A közeli családtagjaim többsége pesszimisták, kishitűek és az áldozatszerep és önsajnáltatás csabdájában rekedtek, ezáltal én is eszerint éltem az életem. Felismerni magamban és átformálni ezeket a mintákat nem volt egyszerű. Őszinteség, elköteleződés és eltökéltség kellett hogy kilépjek és új önazonos mintákba lépjek át.
Eredetileg negatív apakomplexussal indultam az életbe. Különösen 9-30 éves koromig volt nagyon keményen megalapozva. Az első 10 évben autodidakta módon kezdtem dolgozni emiatt is magamon, aztán lelki gondozó segítségével. Miután férjhez mentem, főként, akik már régebb óta ismertek, állandóan kérdésekkel rohamoztak meg minket bárhova is mentünk, így ebből a felismerésből jött a csoportszervezés gondolata. A minták legyőzése egy folyamatos dolog, a házasságomban is napi gyakorlat mind a férjemmel, mind a családommal szemben. Amit létszükségletnek tartok az az, hogy emberek figyelmét fel kell hívni, hogy mind a társuk megtalálásában akadály lehet - ha pl a másik is mintaváltásra van elhívva, illetve mert teljesen különbözik a családunk bevett működési módjaitól - és a további már házaspárként közös családi életünkben, családalapításunkban. Mintha az egyház nem beszélne eleget arról, hogy szép dolog "kijönni" a családunkból, de utána mi van, mit kell tenni, hogy lehet tovább ezzel élni - mert a kijövés nem feltétlenül jelenti, hogy felhatalmazást kapnánk teljesen megszakítani a kapcsolatot. Ilyesmikről is tanítjuk, akik bizalmat szavaznak nekünk, mert sokakat az ezzel kapcsolatos nem tudás riasztja vissza a megfelelő társtól, a megfelelő úttól.
24 évesen mély kilátástalanság érzése uralt. Nem zuhantam ebbe a helyzetbe, hanem mint a "megfőtt béka" szindróma ezt leírja: ha egy békát forró vízbe dobunk, az azonnal kiugrik, de ha hideg vízbe helyezzük, és lassan melegítjük, a béka észrevétlenül megfő. Ugyanez történt velem is. Nem vettem észre, hogy csúszok bele a bántalmazott szerepbe. A bennem élő sérült gyermek nem tudott mozdulni, beszűkült tehetetlenségbe ragadtam. Bántalmazott gyerek mintáját hozva egy bántalmazó házasság börtönében éltem, mégis képtelen voltam kiszabadulni. Genfben laktunk, diplomataként, egyetemre jártam, szép voltam, okos, jó anyagi helyzetben. Kívülről minden tökéletesnek látszott, de a zárt ajtók mögött elnyomás és erőszak uralkodott – szavakkal és tettekkel egyaránt. Amikor először ütött meg ököllel, csak annyit mondtam neki: "mi van, ennyit bírsz?" Nem menekültem. Így álltam ellen, ezzel a mondattal. Igy adtam tudtára, hogy a szavaimat, a gondolataimat, érzéseimet nem uralhatja. Ott nincs hatalma. Ez még jobban hergelte. Másnap én szégyelltem magam. Szégyen. Milyen erős is ez az érzés. Annyira mélyen elmerültem a tagadásban, hogy amikor végül segítséget kértem egy pszichológustól, még akkor sem tudtam megfogalmazni, miért érzem magam ennyire rosszul. Hiába jártam pszichológia szakra akkor, saját holtterembe nem "tudtam", nem akartam, nem mertem egyedül betekinteni. A terapeuta aztán egy falitáblára rajzolta fel mindazt, amit elmondtam. Az ábrán kirajzolódott egy anyai minta, amelyet öntudatlanul követtem. És ekkor kezdődött a legnehezebb rész. Rájöttem, hogy mennyire erősen kötődtem anyám útjához, mintha egy előre kitaposott ösvényen jártam volna, anélkül, hogy észrevettem volna, hová vezet. Dühös lettem és kétségbe esett. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdődött a tudatos önismereti utam. Azóta az előre vezető út a keresztül vezető út. Ha menekülnék, előre menekülök. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem tudatosítani a mintákat, amelyek irányítottak. Rájöttem, hogy csak akkor tudok változtatni, ha szembenézek velük. Beleállok. Ma már van kapcsolatom azzal a belső kicsimmel, aki amikor fél, retteg, megtartom. Gyógyítom. Szeretem.