Györgyi HegedüsHelló! Ezt az írást még nem látta senki, magamnak írtam. Talán most jött el az ideje, hogy nekem egy emlék, másnak talán egy válasz, egy elindulás legyen önmaga felé. A SZÉK 2020. március 3. Van egy pihenőszékem. kb 2 éve vettem, mert mindenáron szerettem volna, hogy legyen hol olvasni, filmet nézni, és játszani az agyam, hogy milyen előkelő dolgot csinálhatok. Most ülök benne először. Nem szólaltak meg a fanfárok és még tűzijátékot sem látok……nem történt semmi eget rengető, pedig arra vártam. Arra vártam, és vágytam, hogy ez a szék elvarázsol, és megold minden problémát, mert hát egy pihenőszéknek talán ez lenne a dolga, vagy nem? Hogy egy picit elfeledkezzünk a széken kívüli világról, amit nem akarunk, éppen tudomásul venni. Én most például semmit sem akarok tudni, nem akarok szembenézni azzal a ténnyel, hogy kész csőd lett körülöttem minden. Nem ezt akartam, nem erre vágytam, meg akartam váltani a világot. Nem a kislányos rózsaszínűt, hanem egy érett, felnőtt nő terveit, ötleteit, amik végül is, mint kiderült, csak egy álomvilág gyenge utánzata lett volna, ha megvalósul. Igen, voltak terveim. Sokan gúnyosan kinevetnének, ha tudnának róla, hogy mi is az. De mindenkinek van egy agyament elképzelése, ami csak az övé, és abban a világban érzi jól magát. Ebben a világban, minden tiszta, romlatlan, és boldog. jó ide menekülni. De amikor a gondolataim visszatérnek a valóságba, pokolian fájdalmasnak érzem a lelkem. Talán vezeklés nálam, hogy most már egyre sűrűbben foglalkozom az álmaimmal. Vezeklés, hogy az elrontott életemet ne kövesse senki, tanuljanak belőle. Sok okos ember próbálta már megmagyarázni, hogy mi a titok, hogy mi a lényege a boldogságnak. Nem állok be a sorba. Nem okoskodom, mert szerintem nem boldogok akarunk lenni, hanem elégedettek. Mikor megvettem a széket boldog voltam, vagy elégedett? Boldog nem voltam, mert nem is engedhettem meg magamnak ezt a luxust, ezért inkább elégedett voltam, hogy mégis megvettem, hogy legalább egy bútordarabom legyen olyan, ami emlékeztet arra, hogy mit szeretnék elérni, hogy mi tenne elégedetté, talán boldoggá? Aki meglátja nálam ezt a széket mindenki hangosan tesz valami megjegyzést, hogy ez milyen klassz dolog, és érzem, hogy marhára irigyelnek érte. A székért! Pedig ha tudnák, hogy én meg őket irigylem, esetleg azért, mert van családjuk például. Melyik ér többet? A székben csak ülni lehet, na jó… ebben talán aludni is, de nem tud átölelni, és betakarni, pedig amikor megláttam az üzletben ez jutott eszembe, hogy befészkelem magam, és körülölel a szék. Most azt hiszem egy kicsit ezt érzem, mert olyan jól belesüppedek, hogy nincs kedvem felállni. Elálmosodtam. Lehet, hogy itt fogok aludni? Jó lenne, mert nem akarok tudni a külvilágról, nem akarok szembenézni az életemmel, amit azt hiszem elrontottam. Abban az értelemben, hogy nem jól álltam hozzá, nem vettem tudomásul, hogy ezt nem lehet megjavítani olyan egyszerűen, mint a gépeket, hogy a rosszat, kicseréljük egy jóra. Akármit is cserélsz az életeden, az életedben, Te ugyanaz maradsz, ha tetszik, ha nem. Nincs pótalkatrész. Ha már pótolni kell, az csak félgőzzel tud üzemelni, nincs már igazi teljesítmény, csak valami silányabb üzemmód. A széken kívül ez van, a silány világom. Nem erre készültem. Gyerekkoromban nem csalódott felnőttnek készültem. Nem a világban, az életben, hanem magamban csalódtam…..de nagyon. Nem ez vagyok, nem ez az ember akarok lenni. Itt a székben én én vagyok, mert ez a szék azért van itt, hogy tudjam, hogy emlékeztessem magam arra, hogy mit akarok az élettől. Talán ezért nem ültem még bele, mert tudtam, hogy ha megteszem, még nehezebb lesz elviselnem a valóságot. Tényleg képes erre egy szék? Igen, képes arra, hogy rávetítsem a kusza gondolataimat. Szegény, szegény szék. Pedig nem ő a hunyó, csakis én egyedül. De mint egy mementó itt van velem, és nem engedi, hogy lemondjak a vágyaimról, hogy elégedett lehessek. Ez a szék fog mindig emlékeztetni arra, hogy kellenek a nagy álmok, vágyak, még ha meg is haladják a képességeinket, de ezek az álmok hajtanak előre, hogy elégedettek lehessünk. Mindenkinek kell lennie egy széknek, asztalnak bárminek, amitől azzá válhat ami lenni szeretne, hogy emlékezzen, az álmaira ha ránéz a „székére”.
