Tapasztalatok

Anikó

Apám alkoholista volt, 50 évesen halt meg.sosem mutatta ki az érzéseit, de a nézéséből egy egy mosolyából tudtam hogy szeret. Sokáig hittem azt, hogy a szülők és egy fiatal között nagy különbség van , elsősorban abban ahogy éreznek, és amire vágynak. De 40 éves korom körül értettem meg, hogy mit érezhetett,hogy nem tudta megoldani de biztos vágyott valami jobbra, és az idő telt, és szégyelhette is magát. Anyámat sokáig egy áldozatnak hittem, de már tudom nemtudott támasz, gyógyulás lenni Apám számára. Felismertem a haragomat is Anyám iránt, mert se nem vált el, se nem segített neki. Ráadásul azert is nehezteltem rá mert ő depressziós volt, és ezért szanatórium kezelést kapott pár hétig, és én úgy gondoltam egy Anyának szeretni kell annyira a gyerekeit, hogy mellette ne legyen depressziós, és ne menjen kezelésre.Talan ezért is kenyeztettem el a gyerekeimet, és adtam erőmön túl.( ez egy másik tapasztalás) Majd egy nap a lányommal vitatkoztam és fájt, hogy sérteget, és akkor rájöttem hogy egy Anyának nem kötelessége feláldoznia magát a gyerekeiért, es nekem sincs jogom ezt elvárni tőle. Anyám és Apám is a fejlődésének azon szakaszán volt, ahol így döntött. Nincs bennem harag, csak hála. Azt nem mondanám, hogy Anyám és én egyetértünk dolgokban, de számomra már nem okoz gondot ez, igy is tudom szeretni.

Toth Ibolya

Anya lánya kapcsolat. „ A Pénz” Édesanyám és én kapcsolat – napról napra engedem el kezét látva, hogy értelmetlen, nyugszom bele, mindent megtettem amit csak tudtam, tudok érte állapot a MOST állapotom. Napi beszélgetésünk témája” A Pénz”. Azt mondja nincs pénze. Édesapám lassan 1 éve hogy meghalt. Édesanyám mellette bilincsben tartva élt 58 évet. A halál választotta el őket. Anyu egy nap megkérdezte tőlem joga van neki élni? Te mit válaszolsz magadnak. Mondtam neki . Azt hogy igen, akkor tedd azt. Mondtam. Rájött hogy szabad neki élni, szabad lehet. Végre szabad. De nincs pénze hozzá, állapotban van. Maga megteremteni nem képes rá ,inkább a számlákat nem fizeti, de amit akar megvesz. Mondja. Szerény nyugdíja van amely nem elég. Soha nem is volt elég. De kinek elég. Szüleimet, most már csak édesanyámat lassan 2o éve segítem anyagilag hónapról hónapra. De még mindig nem elég. Én lázadok először reakció, majd engedek és végül elengedem, hogy a pénz amit küldök egy feneketlen kútba megy. Látom magam a tükörben amit teszek vagy nem teszek semmi értelme, tudom, tapasztalom, tehetetlen érzés fog el. Lázadok, sírok, őrjöngök. A férfi tart, támaszt, segít, ott van mellettem, mosolyt csal arcomra. Mondja : Most nekünk a pénzünk ide megy egy feneketlen, értelmetlen kútba. A másik ember máshova költ mi ide a feneketlen kútba öntjük pénzünk. Meg nyugszom , majd újból lázadok,sírok folyamat folytatódik még eljött a nap : Menj PÉNZ ahova menned kell : se pénzel , se pénz nélkül , Ibi sehogy nem tudsz már édesanyádon segíteni. Értelmetlen ,belefáradtam, nem akarom tovább érzés van bennem. Mint mikor egy ember harcol egy sárkánnyal, bármit tesz nem tudja legyőzni. A sárkány még erősebb ha támadok ,erőt kap. Ahogy jobban "engedek" annál erőtlenebb a sárkány, s majd csak úgy el is tűnik állapotba érkezek Most meg.

