Tapasztalatok

Erika Balogh

A koromnál fogva is mélyebben látok dolgokat - nem jobban, csak többet láttam - értelemszerűen van véleményem és sajnos tapasztalatom. A gyerekkorom azzal telt hogy mindenki okos csak én nem - bezzeg a szomszéd gyereke mennyivel többet tud mint én - a felnőttkor még rosszabb élményeket hozott. Nagyon hamar megtanultam hogy minden azon múlik hogy kit ismersz - ezen a téren ma is rosszul állok - és hogy ki áll a hátad mögött ha bajban vagy. Szerepek amiket kiosztanak, és vagy beleállsz vagy egyedül maradsz. Mindezeket súlyosbította hogy a férjem évekig küzdött a halálos kórral, ami szintén amortizálta az amúgy is gyér kapcsolatainkat. A halála után körülnéztem és döbbenten állapítottam meg, hogy egyedül maradtam. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy akkor tulajdonképpen ki is vagyok én? Ha a jelzőket nézem amiket a társadalom ragaszt ránk - idős nő, nagymama, özvegy - de kik vagyunk a jelzők mögött? Mennyit érünk és hogyan látjuk magunkat, illetve hogyan szeretnénk láttatni magunkat? Mennyit érünk emberileg, és hol van a helyünk? Nagy kérdések, főleg ha a bőrünkre mennek.

Farkas Szilvia

Akkor kezdtem magamat igazán értékelni és elismerni, megismerni, amikor kiléptem a párkapcsolataimból. Igen, így többes számban. Nem azért, mert egyszerre több volt, hanem mert egyik után jött a másik. Szünet nélkül. Aztán vágytam a szünetre. A magányra. Az egyedüllétre. Nagyon jót tett! Sikerült meghallani magamat és sikerült jóban lenni magammal. Nagyon büszke vagyok a döntéseimre és arra, hogy bátor vagyok a szívem szerint választani.