2
Farkas SzilviaAkkor kezdtem magamat igazán értékelni és elismerni, megismerni, amikor kiléptem a párkapcsolataimból. Igen, így többes számban. Nem azért, mert egyszerre több volt, hanem mert egyik után jött a másik. Szünet nélkül. Aztán vágytam a szünetre. A magányra. Az egyedüllétre. Nagyon jót tett! Sikerült meghallani magamat és sikerült jóban lenni magammal. Nagyon büszke vagyok a döntéseimre és arra, hogy bátor vagyok a szívem szerint választani.
2
István ViroveczA sporttal kapcsolatban számomra az eszköz volt, hogy a mélyszegénységből a szülőfalumból kiszabadulhassak. Utólag visszagondolva én is sokáig a tudatalattimban pajzsként formáltam meg a testem, de itt is egy belső hang már egészen Gyermekkoromban azt súgta hogy ez az én identitásom, ez az a külső, aki vagyok, amivé lennem kell. A napi rutin ad egy fajta biztonság érzetet, ami kiszámíthatóvá és érzékelhetővé teszi a haladásom. Kis léptékben, de haladok az utamon. Egy biztos pont, ami stabilizálja az önnön valómat is. Mindamellett precíz és következetes férfinak tartom magam. Mindig rend és tisztaság vesz körül. Másfelől kötelesség, ami abban is kimerül, hogy nem omolhatok össze bármi is történik. Legfőképpen a fiaim miatt. Mindenre van megoldás és mindig van kiút. Mindig is szerettem volna saját családot és az első pillanattól fogva a megélésem az, hogy felelősségem, hogy az életre felkészítsem őket és a legjobb tudásom szerint tegyem ezt és a legtöbb szeretetem nekik adhassam. Van egy erős családcentrikus énem, amit nagyon szeretek magamban és hajlamos vagyok “apáskodni”. Persze átestem én is a kezdeti féltékenységen, amikor az első szülött fiam megérkezett, de gyorsan túllendültem rajta köszönhetően a tudatos munkának, amit magamba fektetek. Az összeomlás alatt a teljes összeomlást értem. Ahol addiktív dolgok irányába mozdulnék el és egy végtelen spirálba és az önpusztítás zuhatagába esnék. A válságaimban többször éreztem azt, hogy készen állok a halálra. Volt olyan mikor egy hosszabb síró görcs után kifeküdtem a földre és azt mondtam: “Istenem, készen állok! Vegyél magadhoz!” Az én megélésem az, hogy ez rendben van. Bele kellett halnom, hogy új perspektívák nyíljanak és fejlődjek. Viszont férfiként ha most már “helyzet” van, vagy válság, azonnal a megoldásra vagyok képes koncentrálni pánik és szorongás nélkül. Régen jellemző volt rám a pánikszerű reakció azokra a helyzetekre, amik kibillentettek az egyensúlyomból és nem voltam képes tisztán látni. Felelős édesapaként és férfiként ez ma már nem lehetséges. A fiaimnak én vagyok a biztos pont. Eleinte különböző technikákat alkalmaztam, amik segítettek elvinni a fókuszt és megnyugodni. Ellenben hasonlót tapasztaltam magam is, mikor az adott élethelyzet újra és újra lejátszódott a