Tapasztalatok

Bertalan Balogh

Úgy éreztem a helyemen vagyok, több éve voltam egy jól fizető munkahelyen, és egy párkapcsolatban. Szemmel látható volt az "előre"menetelem az élet minden materiális szintjén. Apránkent építettem az életem ahogyan az meg van írva és hittem, őszinten hittem, hogy elvezet a boldogsághoz. El kell, hogy vezessen, hiszen mindenki így él! Mégis mintha tőlem emberfeletti energiat követelne. Csak még egy kicsit kell többet dolgoznom, csak meg egy kicsit kell megértőbbnek lennem, még egy kicsit kell keveset aludnom, még egy kicsit kell így várnom és kibírnom. Hiszem mindenkinek működik, az lehetetlen, hogy nekem nem. Még pár év vagy évtized és szabad leszek és elérkezik az áhított boldogság és nyugalom, kellemes aranysárgás-szipiás filterrel átitatva. Majd derült égből mint villámcsapás az út szertefoszlott a lábam alol, látszólag minden előjel nélkül. Mintha egy társasjáték mellől áltam volna fel, nem értettem mit keresek itt és miért csinálom. Nem tudok többet adni, és rájöttem, valójában sosem volt igazán honnan. Így vált nyilvánvalóvá, hogy az amiben mindig is hittem, az ahová és ahogyan tartok talán nem is létezett sohasem. Úgy éreztem megfulladok.

Joós Dóra

Újjászületés Burokként körülölelő családban nőttem föl, ahol a nagyszülői és szülői minta is a család erejét, harmóniáját közvetítette felém. 18 évesen jött értem a királyfi fehér lovon. A másolt mintán kívül nagyon keveset tudtam a női minőségről, és hogy mi a nő funkciója, dolga. És egy napon a Csipkerózsika álmom darabokra hullott szét, vele én is. Keserűség, harag volt bennem. A válás után újra éledve bebizonyítottam hogy egyedül is boldogulok, mindenre képes vagyok. Nem akartam szerelmet, csak érezni és éreztetni az erőmet, hogy igenis jó és értékes nő vagyok. Hogy tudok jó vezetőként funkcionálni, saját céget működtetni. Ahogy csitult a bizonyítási vágy, úgy kezdett egyre inkább feszíteni, hogy nem vagyok a helyemen. Valami egész másra vágyom. A felismeréssel jött a változás is.

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Eredetileg negatív apakomplexussal indultam az életbe. Különösen 9-30 éves koromig volt nagyon keményen megalapozva. Az első 10 évben autodidakta módon kezdtem dolgozni emiatt is magamon, aztán lelki gondozó segítségével. Miután férjhez mentem, főként, akik már régebb óta ismertek, állandóan kérdésekkel rohamoztak meg minket bárhova is mentünk, így ebből a felismerésből jött a csoportszervezés gondolata. A minták legyőzése egy folyamatos dolog, a házasságomban is napi gyakorlat mind a férjemmel, mind a családommal szemben. Amit létszükségletnek tartok az az, hogy emberek figyelmét fel kell hívni, hogy mind a társuk megtalálásában akadály lehet - ha pl a másik is mintaváltásra van elhívva, illetve mert teljesen különbözik a családunk bevett működési módjaitól - és a további már házaspárként közös családi életünkben, családalapításunkban. Mintha az egyház nem beszélne eleget arról, hogy szép dolog "kijönni" a családunkból, de utána mi van, mit kell tenni, hogy lehet tovább ezzel élni - mert a kijövés nem feltétlenül jelenti, hogy felhatalmazást kapnánk teljesen megszakítani a kapcsolatot. Ilyesmikről is tanítjuk, akik bizalmat szavaznak nekünk, mert sokakat az ezzel kapcsolatos nem tudás riasztja vissza a megfelelő társtól, a megfelelő úttól.