István Virovecz

A sporttal kapcsolatban számomra az eszköz volt, hogy a mélyszegénységből a szülőfalumból kiszabadulhassak. Utólag visszagondolva én is sokáig a tudatalattimban pajzsként formáltam meg a testem, de itt is egy belső hang már egészen Gyermekkoromban azt súgta hogy ez az én identitásom, ez az a külső, aki vagyok, amivé lennem kell. A napi rutin ad egy fajta biztonság érzetet, ami kiszámíthatóvá és érzékelhetővé teszi a haladásom. Kis léptékben, de haladok az utamon. Egy biztos pont, ami stabilizálja az önnön valómat is. Mindamellett precíz és következetes férfinak tartom magam. Mindig rend és tisztaság vesz körül. Másfelől kötelesség, ami abban is kimerül, hogy nem omolhatok össze bármi is történik. Legfőképpen a fiaim miatt. Mindenre van megoldás és mindig van kiút. Mindig is szerettem volna saját családot és az első pillanattól fogva a megélésem az, hogy felelősségem, hogy az életre felkészítsem őket és a legjobb tudásom szerint tegyem ezt és a legtöbb szeretetem nekik adhassam. Van egy erős családcentrikus énem, amit nagyon szeretek magamban és hajlamos vagyok “apáskodni”. Persze átestem én is a kezdeti féltékenységen, amikor az első szülött fiam megérkezett, de gyorsan túllendültem rajta köszönhetően a tudatos munkának, amit magamba fektetek. Az összeomlás alatt a teljes összeomlást értem. Ahol addiktív dolgok irányába mozdulnék el és egy végtelen spirálba és az önpusztítás zuhatagába esnék. A válságaimban többször éreztem azt, hogy készen állok a halálra. Volt olyan mikor egy hosszabb síró görcs után kifeküdtem a földre és azt mondtam: “Istenem, készen állok! Vegyél magadhoz!” Az én megélésem az, hogy ez rendben van. Bele kellett halnom, hogy új perspektívák nyíljanak és fejlődjek. Viszont férfiként ha most már “helyzet” van, vagy válság, azonnal a megoldásra vagyok képes koncentrálni pánik és szorongás nélkül. Régen jellemző volt rám a pánikszerű reakció azokra a helyzetekre, amik kibillentettek az egyensúlyomból és nem voltam képes tisztán látni. Felelős édesapaként és férfiként ez ma már nem lehetséges. A fiaimnak én vagyok a biztos pont. Eleinte különböző technikákat alkalmaztam, amik segítettek elvinni a fókuszt és megnyugodni. Ellenben hasonlót tapasztaltam magam is, mikor az adott élethelyzet újra és újra lejátszódott a fejemben és elkezdtek ugyanazok az érzések előjönni a történtek után. Ilyenkor újra a technikákat vettem elő. Időbe telt míg megtanultam és átalakítottam a válasz mechanizmusaimat. Utólag tekintve azért rakott az élet állandóan hasonló, szinte ugyanolyan helyzetekbe, hogy végre megtanuljam helyesen kezelni és reagálni. Mára már nem billentenek ki. Legtöbbet a Mindfulness technikák segítettek és a kognitív terápia úgynevezett “megfordítom a gondolatomat” technika. Így a legtöbb történést el tudom különíteni magamtól és tudom, hogy nem ellenem szól, nem rólam szól. Ha kapok direktben egy minősítést, tudom, hogy a legtöbb esetben a frusztráció és félelem szól a másikból és nagyon sok esetben saját magáról szól, nem pedig rólam. Ahogy azt is, hogy ezek a félelmek és frusztrációk nem az enyémek. Nem az én felelősségem kezelni. Tudom meddig tartok én. Hol vannak a határaim. A sok veszteség megtanított hatékonyan kezelni a különböző helyzeteket. Mindamellett most már látom a másikat és tudom miben van, amiért együttérzéssel is tudok rá tekinteni, így végképpen nem hat meg, ha egy célzott támadást vagy elutasítást kapok. Hiszen mi lehet a legrosszabb? Elutasítanak? És akkor mi van? Szeretem magam és nem akarok már megfelelni senkinek. Ha elutasít, semmi baj. Megköszönöm az őszinteséget és a legfőbb jót kívánom és megyek tovább az utamon. Majd érkezik az, aki képes hozzám kapcsolódni. Hiszek a társ teremtő energiában. Az érzelmi kilengések maradnak is, csak az ívük lesz egyre kisebb és egyre gyorsabban tudunk majd visszatalálni az egyensúlyba. Rendben lesz minden. Türelem.

