AnikóRómai katolikus vagyok, a nagymamám volt aki imádkozni tanított, akivel templomba jártam, amiért hálás vagyok neki, bár az ő hite inkább Istenfélő volt. Anyukám is jár templomba, már így idősebb korára, talán ő is félelemből. Gyermekkoromban és még fiatalkoromban is hittem, hogy az imadságom elérhozzá, de akkoriban nem tapasztaltam meg a válaszát, de megnyugvás volt hozzá szólni. Mikor nagymamámat eltemettük, és a spiritualitás sem adott teljes megnyugvást, kértem Istent, hogy valahogy mutassa meg magát, és bár minden idegszálammal figyeltem, nem éreztem őt. Jézushoz könnyebb szólnom. mikor kérem legyen velem, mikor úgy gondolom valamit nehéz megoldani, megtenni és mindig sikerül, jól alakul.Már nincsenek formális imáim , csak elmondom mik a félelmeim, hogy nem tudom a megoldást.Van , hogy megfeledkezem Jézusról, sőt egy egy jól hangzó teremtésről, manifesztációról szóló videó elviszi a gondolataimat, hogy majd én tudom hogy kellene, és tudom mi lenne jó. De nem, az én akaratom sosem hozta azt az érzést vagy csak rövid ideig ami valójában boldoggá tett volna.
2
Noémi TelekMost nem a férfiakat, hanem önmagamat ‘falom’…. Idestova 10 éve próbálom megismerni magam. Próbálom, bakker! De eddig másokon keresztül tettem. Pontosabban másokba olvadva…. Ez jó?! Hmmm… Olvadva nem, tükörbe nézve igen. Szerintem. Most viszont… Imádom szeretni magam. Fejlesztem magam, tanulok, folyamatosan podcasteket, videókat, előadásokat, interjúkat hallgatok, vagy könyveket olvasok. Minden témában. Barátokkal, családdal vagyok. Néha meg nem… Mert olyan jó a csend. Igazán jó. És mindezt nem rögeszmés önismereti hajszából, az elmúlt. Csak úgy. Mert élvezem. TV-t max 10 percre kapcsolok minden nap. Vagy annyit se. Akkor is csak streaming megy. A Hunyadit azért megnéztem… nah… Kábel TV?! Azt pláne nem. Képzésekre jelentkeztem… nem tudom mi lesz, de megyek. Minden időben készülök valamire a jövőben. De fogalmam sincs, mire. Csak haladok. Közben elképesztően szeretem a gondolataimat, szeretem az érzéseimet. Nincs bennem presszió. Légüres teret érzek magam körül, amit önmagammal töltök fel. De most életemben először nem kényszernek élem meg, hanem édes nyugalomnak. Ez megijeszt, vagy legalábbis teljesen érthetetlen számomra. Hol van az a görcsös, obszesszív, akarnok önmagam?! Bújj elő, Cica! Helyette azonban egyszerre érzem a választás lehetőségét, és hogy bármerre mehetek, bármit tehetek, akármit választhatok. És egyszerre érzem a kiszámíthatatlanságot. Ami új érzés. Mindig tudtam, mit fogok tenni, merre akarok haladni. Ki volt minden lépés számolva. Még akkor is, amikor nem úgy jöttek ki a lépések. Most viszont elengedtem a kormánykereket. Ugyanúgy a vezető ülésen ülök, de autopilóta üzemmódban. Eddig láttam az utat, most a nagy fehérségben utazom. Nyugiban. Tudom, hogy újra lesz gyönyörű látvány, és eltűnik a fehérség, azt is tudom, hogy előbb-utóbb nem egyedül utazom, de nem tudok felocsúdni ennek a békés érzetéből. Nem értem. Egyáltalán nem értem. Semmit sem értek jelenleg. Azt sem értem, hogy miért nem fáj a szívem az előző srác miatt? Miért nem vagyok féltékeny vagy irigy az ő nélkülem folytatódó életére? Miért nem vágyom arra, hogy újra beszéljünk vagy találkozzunk? … Eddig minden férfi után így éreztem és teljesen összetörtem. Most ez miért nincs? Emberileg szeretem és elfogadtam minden elcseszett hülyeségével együtt. Édes volt. Fárasztó, de édes. De miért nem hiányzik?! Na jó… azért néha de. Viszont most máshogy, és túl kevésszer. Nem tudom eldönteni, hogy azért nem, mert ennyire őszinte volt ez köztünk és nincs maradék leróni való, esetleg mert ennyire felszínes volt és ennyiben kielégítő, ámde számomra kevés, vagy talán felnőttből ez a normális továbblépés, vagy mert ez nem is szűnt meg emberileg. Mert a végtelen Univerzális mindenségben ő is és mindenki is megmarad velünk. …Legbelül, legmélyen, tudom miért, de nagyon meglepő ez a bizonyosság. Ez a bizalom és tudat önmagamban. Elképedek néha emiatt. Kicsit most olyan, mintha kérdéseket tennék fel az Univerzumnak, ő pedig opciókat dobálna felém, amire ráharapok, és megyek feléjük. Nem tudom a válaszokat sem, csak azt, hogy mennem kell ezek felé. Néha már-már túl sok irányba, de követem a jelzéseket… érzésből, nem agyból. Én, aki mindent intellektusból oldottam meg, matekos aggyal, tipik akaratos, követelőző módon. És… a vicc, hogy már talán tudni sem akarom, mi történik, na ez a tök fura.
