Megosztások

• 

  Veronika Csendes

  Kedves István! Köszönöm szépen, hogy ezt megosztottad! Csoda! Aminek olyan eredményei is lehetnek, amire talán nem is gondolnátok elsőre. Már egyszer pár éve valahol leírtam, most újra megteszem. Ha nincs az Enakademia, akkor ma nem létezne ez a Családunk sem :) Azt a tapasztalatot, amit megosztottál, bár ilyen erősen és ilyen sokáig átélni nem tudtuk, vagy talán csak időre eltevelyedtunk ettől, de ilyen volumenű teremtésre képes Férfi, Nő és Isten egységének harmasa. Számot vetettem én is, mert sajnos az utóbbi időben csak elégedetlenség szőtte at a napokat. Ami hiba szerintem, mert elesni szabad, de nem kell azt hinnunk, hogy mindig padlón vagyunk , pláne maradunk. Amikor ez az egység összeállt, született romhalmazbol egy élettér, egy ideig otthon is két kezunkkel, cseperedik ket gyermek nem is akárhogyan, mellé tudtunk állni olyan ügyeknek és értékrendeknek, hozzátenni és támogatni, amit amúgy ma is fontosnak tartunk, született sok írás, videó olyanról , ami fontos lesz amíg világ a világ, és még megtepazottan is így hárman képesek voltunk egy halálos betegségen felülkerekedni és új élette formálni, bár ez még tart egy ideig. Ugyanakkor az ellenkezőjét is tapasztaltam már, amikor ez az egyseg sérül, az egy mélyrepülés. Amikor pedig egyedül voltam, akkor amikor erősnek éreztem magam az inkább ilyesmiben testesült meg: jól szervezett élet, elégedettség, alkotások, sikerélmények, sok kapcsolódás, sok apró mozaik, sok tanulás, amik egy szép életet kerekitenek Nekem, de nem elemi erejű teremtés és kizárólag rólam szól. Mindkettő jó tapasztalat, és nekem mindkettő adott. Sok boldog évfordulót kívánok nektek!

  #Önértékelés

  Tovább

  1
• 
• 

  Ivánkovits Noémi

  Szia Veronika! Nagyon megfogott, amit írtál. Érdekes, gondolatébresztő. Picit még el is bizonytalanodtam, mert még a szóval, hogy ideál sem vagyok igazán tisztában. Ezért is izgalmas számomra a bejegyzésed. Ha férfi vagy női ideálról esik szó, nekem elsőre mindig a külső megjelenés ugrik be. Hogy tetszik-e, vonzónak tartom-e, tudod, amikor valakire azt mondjuk, amikor meglátjuk, hogy hm… tök jó pasi, mert mondjuk pont a zsánerem, magas, kék szemű, lehengerlő mosolyú, stb. Tehát ez az egyik. Aztán ott van a másik, amikor a társ ugyan nem a számunkra ideális testi adottságokkal rendelkezik, mégis nagyon erős lelki kötődés alakul ki közöttünk. Mert mondjuk hasonló körülmények közül jöttünk, hasonló nehézségekkel küzdöttünk, azonos társadalmi szinten éltünk, vagy biztonságból választottuk őt, mert bizonytalanok voltunk még saját magunkban is. (Vagy a Jóisten munkálkodott a háttérben, de ez egy másik téma 😊) Amúgy érdekes, amit kérdezel, hogy az ideál az a személy-e, akit egész életünkben hajszolunk... Nem tudom. Szerintem ez mindenkinél más. Például, ha belegondolok, nekem sosem voltak olyan igazán jó pasijaim. Nem tudom, hogy ez önbizalomhiányból eredt, vagy tényleg nem érdekelt a külső. Viszont nevetséges módon nálam mindig akadt valami híres ember, akiért oda voltam, amolyan gyermekes rajongással. Aztán előfordul olyan is, amikor meglátsz valakit az interneten, és az a valaki valahogy megfog. Magad sem érted, de valahogy ismerősnek tűnik, pedig sosem találkoztatok. De a lélek emlékezik, az elmében pedig megjelenik egy rég elfeledett emléktöredék… Szerintem külső jegyek alapján választani Párt egyszerű dolog. Hisz ránézel a másikra, el tudod dönteni, hogy tetszik-e, vonzónak találod-e, hogy szívesen ágyba bújnál-e vele. De a boldogsághoz több kell. Valami sokkal több. Egyfajta lelki kapcsolat. Egy olyan „hazataláltam” érzés. Mikor bizonyosság van, béke van és mély szeretet. Azt gondolom, nem baj, hogy elsőre nincs konkrét elképzelésed arról, hogy milyen Párt szeretnél magadnak. Mondtad, hogy sokat írsz. Esetleg készíts egy listát. Jó hosszút. Lehetnek rajta külső jellemzők, de legyen sok belső tulajdonság is. Nyugodtan vedd elő, tegyél hozzá, vagy húzd ki belőle azt, ami valamiért már nem fontos. Hátha segít. És hogy az ideál megtalálása garancia-e a boldogságra? Szerintem a boldogságra nincs garancia. Kőkemény küzdelem nap, mint nap, megdolgozni a kapcsolatért, egymásért, akkor is, amikor a másik az agyadra megy, mert már megint nem hajtotta le a wc ülőkét. Persze ezek apróságok, de ha túl sok van belőlük, elromolhatnak a dolgok. Ezért kell figyelni egymásra és törekedni arra, hogy ugyanazt a boldogságot tudd adni a másiknak, amelyre oly nagyon vágysz te magad is. Remélem tudtam segíteni, bár oly nagy tapasztalattal én sem rendelkezem e téren. De tényleg klassz volt a téma, amit felhoztál, köszönöm!