fejemben és elkezdtek ugyanazok az érzések előjönni a történtek után. Ilyenkor újra a technikákat vettem elő. Időbe telt míg megtanultam és átalakítottam a válasz mechanizmusaimat. Utólag tekintve azért rakott az élet állandóan hasonló, szinte ugyanolyan helyzetekbe, hogy végre megtanuljam helyesen kezelni és reagálni. Mára már nem billentenek ki. Legtöbbet a Mindfulness technikák segítettek és a kognitív terápia úgynevezett “megfordítom a gondolatomat” technika. Így a legtöbb történést el tudom különíteni magamtól és tudom, hogy nem ellenem szól, nem rólam szól. Ha kapok direktben egy minősítést, tudom, hogy a legtöbb esetben a frusztráció és félelem szól a másikból és nagyon sok esetben saját magáról szól, nem pedig rólam. Ahogy azt is, hogy ezek a félelmek és frusztrációk nem az enyémek. Nem az én felelősségem kezelni. Tudom meddig tartok én. Hol vannak a határaim. A sok veszteség megtanított hatékonyan kezelni a különböző helyzeteket. Mindamellett most már látom a másikat és tudom miben van, amiért együttérzéssel is tudok rá tekinteni, így végképpen nem hat meg, ha egy célzott támadást vagy elutasítást kapok. Hiszen mi lehet a legrosszabb? Elutasítanak? És akkor mi van? Szeretem magam és nem akarok már megfelelni senkinek. Ha elutasít, semmi baj. Megköszönöm az őszinteséget és a legfőbb jót kívánom és megyek tovább az utamon. Majd érkezik az, aki képes hozzám kapcsolódni. Hiszek a társ teremtő energiában. Az érzelmi kilengések maradnak is, csak az ívük lesz egyre kisebb és egyre gyorsabban tudunk majd visszatalálni az egyensúlyba. Rendben lesz minden. Türelem.
Imre OrcsikKapcsoltfüggőség, pornófüggőség és egyéb hiánypótló cselekedetek jellemezték nagyon sokáig a mindennapjaimat. Vándoroltam kapcsolatról kapcsolatra, mert elköteleződni képtelen voltam viszont olyannyira vágytam a szeretetre, hogy mindent megtettem csak megkapjam. Kellett az elismerés, kellett a visszajelzés, hogy jó vagyok és szerethető. De, ha ennek a legkisebb jelet láttam már menekültem is. Ha egy kicsit is azt éreztem, hogy végre megkaphatom amire vágytam már menekültem is. Hogy miért ?! Mert volt egy olyan mély belső hitrendszerem, hogy szart sem érek. Miután ezt felismertem már nagyon odafigyeltem mibe mászok bele. Nagyon tudatosan éltem, de a parkapcsolataimban meg mindig nem tudtam megtapasztalni a boldogságot. Továbbra is csak a leértékelést kaptam és azt, hogy folyton bizonyítanom kell. Hiába dolgoztam már magamon annyira sokat, még belül egy hang mindig azt mondta: nem vagy elég jó ! Te ezt nem érdemled meg! Mindig is ez volt a hitrendszerem egész életemben. Aztán egy nap már nem akartam "elég jó" lenni.... csak simán önmagam lenni. S, csak remélni tudom, hogy ez az elég jó" mellé megérkezik majd egy másik "elég jó".