Beatrix Strinovich

Valahogyan azt hittem, hogy nincs bajom az önértékelésemmel, aztán jöttek a pofonok. Először is a férjemet én vettem el, mert ő 4 év után még nem érezte szükségét a házasságnak. Én viszont szerettem volna tőle gyermekeket. Úgy éreztem mi ketten mindent meg fogunk tudni oldani. 2gyermekünk felnőtt időközben és ő kezdett rájönni, hogy nem is ezt akarta..vagy valami ilyesmi, amit keservesen próbáltam megérteni, de sehogy sem sikerült, mert teljesen bezárkózott és csak a kis önsegítő csoportjában nyílt meg. Elmentem hát a csoportba én is, hogy jobban érthessem, de csak mégjobban összezavarodtam, ott ő egy teljesen idegen ember volt és én ott mégjobban ki voltam zárva. 6 keserves sírós és hűtlenségekkel teli év után elváltunk 33év után. Rájöttem, hogy amit a fejemre olvasott, amikor elköltözött, hogy " sohasem voltál a feleségem, mindig az anyám akartál lenni" abban bizony van igazság. Persze ehhez még kellett 2 év, hogy be merjem magamnak is ismerni, vagy rá merjek látni. Hogy én amazonként működve helyt álltam, nem testáltam rá a feladatot, ő pedig így nem is kapott elismerést tőlem. Persze egy fél év után visszajött volna "anyuhoz", de akkor már bennem nagyon megszakadt valami. 50+évesen egyszercsak rájössz, hogy a kis elképzelt életed összeomlik, hogy jeges rémület fog el, hogy amit eddig hittél, amiben eddig bíztál az egy marha nagy illúzió volt. Amikor azt hitted, hogy akkor vagy szerethető, ha mindent megoldasz, ha kell, hát egyedül, mert Te vagy a legerősebb...haha. Na, aztán a lufi puff! És ott állsz, hogy már nem akarsz erős lenni, és kezdesz látszólag erős férfiak után nézni..és marhára csak olyanokat találsz, akik csak kívülről tűnnek annak, olyannyira, hogy még emelni sem tudsz rajtuk, mert a traumáikkal magyaráznak meg minden aljasságot, amit elkövetnek..És akkor, mikor mindent feladtam (fel! a jóisten vagy univerzum vagy bármi, ahogy jólesik, felé :) ) Megtalált egy tüdőgyulladás, ami alatt elkezdtem festegetni. Majd 1 hónap betegállomány után kirúgtak a munkahelyemről(saját unokatestvérem mondott fel Karácsony előtt, mondván ez egy lose-lose helyzet :)) , gondoltam, igaz. Nincs harag, kicsit sírdogáltam, aztán elkezdtem magammal foglalkozni. Nem mentem el máshova dolgozni, hanem a kis tartalékomból elkezdtem házat renoválni, hogy eladhassam és tervezem, hogy talán vidékre költözök. Csináltam egy biokertet anyukám kertjébe, tanulásképpen. Illetve keresgélem, hova csatlakozhatnék közel önellátó közösséghez. Jah, és majd elfelejtettem, a festés-rajzolás mellett a tánc a lételem, de sosem találtam senkit, aki társastáncban partner lenne, hogy tanulhassam, szóval társastáncot nem tudok. Improvizálok, nincs koreografia. Ez az én szabadságom, amiben teljesen fel tudok oldódni. A társastáncban kell, aki vezet..érdekes tapasztalás lehetne, hogy vajon tényleg ki tudom e adni a kezemből az irányítást? Mennyire tartanék ellent vajon? Na, most, hogy ezt kiírtam magamból, itt egy lehetséges megoldás, hogy jobban megértsem magamat. Lehet egyszer kipróbálom, ha felkér valaki :)

Csontos Tamás Péter

Vannak olyan pillanatok az életben amikor mindenki menedéket szeretne. Az én egyik titkos mentsváram a kendó eredményeim voltak. A kendo mesteri szerep. Teremtettem is serényen elfoglaltam magam a kendo klubbom fejlesztésével. A világban velem történt csalódások elől a kendó mesteri címemhez, a volt magyar vállogatottságomhoz, és a valós elért eredményeimhez menekültem. Ez egy gyönyörű önbecsapás. Miért? Annyira sikerült elkendőznöm magam elől az alázat hiányát, hogy le kellett sérüljön a térdem, hogy szembenézésre kényszerítsen. Véletlenül? Nem hiszek a véletlenekben. Egy következetes ok-okozati univerzumban élünk. Alázat szükséges ahhoz, hogy beismerjem magam előtt, hogy valaminek nem látom az okát. Mondanám, hogy ne várd meg az ilyesféle történéseket, de nem így működik az élet. A jó hír, mindez meghaladható. Rossz hír nincs, csak munka van. Amennyiben dolgoznál ezen és megtisztelnél azzal, hogy kísérőnek szeretnél tudod hol találsz.

Anzelm

Gyerekkorom óta tanultam, hogy nem vagyok elég fontos... Elvált szülők gyermekeként megtanultam láthatatlannak lenni. Anyám tanult, apám a saját sérüléseit hordozta, én pedig sodródtam testvéremmel együtt, folyton új helyeken, új iskolákban. Idővel már nem is akartam beilleszkedni - a számítógép lett a menedékem, ahol filmekben, játékokban, tudásban kerestem azt, amit a való életben nem kaptam meg: kapcsolódást, elismerést, figyelmet. A vendéglátásban találtam meg végül azt a tükröt, amiben értékesnek láthattam magam - minden vendég mosolya, minden köszönöm egy-egy kis darabot pótolt az önbecsülésemből. De ez csalóka tükör volt: csak akkor éreztem magam értékesnek, ha másoknak örömet szereztem. Ma már látom ezt a mintát és tisztában vagyok a kodependens fogalmával. A dicséretet még mindig nehezen fogadom be, vagy hallom meg, hasonló ez, mintha egy hatalmas kanapét próbálnék átpréselni egy szűk ajtón. De haladok: egy-egy szék, egy-egy asztal már átfér: Idővel én is megtanulom elfogadni, hogy önmagamért is lehetek értékes; nem csak azért, amit másoknak adok.

