" szülőtársak vagyunk, a család ettől még van. A szerkezete más. És akkor ezt itt lekerekítem most annyival, hogy végül ebből is a feltétel nélküli elfogadást van lehetőségem megtanulni, mások és magam irányába is.