Beatrix StrinovichValahogyan azt hittem, hogy nincs bajom az önértékelésemmel, aztán jöttek a pofonok. Először is a férjemet én vettem el, mert ő 4 év után még nem érezte szükségét a házasságnak. Én viszont szerettem volna tőle gyermekeket. Úgy éreztem mi ketten mindent meg fogunk tudni oldani. 2gyermekünk felnőtt időközben és ő kezdett rájönni, hogy nem is ezt akarta..vagy valami ilyesmi, amit keservesen próbáltam megérteni, de sehogy sem sikerült, mert teljesen bezárkózott és csak a kis önsegítő csoportjában nyílt meg. Elmentem hát a csoportba én is, hogy jobban érthessem, de csak mégjobban összezavarodtam, ott ő egy teljesen idegen ember volt és én ott mégjobban ki voltam zárva. 6 keserves sírós és hűtlenségekkel teli év után elváltunk 33év után. Rájöttem, hogy amit a fejemre olvasott, amikor elköltözött, hogy " sohasem voltál a feleségem, mindig az anyám akartál lenni" abban bizony van igazság. Persze ehhez még kellett 2 év, hogy be merjem magamnak is ismerni, vagy rá merjek látni. Hogy én amazonként működve helyt álltam, nem testáltam rá a feladatot, ő pedig így nem is kapott elismerést tőlem. Persze egy fél év után visszajött volna "anyuhoz", de akkor már bennem nagyon megszakadt valami. 50+évesen egyszercsak rájössz, hogy a kis elképzelt életed összeomlik, hogy jeges rémület fog el, hogy amit eddig hittél, amiben eddig bíztál az egy marha nagy illúzió volt. Amikor azt hitted, hogy akkor vagy szerethető, ha mindent megoldasz, ha kell, hát egyedül, mert Te vagy a legerősebb...haha. Na, aztán a lufi puff! És ott állsz, hogy már nem akarsz erős lenni, és kezdesz látszólag erős férfiak után nézni..és marhára csak olyanokat találsz, akik csak kívülről tűnnek annak, olyannyira, hogy még emelni sem tudsz rajtuk, mert a traumáikkal magyaráznak meg minden aljasságot, amit elkövetnek..És akkor, mikor mindent feladtam (fel! a jóisten vagy univerzum vagy bármi, ahogy jólesik, felé :) ) Megtalált egy tüdőgyulladás, ami alatt elkezdtem festegetni. Majd 1 hónap betegállomány után kirúgtak a munkahelyemről(saját unokatestvérem mondott fel Karácsony előtt, mondván ez egy lose-lose helyzet :)) , gondoltam, igaz. Nincs harag, kicsit sírdogáltam, aztán elkezdtem magammal foglalkozni. Nem mentem el máshova dolgozni, hanem a kis tartalékomból elkezdtem házat renoválni, hogy eladhassam és tervezem, hogy talán vidékre költözök. Csináltam egy biokertet anyukám kertjébe, tanulásképpen. Illetve keresgélem, hova csatlakozhatnék közel önellátó közösséghez. Jah, és majd elfelejtettem, a festés-rajzolás mellett a tánc a lételem, de sosem találtam senkit, aki társastáncban partner lenne, hogy tanulhassam, szóval társastáncot nem tudok. Improvizálok, nincs koreografia. Ez az én szabadságom, amiben teljesen fel tudok oldódni. A társastáncban kell, aki vezet..érdekes tapasztalás lehetne, hogy vajon tényleg ki tudom e adni a kezemből az irányítást? Mennyire tartanék ellent vajon? Na, most, hogy ezt kiírtam magamból, itt egy lehetséges megoldás, hogy jobban megértsem magamat. Lehet egyszer kipróbálom, ha felkér valaki :)
Rita ParcsamiSokat tudnék adni és segíteni a nőiesség és önelfogadás akár jelentős túlsúllyal témakörben. Ezt azt hiszem kimaxoltam már már azt éreztem teszteltem magam mekkora súllyal tudok még nő maradni. 185 kg volt a csúcs. És sejtem hogy ez másoknak hihetetlen de még ezzel a súllyal is volt önbizalmam., tudtam csábítani és maximálisan ki és megélni a nőiességem. Egészségügyi okból sokat fogytam de mivel imádok telt lenni a mostani számomra optimális súlyom is erősen a molett kategória :) Nagyon sok önbizalomhiànyos nőnek tudtam már segíteni megtalàlni magában a nőt.