Gergő Magyar

Teljesítménykényszer – amikor a kihívás uralja az életet Ismered azt az érzést, amikor bármit elérsz, mégsem érzed elégnek? Amikor a pihenés bűntudattal jár, mert mindig lehetne még többet tenni? Sokáig én is így éltem. A sémáim és mintáim újra és újra olyan helyzetekbe sodortak, ahol bizonyítani akartam – magamnak, másoknak, a világnak. Aztán a húszas éveim végén észrevettem, hogy a sport és a kihívások megszállottja lettem. Meg akartam találni a határaimat, kíváncsi voltam, meddig tudok elmenni. Egy idő után viszont már nem én irányítottam az edzéseimet, hanem az edzések irányították az életemet. Végigjártam ezt az utat. Ma már nem akarok senkinek bizonyítani – és ezzel sokkal szabadabb lettem. Ha te is benne vagy ebben a spirálban, vagy úgy érzed, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt, tudd, hogy van kiút. Ha szeretnéd, megosztom Veled a tapasztalataimat.

Bajkó Gábor

Miért is tepertem, kapartam mindig az elismerésért, a párkapcsolati szeretetért. A szüleimtől megkaptam, hogy nekem mindig kitűnőtanulónak kell lennem, még az egyetemi diplomám is ötös lett (de minek), a munkában is mindig a sikerekre hajtottam, hogy begyűjthessem az elismerést, a szeretet morzsákat, hogy végre ismét külső megerősítések által értékesnek és szerethetőnek érezzem magam. A párkapcsolataimban is eleinte lestem a másik kívánságait, rezdüléseit, hogy onnan is a szerethetőségemet meg tudjam erősíteni. Aztán mivel az elhagyatottság-séma volt a komfortos, egy idő után távolodni kezdtem, mert nem tudtam nagy mennyiségben befogadni a szerethetőséget. Párkapcsolati és munkahelyi összeomlások után – több módszerrel, hónapokon keresztül - sikerült a végére járni összességében három olyan gyerekkori elhagyási traumának, amik a fentiekhez vezettek. Remélhetőleg a gyógyulás is megtörtént, így mondhatom, hogy – séma szinten mindenképpen – újjászülettem. Illetve már tudatosan van rá szemem, ha ismét a korábbi séma szerint kezdenék működni.