András Kardos

2022-ben a kapcsolatom édesanyámmal katasztrofális állapotban volt. Akkoriban még nem hittem, hogy ez a helyzet valaha megváltozhat. Győzködés, erőlködés, kimerültség és a halvány remény, hogy talán egyszer jobb lesz. Megkérdeztem magamtól: vajon megéri-e mindez? Ez a kérdés az évek során kismilliószor felmerült bennem. Hosszú évekig képtelen voltam igazán szeretni őt, és hiába próbáltam, nem tudtam elengedni a haragom. Szégyellem, de az igazság az, hogy sokáig nem tudtam megbocsátani, nem tudtam elengedni a fájdalmat és a csalódást. Egy nehéz élethelyzet kényszerített arra, hogy összefogjunk és fizikailag, lelkileg illetve anyagilag is segítsek, havi rendszerességgel hazaadtam, amit épp tudtam. Volt, hogy kétszázat, volt, hogy kevesebbet. Anyám megköszönte, de az elköltözésem után ő képtelen volt hálát érezni, mert benne az a kép élt tovább, hogy cserben hagytam őt, és ez felülírta mindazt, amit addig tettem. A költözéssel kapcsolatos döntések sem voltak egyszerűek: én el akartam menni, ő győzködött, hogy várjak még – először egy évet, majd még egyet. Kiakadtam, mert nem ezt ígérte, de végül maradtam, majd végül mégis elköltöztem. Egy ideig úgy tűnt, rendben vagyunk, de hamar újra eltávolodtunk egymástól. Én nem kerestem őt, tele voltam haraggal, és ő próbált közelebb kerülni – telefonált, írt, de a megbecsülést, amit vártam, sosem kaptam meg. Mert korábban a nehéz időszak közben minden elvárt volt, alapnak vett dolgok, amiket tettem, és ezért utólag érzelmi megerősítést, köszönetet nem kaptam. Eközben fáradt is voltam, én is küzdöttem a magam nehézségeivel, mégis két és fél évig én voltam az, aki felelősséget vállalt, aki segített. Emellett ott volt bennem az egészséges menekülési vágy, hogy saját életem legyen, hogy végre elköltözzek, és élhessek úgy, ahogy én szeretnék. Utólag már tudom, hogy nem várhatok köszönetet azért, amit tettem, nem ezért csináltam, hanem mert kötelességemnek éreztem. Az elismerés hiánya engem sokáig mélyen érintett. Illetve a bűntudatkeltés, a harag évekig mérgezte a kapcsolatunkat. Két évig jártam terápiára, amin keresztül jobban ráláttam a kapcsolatunkra. Utólag visszagondolva sokat segített. Ezek után már én kerestem őt, mert tudtam, hogy ha kell, bármit megteszek, csak rendben legyünk. Mert tényleg nagyon szeretem őt. Korábban volt, hogy hónapokig nem beszéltünk. Később több ciklusban újra és újra összeveszés, harag, őszinteség, találkozás, majd közös munka, és végül elfogadás. Közben elmerült a saját depressziójában, többször is kihúztam belőle, toltam neki az energiát, bíztattam, erősítettem. És talán ez adott neki valami pluszt. És itt tartunk most. Mindketten teszünk egymásért. Ahol a múlt sebei ugyan nem tűntek el teljesen, de már nem akadályoznak minket abban, hogy szeretettel és tisztelettel legyünk egymás mellett. Már nem győzködés van, hanem megértés. A nehézségek ellenére is lehetünk együtt, lehetünk jóban, és tényleg szeretjük egymást, számíthatunk egymásra. Anyu azóta sokkal bátrabb, önállóbb és magabiztosabb lett. Jobban érzi magát. Bár a fizikai távolság köztünk nőtt, illetve vannak dolgok, amibe őt nem avatom be, de megmaradt az alap bizalom és érdeklődés, jókat szoktunk beszélgetni.

Mariann Nagy

Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt a szervíz várótermében állva olvastam az üzenetet a telefonon, hogy apukám rosszul lett a munkahelyén, a kollégái vitték kórházba. Pár óra múlva kiderült, hogy stroke gyanúval ül több órája a sürgősségi várótermében... Nem találok szavakat annak leírására, mennyi és milyen érzés, gondolat, kérdés tombolt bennem akkor, és utána, és azóta, csak már kicsit halkabban... Napra pontosan két hét őrület után, reggel a munkahelyemen kaptam a hívást...a telefon megcsörrenésekor már tudtam...ekkor hasított belém, miért riadtam fel hajnalban 5:55-kor... Pár nappal előtte már teljesen magatehetetlen volt...napról napra rosszabb, és emberhez méltatlanabb állapotban. Már beszélni a kórházba kerülés óta nem tudott. És azon a szerdai napon a kezét szorítva belenéztem a szemébe, és csak annyit mondtam: Tudom... És csak annyit kértem, hogy úgy legyen, ahogy neki a legjobb. Ez a történés, és a család ezidő alatti viszonyulása, magatartása sok dologra rádöbbentett, még több lettem... A legfontosabb pedig az, hogy ezután döbbentem rá, mit is jelentett valójában ő nekem, és én neki. Helyre került, aminek helyre kellett kerülnie.