Battyányi CsabaSokáig azt hittem, hogy az önértékelésem kulcsa az önismeret. Hogy ha majd eléggé megismerem magam, akkor automatikusan jobban fogom értékelni is magam. De minél mélyebbre mentem ebben a keresésben, annál inkább az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel. Mert mi alapján ismerem meg magam? Legtöbbször abból, amit a világ visszatükröz rólam. A reakciókból. A véleményekből. A szerepekből, amiket rám osztanak – vagy amiket én magam vettem magamra, hogy megfeleljek valakinek vagy valaminek. De vajon ez valóban én vagyok? Azt vettem észre, hogy amit önmagamnak hittem, az sokszor csak egy illúzió. Egy kép, amit kialakítottam magamról – vagy inkább kialakítottak bennem. Egy elvárás-rendszer, amit gyerekként szívtam magamba, és felnőttként már észre sem vettem, hogy az alapján működöm. Sokáig nem éreztem magam elég jónak. Elég ügyesnek. Elég szerethetőnek. Ez a belső hiányérzet pedig nemcsak engem tévesztett meg, de néha másokat is megbántottam vele. Mert aki nem érzi magát elégnek, az gyakran próbál kompenzálni. Még tartozom néhány bocsánatkéréssel azok felé, akiket ezzel – akár akaratlanul is – megbántottam. De rá kellett jönnöm: ez a megfelelni vágyó én nem én vagyok. A valódi énem... nos, az nem egy „kép”, nem egy szerep, és nem is egy definíció. Sokkal inkább egy jelenlét. Egy állapot. Egy csendes tudás belül, amikor nem akarok többnek látszani, mint aki vagyok – de kevesebbnek sem. Nem a világ visszajelzéseiből fakad. Nem abból, amit gondolnak rólam. Még csak nem is abból, amit én gondolok magamról. Hanem abból, amit érzek, amikor nem akarok semmit elérni, megmagyarázni vagy bizonyítani. Csak létezem. És talán itt kezdődik az önértékelés is. Nem az önismeret végén, hanem ott, ahol elkezdem elengedni a tévképzeteket önmagamról.
Orsolya UttryAz a tapasztalatom, hogy a világ visszajelzéseit nagyon nehéz nem észrevenni, figyelembe venni, a környezetem rólam alkotott képét nehéz átrajzolni mind saját magamban, mind másokban. Talán ott kezdődik számomra az önismeret, amikor észreveszem, hogy a környezet által tartott tükör torzít és én elkezdek a saját belső énem indíttatására másként reagálni, viselkedni.
2
Esztergomi KatalinAz a tapasztalatom, hogy amikor fájdalom, hiány vagy tehetetlenség van jelen, az emberek gyakran menekülnek a megoldásba, a „miértekbe”, a tanácsadásba – a valódi JELEN-LÉT helyett. Tegnap a Tréningbár csapatával a szokásokról tartottunk tréninget. Az egyik résztvevő megosztotta egy nehézségét, hallatszott, hogy saját magát is megítéli. Még be sem fejezte a mondatait, máris záporoztak felé a többiek „megoldásai”. Jó szándékkal, de mégis: a résztvevő egyre inkább elcsendesedett. A története lassan láthatatlanná vált… Amikor hazaértem, egy halálhír fogadott: egy huszonéves ismerősünk életét vesztette. Az édesanyja felhívott, és természetesen magát hibáztatta. Ismerős érzés… Amikor a 9 éves kutyám, Zina szepszisben meghalt a nyár közepén, én is újra és újra azt kérdeztem magamtól: Mit kellett volna másképp csinálnom? Ezek a helyzetek ugyanarra a felismerésre vezettek: amikor találkozunk a másik ember fájdalmával, tehetetlenségével vagy hiányával, valójában a saját fájdalmunk, tehetetlenségünk és hiányunk is megszólal. És ez az, amit olyan nehéz elviselni. Könnyebb gyorsan magyarázni, miérteket keresni, tanácsokat adni – mint ott maradni a csendben, a kiszolgáltatottságban, a közös emberi törékenységben. Pedig épp ez gyógyít: amikor megengedjük, hogy a fájdalom is mi legyünk, hogy a nehéz érzések is rendben vannak. Amikor nem tereljük el a fókuszunkat, csak „odaülünk csendben mellé”. Ez elég. De azt tapasztalom, hogy ezt csak akkor tudjuk megtenni másokkal, ha a saját fájdalmainkat is képesek vagyunk elfogadni. Nem csak kimondani, hogy elfogadjuk, hanem valóban együtt lenni velük.