Poczik Hajnalka

24 évesen mély kilátástalanság érzése uralt. Nem zuhantam ebbe a helyzetbe, hanem mint a "megfőtt béka" szindróma ezt leírja: ha egy békát forró vízbe dobunk, az azonnal kiugrik, de ha hideg vízbe helyezzük, és lassan melegítjük, a béka észrevétlenül megfő. Ugyanez történt velem is. Nem vettem észre, hogy csúszok bele a bántalmazott szerepbe. A bennem élő sérült gyermek nem tudott mozdulni, beszűkült tehetetlenségbe ragadtam. Bántalmazott gyerek mintáját hozva egy bántalmazó házasság börtönében éltem, mégis képtelen voltam kiszabadulni. Genfben laktunk, diplomataként, egyetemre jártam, szép voltam, okos, jó anyagi helyzetben. Kívülről minden tökéletesnek látszott, de a zárt ajtók mögött elnyomás és erőszak uralkodott – szavakkal és tettekkel egyaránt. Amikor először ütött meg ököllel, csak annyit mondtam neki: "mi van, ennyit bírsz?" Nem menekültem. Így álltam ellen, ezzel a mondattal. Igy adtam tudtára, hogy a szavaimat, a gondolataimat, érzéseimet nem uralhatja. Ott nincs hatalma. Ez még jobban hergelte. Másnap én szégyelltem magam. Szégyen. Milyen erős is ez az érzés. Annyira mélyen elmerültem a tagadásban, hogy amikor végül segítséget kértem egy pszichológustól, még akkor sem tudtam megfogalmazni, miért érzem magam ennyire rosszul. Hiába jártam pszichológia szakra akkor, saját holtterembe nem "tudtam", nem akartam, nem mertem egyedül betekinteni. A terapeuta aztán egy falitáblára rajzolta fel mindazt, amit elmondtam. Az ábrán kirajzolódott egy anyai minta, amelyet öntudatlanul követtem. És ekkor kezdődött a legnehezebb rész. Rájöttem, hogy mennyire erősen kötődtem anyám útjához, mintha egy előre kitaposott ösvényen jártam volna, anélkül, hogy észrevettem volna, hová vezet. Dühös lettem és kétségbe esett. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdődött a tudatos önismereti utam. Azóta az előre vezető út a keresztül vezető út. Ha menekülnék, előre menekülök. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem tudatosítani a mintákat, amelyek irányítottak. Rájöttem, hogy csak akkor tudok változtatni, ha szembenézek velük. Beleállok. Ma már van kapcsolatom azzal a belső kicsimmel, aki amikor fél, retteg, megtartom. Gyógyítom. Szeretem.

Szitás Anita

A mintáimnak először megfelelni akartam. Mindenáron. Még ömagamat is feláldozva. Ami egy ideig működött is, mert haladtam az úton, amit mások rajzoltak elém. Majd a lepel lehullt. S egy idő után kezdtem valóságos börtönnek érezni azt a várat, amit korábban én magam építettem. Egy új és ismeretlen kaland kezdett el hívni. Amit először elutasítottam, majd hosszú halogatás után, fejestugorva választottam. Ekkor fordultam szembe a mintáimmal. Önmagamat választva, tapasztalatot kezdtem szerezni arról, ami korábban tilos volt. Rabláncokat szétszakítva vetettem bele magam a korlátok nélküli szabadságba. Élveztem. Évekig. Aztán idővel mégsem akartam már többé szabad lenni. Itt láttam arra rá, hogy a mintáimat nem legyőznöm kell. Hanem tapasztalati úton kell csak megtudjam, hogy a mintáim közül melyek az én valódi "igen-eim" és "nem-eim". A legmegdöbbentőbb számomra, hogy így végül az eredeti mintáimhoz, tanult értékrendemhez nagyon hasonló élet küszöbére érkeztem. Azonban már nem alárendelve önmagam, hanem felfedezve a rendben nekem szánt helyet. Így változtak végül a mintáim önsors rontó nehezékekből új élet alapját szolgáló erőforrásokká. Ha szabad akarsz lenni, vagy épp elég már a szabadságból, beszélgessünk!