pogitomi"Hosszitűrés". E szó került figyelmembe és a jelentésén morfondírozom. A kitartáshoz és valaminek az elviseléséhez biztos köze van, de többnek vélem ráérzéssel. Valami békesség-szerű, Jóistennek tetszetősség is lehet benne, csak azért mert így helyes vagy akár valami jobbnak a reményében és azért, hogy ha most nem is jó (persze nézőpont kérdése 🙂), de addig is, míg nem jó, ne kövessünk el valami helyre nem hozható hibát, csak azért se, illetve csak azért is. És József Attila is eszembe jut: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis." Persze mindez azzal együtt, hogy a hosszitűrés pont ellenkezőleg, illetve azzal összefüggésben foglalkoztat jelenleg, hogy ne hogy már kiterítsenek (ha akarják ha nem, de) csak azért se, illetve csak azért is!
1
IvettElég személyes történet, nehezen vettem rá magam, hogy leírjam ide, de szeretném megosztani, bízom benne, hogy talán tud hozzá kapcsolódni valaki valamilyen formában. A bemutatkozó témám a válás, az áldozati szerep felismerése, ami az elmúlt 4 évemet végigkísérte, és ha teljesen őszinte akarok lenni, rosszabb időszakaimban még a mai napig vissza-visszatér. A hivatalos válásom tavaly februárban zökkenőmentesen zajlott, papíron egy óra alatt megtörtént az egész. A procedúra végén az akkorra már volt férjem udvariasan felsegítette rám a kabátot és együtt távoztunk a helyiségből. Függöny leenged. Fél évvel a válást megelőzően, amikor a volt férjem kb. 2 évig tartó játszmázás és különélés után bejelentette, hogy mégiscsak válni akar, mert végre rátalált a nagy szerelem, úgy éreztem, kihúzták a lábam alól a talajt, minden végérvényesen széthullott. Ettől kezdve az érzelmi elhagyatottság elhatalmasodott rajtam, teljesen megrekedtem ebben az állapotban. Kerestem az okokat. Elmentem pszichológus szakemberhez. A szokásos mondat: Miért én? Hibáztattam magam éveken keresztül, mert voltak előjelek, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az emberrel, de félresöpörtem mindent, mert szerelmes voltam és elhitette velem, hogy ő engem akar és velem tervez családot alapítani. Tovább erősítette ezt az állapotot a folyamatos bűntudat, amit a kisfiam miatt éreztem, akinek csonka családban vagy egyszer mozaikcsaládban kell majd felnőnie; az én kis világomban ugyanis nem létezett olyan forgatókönyv változat, hogy válás lesz egy nagy szerelemből. Dühös voltam, mert a közös gyerekünket az apja játékszerként használta: amikor ideje engedte és unatkozott, leakasztotta a polcról, máskor hetekre mindenféle indokkal visszatette. Átlagosan azért kéthetente másfél napra megjelent az életében, csak hogy felkavarja az állóvizünket, aztán visszadobta nekem az érzelmileg kifacsart gyereket. Az évekig tartó áldozati szerepből egy olyan esemény tudott kirángatni, (ahogy írtam, ez nem tűnt el teljesen nyomtalanul) ami nagyrészt dühbe fordította át az érzéseimet. Leírom, mi történt, mert a terapeutám szerint többek között ez az egyik legjobb magyarázat arra, hogy milyen emberrel is kötöttem össze az életemet, ez azt segíti elő, hogy felébredjek az önsajnálatból és végre felismerjem, mi történt valójában. A kisfiamat a szokásos módon készítettem elő egy tavaszi hétvégén a kapcsolattartásra. Amikor vasárnap kora délután visszahozta és ketten maradtunk a kisfiammal, azzal kezdte az 5 éves gyerekünk a mesélést, hogy apa és a barátnője összeházasodtak. Aztán csak az esti altatásnál beszélt róla többet a kisfiam, hogy nagyon sokan voltak a templomban. Neki még ünneplő ruhája is volt, mert mama vett neki. Ekkor tudatosult bennem, hogy a hátam mögött, kijátszva, az egész családja asszisztálásával, elvitte a gyerekünket az esküvőjére, amit az 5 éves, közös gyerekünktől kellett ily módon megtudnom. Amikor felfogtam, mi is történt, elmondtam a véleményemet, a családja összezárt jó család módjára, én lettem a pimasz, aki sértegeti őket, holott ugyebár, milyen sokat segítettek, amióta egyedül maradtunk, a keresztény nagypapa csak szöveges üzenetet küldött nekem a veszekedést követően, hogy mennyire megkönnyezte és milyen megható volt a templomi szertartás, különösen, amikor a gyerek bekísérte az apját az oltárhoz. Ezen a ponton éreztem azt, hogy megsemmisülök, az amúgy is nagyon érzékeny gyerekem parádéztatása miatt dühöngtem, a családja, akikre azt hittem, valamennyire támaszkodhatok, ugyanúgy hátba szúrtak. Tipikusan az az eset állt fenn, amikor egy ilyen aljas húzással előhívogatják az emberből a vadállatot, aztán néz rá mindenki, hogy miért tombol. Ezután felismertem, hogy nem leszek többé áldozat, és ami a legfontosabb, erősebb leszek és meghúzom a határaimat, nem adok lehetőséget arra, hogy bárki így bánjon velem és a kisfiammal. Fontosnak tartottam most leírni ezt a történetet, egyrészt terápiás céllal, mert kifejezetten jól esett leírni, másrészt pedig azért, mert azt hiszem, a terapeutámnak teljesen igaza volt, persze nem szó szerint idézem őt: olykor szükségünk van egy hatalmas rúgásra, még ha fájdalmas is ez a rúgás. Ha ez nem történik meg ilyen formában, talán még most is azon gondolkodnék folyamatosan, hogy én voltam mindenben a hibás és próbálnám felmenteni a gyerekem apját, mindenféle családi sérülésre hivatkozva.
- Ivett
Kedves Attila! Köszönöm az őszinte véleményt. Teljes mértékben egyetértek, egy viszonylag egészséges válásnál ez valóban úgy működne, hogy egyik félnek sincs köze a másik későbbi életéhez. Mindig egy egészséges elválást szerettem volna, erre törekedtem a sértettségem ellenére is. De amit leírtam, az csak a jéghegy csúcsa volt, ez ennél összetettebb, mint minden történet. Két oldala van az éremnek. Viszont. Amikor egy érzékeny kisgyerek sérül ebben, mert nincs neki elmagyarázva, mi fog történni, csak meglepetésként odaviszik és szerepeltetik egy ilyen rendezvényen, az részemről semmilyen szinten nem elfogadható. Talán egyértelműen kellett volna fogalmaznom: itt nem az újraházasodás okozott problémát részemről, az sem zavart, hogy elvitte, ez is természetes; a hogyan háborított fel, az, hogy a gyerekét használta fel egy ilyen játszmához. Nekem előtte fel kellett volna készítenem az 5 éves gyerekünket, hiszen én nevelem egyedül. Utána hetekig küzdöttem vele, mert meg volt zavarodva. Az ő kis fejében még sokáig az élt, hogy apa talán majd hazajön egyszer. Azért az is lényeges, ezt belátom, hogy én voltam ebben a válásban a sértett fél, így mindig nehezebben megy az elengedés.