Szűcs Sándor

Volt, hogy több hónapig nem álltam szóba a szüleimmel. Végtelenül dühös voltam rájuk több éven keresztül. Úgy érzem ez egy fontos szakasza volt az életemnek, mert ez a düh segített teljesen függetlenné válni tőlük. Azt tapasztaltam, hogy hiába mondták mások, hogy el kéne engednem a múltbeli fájdalmaimat és szeretnem kéne őket, ez nem ment parancsra. Pár év után annak köszönhetően, hogy megéltem a dühöm, szépen lassan elkezdett feloldódni és megszületett bennem a megbocsátás. Ma már elfogadás van bennem velük kapcsolatban. Hálát érzek mindazért, amit megadtak nekem, és lemondtam mindarról, amit nem tudtak megadni.

Toth Ibolya

Anya lánya kapcsolat Édesanyám kezét életemben MOST másodszor engedtem el. Olyan mintha ugyan azt élném át csak kicsit másképp és más miatt. Édesanyám dédelgetett , óvott minden bajtól, mindent meg tett értem hogy jól nevelt, okos kislány legyen belőlem. Majd jött az időszak mikor lázadtam. Kapcsolatunk vádoltam és vádolt. Kezem fogta nem ENGEDTE EL. Majd elkerültem a lehetőségek nélküli faluból a lehetőségek városába ahol várt rám a nagy szabadság. Édesanya mesze lehet csinálni amit akarsz ,de a minták nem engedték. Kapcsolatunk vádoltam és vádolt. Kezem fogta nem ENGEDTEM EL. Majd egy nap meglátogatott a lehetőségek városában .Kézimunka kiállításra jött. Szervezett busszal érkeztek falumból. Megmutattam neki a lehetőségek városát. Mind kettőnk számára felejthetetlen szép anya lánya napot éltünk meg együtt. Majd jött a búcsúzás napja .Mielőtt buszra ült volna elment gyorsan Toalettre még egyszer ,ez idő alatt a busz elindult nélküle. Integettem a buszsofőrnek álljon meg Anyum még nincs rajta. Addigra jött ő a busz megállt ő gyorsan felszállt nem volt idő elbúcsúzni. Ahogy felszállt a buszra egy erős gyomromig érő fájdalom nyílalt belém és egy fonál mint a köldökzsinór az égig futott . Majd elszakadt. Abban a percben engedtem el édesanyám kezét először. Majd jött az időszak amikor újból egymásra kellett találnunk. Engedd el hogy rád találjon. Kapcsolatunk KÉZ a KÉZBEN. Jó hogy ilyen jó a kapcsolatunk, mindent meg tudtunk beszélni, ki mivel bántotta meg a másikat ,ki miért mit tett, mit nem tett. Időszaka számomra vége lett. Életemben eljött az idő mikor magam választottam s már nem őt, Anyut továbbra is ahogy megszokássá vált , De én hol voltam benne már sehol. Kapcsolatunk vádol , én távolodom. MOST Kapcsolatunk vádol én ELENGEDEM kezét. Az üres kezet MOST Isten fogja. Édesanyám szült, de Istenhez tartozom. Rémisztő felismerés. Egyben Hála, de ugyan akkor mélyreható FÁJDALOM is.

Bajkó Gábor

Eleinte lenéztem, megvetettem a szüleimet, lúzerek, akiknek a mintáit messziről el kell kerülni. Persze közben szépen megvalósítottam ezeket a mintákat, mert az volt az ismert, komfortos, kényelmes. Össze is dőlt minden az életemben. Ekkor tudatosabban elkezdtem ránézni a saját működésemre, a mintákra, a belső gyermekemre, aminek folyományaként, mély beszélgetéseket folytattam a szüleimmel, nem vádaskodás, hibáztatás jelleggel, hanem az ő kihívásaikat, életük nehézségeit, korlátait megértve. Persze ezek után azt is megértve, hogy ezeket nekem már nem szükséges tovább vinni, megismételni. Sőt, megengedik, hogy én már csinálhatom jobban is, de anno az adott körülmények közt ők így tudták adni. Felszabadító élmény volt.