Poczik Hajnalka

Szerelem és méltóság Varsó, 1905. tél Varsó utcái fagyos csöndbe burkolóznak, a macskakövek felett vastag hóréteg csillog a kora esti félhomályban. A forradalom feszültsége tapintható: titkos találkozók és elfojtott suttogások árulkodnak a közelgő változásokról. Ebben a feszült légkörben Sophie Moreau, a fiatal francia-lengyel nő, az ablak előtt áll, kezében egy gondosan hajtogatott levéllel. Arcán fáradtság és eltökéltség tükröződik – a döntés, hogy kimondja az igazságot, fájdalmasan nehéznek bizonyult. A levél címzettje Alekszej Grigorijev, az orosz birodalom katonatisztje. Sophie gyűlölte Alekszej szerepét az elnyomó gépezetben, de a férfi tekintetében néha olyan sebezhetőséget látott, amely minden ellenállását elsöpörte. Sophie számára Alekszej egyaránt volt a vonzalom tárgya és egy érzelmi csapda. A férfi érinthetetlensége kihívásként vonzotta, ugyanakkor a folyamatos távolságtartása fokozta a nő fájdalmát. Sophie mélyen belül tudta, hogy ez a helyzet méltatlan hozzá, mégis képtelen volt hátat fordítani Alekszejnek – és talán önmagának. Az este hidege szinte elviselhetetlen. Sophie az íróasztalához ül, és remegő kézzel írni kezd. A szavak lassan törnek elő, mint egy jeges folyó, amelyet végre áttör a felszín. „Alekszej, Nem tudom, miért írok Önnek. Talán azért, mert nem tehetek mást. A szavak kiszakadnak belőlem, mintha nem tartozhatnának többé hozzám. Megengedtem magamnak, hogy bízzak Önben, hogy belépjen a lelkem legmélyére. Most mégis úgy érzem, Ön számomra olyan, mint egy távoli vihar: megérkezik, felforgat, majd eltűnik, mielőtt igazán közel kerülhetne. Tudom, hogy nem szabadna így éreznem. Tudom, hogy a helyzetünk reménytelen. Mégis minden reggel az első gondolatom Ön, és minden este, amikor a csend körülölel, az Ön neve zárja le a napomat. Miért történik ez? Miért nem tudom elengedni? Szeretném tudni, mit jelentek Önnek, ha egyáltalán jelentek valamit. Mert számomra Ön nem csak egy gondolat vagy érzés – Ön egy részemmé vált, amitől nem tudok szabadulni. És talán nem is akarok.” A levelet gondosan szatén szalaggal köti át, majd másnap hajnalban az inast kéri meg, hogy vigye el Alekszej laktanyájába. Nem tudja, mit remél ettől, de a szívében ott lobog a remény – és az a csendes felismerés, hogy talán végre meg kell szabadítania magát ettől a köteléktől. A laktanyában Alekszej hosszasan bámulja a borítékot, mielőtt kibontaná. Sophie kézírása azonnal megérinti – a nő szavai fájdalmasan őszinték és gyönyörűek. Alekszej számára Sophie mindig is rejtély volt. Vonzza a nő szenvedélye és tisztasága, de ugyanez a szenvedély rémíti is. Tudja, hogy Sophie sokkal többet fektetett ebbe a kapcsolatba, mint amit ő valaha vissza tudna adni. Alekszej, aki egész életét parancsok és kötelességek rideg világában töltötte, sosem tanulta meg, hogyan nyisson meg magát valaki előtt. A szerelem számára nem biztonságot jelentett, hanem fenyegető mélységet, zuhanást, ami bekebelezi. A levelet többször is elolvassa, majd zsebre teszi. Aznap este Alekszej elmegy Sophie házához. A hó csendes pelyhekben hullik körülötte, miközben a kapuban áll. A nő ablakából halvány fény szűrődik ki, és Alekszej szinte látni véli Sophie sziluettjét a függöny mögött. Keze megmozdul, hogy kopogjon, de végül visszahúzza. Hogyan mondhatna bármit egy olyan nőnek, aki többet látott benne, mint amit ő saját magáról tud? Alekszej érzi, hogy minden alkalommal, amikor Sophie közelébe engedi magát, egyre mélyebb kötést alakít ki – egy kötést, amitől retteg, mert tudja, hogy képtelen lenne megtartani azt, amit a nő elvárna. Így hát a félelem győz. Az érzelmek vihara közepette visszafordul. A jeges utcákon sétálva érzi, hogy valami értékeset hagyott maga mögött, de képtelen szembenézni vele. Másnap reggel Sophie válasz nélkül találja magát. Alekszej hiánya üres űrként tátong benne, de lassan felismeri: ez a huzavona méltatlan hozzá. Évekig próbált hinni abban, hogy Alekszej képes lesz szeretni őt, hogy képes lesz közel engedni magához. Most azonban megérti, hogy a férfi saját félelmei rabja, és amíg nem hajlandó szembenézni velük, sosem tud majd igazán szeretni. Sophie úgy dönt, elengedi Alekszejt. Már nem ír több levelet, nem vár több válaszra. A nő szívében csendesen megszületik az a felismerés, hogy saját méltósága és szabadsága fontosabb, mint egy olyan kapcsolat, amely csak fájdalmat és bizonytalanságot hoz számára. Ahogy kilép a hóval borított utcákra, szinte érzi, hogy minden lépéssel visszanyeri önmagát. 1) Téged hogyan érint Sophie és Alekszej története? Szívesen meghallgatnám a gondolataidat! 2) Neked volt már olyan kapcsolatod, ahol úgy érezted, nem tudsz határokat húzni? Meséld el, hogy érintett ez téged. 3) Ha írnál egy levelet valakinek, aki fontos számodra, de bonyolult a kapcsolatotok, mit írnál bele? Írd meg nekem, ha szeretnéd átgondolni. 4) Mi a legnehezebb dolog számodra egy kapcsolatban? Hogyan próbáltad ezt megoldani? Megosztod velem? 5) Ha írhatnál 3 mondatot a történethez, mit irnál?