• 5
• 6

Az ideál, akit elképzelünk – és az ember, akivel valami egészen más születik meg Sosem volt ideálom. Bár mindig volt egy-egy alapérték, ami alapján a szerelmeimet és szeretteimet választottam, nincs köztük két olyan ember, aki kicsit is hasonlított volna egymásra. Sem külsőleg, sem érdeklődésben, de még egyéb háttérjellemzőkben sem. Így nem tudom, milyen az, amikor hosszú időn át van egy elég konkrét elképzelésem a másik nemről, és majd megkapom azt – vagy éppen annak az ellenkezőjét. Mindig kerestem valamit, amit megszeretek benne, és ezek mentén könnyű volt kapcsolódnom. Van a Férfi az életemben, akiről mindig tudtam, hogy van egy bizonyos nőideál a fejében. Én soha nem illettem bele pontosan ebbe a képbe. Ezt régen is tudtam. Már az első napon is. És valahogy mégsem éreztem ettől kevésbé szerethetőnek vagy kevésbé fontosnak magam. Sosem próbáltam olyan lenni, és nem is éreztem erre késztetést. Pedig az élet néha odaszúrta elém ezt a képet. Volt, hogy csak viccesen, de előfordult, hogy az ideál hús-vér testet is öltött. Volt bennem egy nagyon erős érzés, amit nehéz megmagyaráznom. Hogy bár nem én vagyok az a nő, akit valaha elképzelt magának, van bennem valami, amit mégis csak én tudok neki megadni. Csak én. Nem egyetlen dologra gondolok. Hanem egy lelki szálra. Egy olyan mélységű ismeretségre, amely nem abból született, hogy tökéletesen megfelelünk egymás elképzeléseinek, hanem abból, amit együtt átéltünk. Abból, hogy ismerem őt olyan mélységekben is, amelyekről talán ő maga sem gondolja, hogy ismerem. És ott van a testi kapcsolat is. Az a fajta szexualitás, amely nem egyszerűen két ember vonzalma, hanem mindannak a lenyomata, amit egymással megéltünk. Amit tudunk egymásról. Amit megtanultunk a másik testéről, reakcióiról, vágyairól. Valami, ami nem egyszerűen „van”, hanem kettőnkből születik meg. Talán groteszk az egész, mert ez sem egy kiforrott valóság, sőt. Ugyanúgy újdonság is. Van egy ház, ami nagyjából felépült, de még nem laktunk benne. Ledobnám magamról mindezt, de megbékéltem vele. Most mégis ott tartok, hogy a tér fogy, az idő dolgozik, az ideál él. Nem vagyok lemondó. Nem lehet verseny, mert az ideál egy elképzelés, a kapcsolat viszont közös történelem. A saját terepukon mindkettő kiütéssel győz. A sorsunk így is, úgy is elválik, nem ez a poszt lényege. Ez a kérdés mégis érdekes számomra önismereti szempontból. Most, ha pici energiám felszabadul, olvasok és írok. Sok kérdés feljön. Azt szeretném megérteni, hogy lehet-e valaki úgy nem az ideálja a másiknak, hogy közben mégis ő az, akivel valami olyan mélységű és különleges kapcsolatot tud megélni, amit mással nem tudna ugyanúgy? Az ideál a társ, akit egész életünkben hajszolunk, és ha megtaláltuk, foggal-körömmel ragaszkodjunk hozzá? Az ideál garancia a boldogságra, hiszen csak élni kell a terülj-terülj asztalkámmal? Baj, ha 40 évesen nincs egy konkrét kép a fejemben arról, hogy milyen legyen a másik küllemben, foglalkozásban, érdeklődésben? Ezek a tapasztalatok kíváncsivá tesznek. Én nem tudom. Nem éltem ebben.