Izsa István

Nem szerettem a közeli családtagjaimat sőt egyenesen utáltam hogy ők a családom és menekültem otthonról. Édesanyámon kívül nem volt más akivel szívesen beszélgettem volna. Mikor elkezdtem lecserélni a haragomat, elvárásaimat, ellenállásaimat-megértésre és elfogadásra akkor egy olyan tér nyílt meg bennem feléjük amiben rájöttem hogy nem is olyan szőrnyűek mint ahogy azt addig gondoltam.

Morgós Bence

Érzelmileg elérhetetlen szülő → Apámmal volt mindig nehezebb a kapcsolódás. Sokáig tartott, amíg el tudtam engedni, hogy meg akarjak felelni neki, hogy kiérdemeljem a szeretetét. Sokat tanultam a parentifikált kodependens működésemről és mára már egész jól viselem, hogy (valószínűleg) soha nem fogom megkapni tőle azt a szeretet, amit mindig is vágytam. Volt hogy haragudtam rá ezért, volt hogy kerültem, mostmár inkább csak elfogadom ilyennek és igyekszem a saját gyermekemnek más példát mutatni.

Urbánkó Regina

Hárman vagyunk testvérek, én a középső vagyok, egy bátyám és egy öcsém van. Édesapám szüleivel éltünk, mikor megszülettem. Édesanyám nagyon várt engem, hogy végre élvezhesse az anyaságot, mert a bátyámat a nagyszüleim, mint elsőszülött fiú unokát, kisajátították. Édesapám csendes, zárkózott ember volt, nem volt igazából kapcsolatom vele gyermekként, inkább a szüleim válását követően kerültünk közelebb egymáshoz. Már én is házasként értettem meg sok mindent a múltban történeket illetően. Édesanyámmal volt szoros a kapcsolatom, egészen 16 éves koromig olyanok voltunk, mint a barátnők. Sokan irigyelltek érte. A szüleim szerény emberek voltak, szakmunkások. Nem sok pénzből éltünk. Állandóan spóroltunk, ez nagyon minőségen aluli volt sok esetben. Anyukám igyekezett tökéletes gyerekeket nevelni. Nagyon fontos volt mindig, hogy mit szólnak a szomszédok, vagy mások, akár idegen emberek. Ha megjegyezték, hogy milyen sápadt vagyok, csak nem vagyok esetleg vérszegény, akkor ezek után, ha szembe jött velünk valaki, nekem meg kellett harapdálni a számat, és meg kellett csipkednem az arcomat, hogy pirospozsgás legyek. Sokat sajnált a szotty hajam miatt, és a szeplőimért, amik beterítették az arcomat. Egészen gyerekkoromtól erősen dolgozott bennem az érzés, hogy így nem fogok élni az biztos. Sok mindent nem értettem, hogy miért így csináljuk, és miért nem úgy, de nem volt beleszólásom. A tanulásba menekültem. A pályámat a tanáraim egyengették, mikor a szüleim szakma felé irányítottak volna, a tanáraim megvétózták a jelentkezésemet és a gimnázium felé tereltek. Bizonyítani akartam, hogy bármi áron is, én tovább fogok tanulni, főiskolára vagy egyetemre megyek. Nagyon korán elkezdett nyílni az olló, és egyre több szempontból nem tudtuk már megtalálni a közös nevezőt. Én egy egészen más életet képzeltem magam elé, és égtem a vágytól, hogy megvalósítsam. Édesapám 27 éves koromban elhunyt. Édesanyám él még. Bizonyos szempontból már eltávolodtunk egymástól. Előjöttek gyerekkori emlékek, amikor tökéletesre akart faragni, és sokat kikaptam, de már nem emlékszem miért. Sokáig haragot éreztem, aztán megbékéltem vele. A maga módján nagyon szeret engem, és a saját korlátai okozzák a szenvedését. Szerettem volna tanítani őt, megmutatni, hogy miben lehet fejlődni, de az nem működött. Rá kellett jönnöm, hogy a nevelés iránya nem fordítható meg. Örökre az ő gyámolításra szoruló gyermeke maradok, ezen nem tudok, és már nem is akarok változtatni. Tudom, hogy nagyon sok mindent neki köszönhetek. Nagyon sok tekintetben már korán át kellett nevelnem saját magam, mert érzetem, hogy nem megfelelő, vagy elavult az eszköztáram ahhoz az élethez, amit én élni szeretnék. Csendes megfigyelője voltam annak, hogyan csinálják azok, akiket jó példának tartottam. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy esélyt adtak az életre, és lehetőséget, hogy kibontakozhassak a magam által választott irányban.