Urbánkó Regina

#nőiség megélése; önfelvállalás „Kislányom, csipkedd meg az arcodat, harapdáld meg a szádat, olyan fehér a bőröd, azt hiszik, vérszegény vagy! Állj vigyázzban, hadd nézzem a lábadat! Boka, térd összezár! Jól van, nem vagy görbelábú! Szegény kislányom, az a plötty hajad, nem áll sehogy! Nézz rám: szegénykém, azok a csúnya szeplőid ne lennének…” Szeretett az anyukám, ő nem úgy értette, csak… hát, mégis… Önbizalmam a béka feneke alatt volt, gondolhatjátok. Nagyon visszahúzódó kislány voltam. Gondoltam, hogy én aztán örülök, ha majd valaki rám néz. Hát, ha már szép nem, de okos még attól lehetek. Kompenzáltam: tanultam sokat, szorgalmasan, kitartóan. Mivel azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó és eleve hátránnyal indulok az életben, ezért mindig kő keményen dolgoztam, beleadtam anyait - apait bármiről legyen is szó. Tudtam, hogy nekem túl kell teljesítenem. Meg akartam felelni másoknak, cserében nem volt elvárásom másokkal szemben. Tökéletesen akartam csinálni, amibe belefogtam. Meg akartam mutatni, hogy én is itt vagyok a világon, én is érdemes vagyok arra, ami másoknak jár. Minden jó volt úgy, ahogy másoktól kaptam, miközben én meg erőn felül akartam viszonozni: munkában, barátságban, szerelemben egyaránt. Az első komolyabb férfihez gondolkodás nélkül feleségül mentem. Sokáig a tenyerén hordott, és megélhettem vele azt, hogy én jó vagyok, hogy én tudok pont elég lenni valakinek. Sokat segített elindulni a nővé válásom útján. Majd hirtelen vége lett a házasságunknak, és én cserben hagyva a földre kerültem. Egyszerre kellett emberként és nőként is újra felépítenem magam. Ismerkedni kezdtem, először bátortalanul, majd egyre jobban belejöttem. Felfedeztem a bennem rejlő NŐT. A NŐT, - akinek járása légiesen könnyed - aki beragyogja a teret - aki egy hegyet is félreállít az útból - akinek az átélt gyönyörtől kicsordul a könny a szeméből - akinek lesik minden kívánságát - aki a társaság középpontja tud lenni Sikerült eljutnom oda, hogy kéretlenül érkeztek a megerősítések férfiaktól, nőktől egyaránt. Találkoztam olyan gyermekkori titkos hódolómmal, aki elárulta sok év távlatában, hogy szerelmes volt abba a szeplős, szőke, selymes hajú kislányba. Senkinek nem merte elmondani, mert nem merte az érzéseit felvállalni. Jól tette, én is voltam olyan félénk, hogy visszautasítottam volna. Viszont a gyermeki énem egy része most meggyógyult általa. A nővé váláson lehet dolgozni, és megéri dolgozni rajta. Sok segítséget tudok ahhoz nyújtani, hogy ebben gyorsan tudj fejlődni. Viszont nekem is van még e téren teendőm: még mindig nem merek a valódi értékességemnek megfelelően választani, dönteni, cselekedni.