- Noémi Telek
Mert amikor megmutatja magát a ‘Nagyobb’, akkor bele kell állni… Hiszem, hogy minden okkal történik… Hányszor lepődtél már meg, és ért váratlanul valami, ami gyökeresen felborította az életed? Amikor valamit vagy valakit odatettek… oda, eléd. Na… ilyenkor tilos kételkedni és megállni. Ezt örökre megtanultam. Csak hagyd. Hagyd magad.
1 
Napsugár"Nem vagy buta, csak még keveset tudsz." -tanítja szerető, szelíd szívvel Karak a kicsi Vukot. Annyira szeretem ezt a mondatot! Nem volt ez mindig így... Csacska, fiatal, zabolátlan énem sokáig hitte, hogy ő aztán mindent tud, és jobban tud. Hogy hogyan kellett volna őt nevelni, szeretni, hogyan kellett volna nem bántani, nem traumatizálni, hogyan kellett volna jobban támogatni, és, és, és... Mindenki hibás, a környezete, a szülei, a családja, a tanárai.. csak Ő nem! Ugra-bugráltam, szerepeltem, hangos voltam, a legkülönbözőbb módokon hívtam fel magamra a figyelmet. :-) Ma már többször mérem fel a terepet csendben a háttérből, meghallgatom az embereket, és egy ideje átjár a melegség, a végtelen szeretet és egység fénye, amikor eszembe jut: Minél többet tudok, annál jobban érzem, hogy még mennyi mindent nem! :-)
- Napsugár
Boldognak lenni nem azt jelenti, hogy mindig minden tökéletes és csodálatos. Pedig én sokáig ebben az álomban ringattam magam. "Én aztán nem leszek savanyú, nem leszek mogorva, karótnyelt, és nem fogom fényemet veszíteni soha!" ..Ó, dehogynem...! :-) Teljesen normális és rendjén van egyszer fent, máskor pedig lent lenni. Tudnám ragozni de most csak röviden: A boldogság számomra abban rejlik, hogy megengedem és szeretettel elfogadom: "Az egyetlen állandó a változás maga." Mennyi minden van ebben a mondatban! ...ha az ember egyszercsak át tud lendülni a ragaszkodáson, és megismeri az "árral úszás" állapotát, onnantól elkezd megváltozni az ÉLET. A Boldogság maga az út, nem pedig a cél.
Béres Tamás16 éves voltam, amikor először kerültem kapcsolatba azzal, hogy itt lehet valami "rendező erő". Nem én választottam a hivatásom, hanem ő választott engem. Amikor először találkoztam a dobbal, mint hangszerrel ami hívott olyan volt, mint amikor meginog alattam a föld. Mintha nem kellene gondolom, megfogalmaznom semmit, csak érzem, hogy hív: erre gyere! Életem eddigi legfontosabb emberi kapcsolódásai mind így születtek. 2+1 férfi, akivel van közös dolgunk, és a párom így is "talált meg" engem. A nehézség az útban az, hogy ügyet találj, hogy valóban nem lehet megtalálni. Ezt most, 32 évesen nehezebb újra tapasztalnom, mert az önismeret útján túl sokat gondolkodom. Tök paradox, hogy a megértéssel jutok el a megérthetetlen felé, majd ezt el kell engedjem... Sokkal könnyebb volt a mintáim csődjét öntudatlanul megélni. Viszont egy dolog biztos... hogy Isten vagy a Rend, Rendező vigyáz rá(nk)m. Ha van érzésed egy ember vagy tevékenység iránt, ami őszinte, racionálisan megmagyarázhatatlan, felzaklató akár, hogy miért pont "ez", miért pont "ő", szerintem ne félj bele esni ebbe a "fekete lyukba". Én alig várom, hogy újra beleeshessek. :)